Azok a csodálatos tinóruk a Bükkben

A bükki hétvége főszereplői a tinóruk voltak. Ezért a mostani bejegyzésben a túrák során talált fajokat mutatom be. Természetesen gombásztársaim leginkább a vargányákat keresték. Egyikük szép kosara látható a bejegyzés nyitóképén. A legtöbb gombász ilyen zsákmányról álmodik: nyári és bronzos vargánya pár szem molyhos tinóruval. Megvan a jó oka a tinóruk imádatának, külön kiemelve a fehér húsú vargányákat. Legtöbbjük teljesen ártalmatlan, ehető gomba. Azonban a pitonkáktól az egyszerű gombaszedők óvakodnak, mert azok kékülnek és mérgezők. De jó tudni, hogy ezek közül is a legtöbb gondos főzéssel ehetővé tehető. Bár állaguk és ízük egészen más mint az imádott vargányáké, amikben nem csalódik a gombaszedő. Azonban volt olyan eset, hogy hibátlan vargányákat vettek árustól és elkészítve émelyegtek. És én sem tudom már megenni a vargányát. Ez nem mérgezés, hanem egyéni túlzott érzékenység, mert a négy vargánya extra aromás fűszergomba. Viszont vétek ilyesmi miatt óvakodni tőlük. Nagyon vonzó kincsei az erdőnek.

Még én is élvezettel keresem a hasas, félzsemle kalapos gyönyörűségeket. Például a bronzos vargányát Boletus aereus. Ez a faj idén az év gombája. A múlt heti termőhulláma bőséges volt a zivataroktól alaposan beázott északi lelőhelyein. Pl. az ózdi piacon lenyűgöző mennyiséget kínáltak eladásra belőle. Jó tudni, hogy szerencsénkre a vargányák három faja teljesen közönséges, gyakori gombáink. Tényleg azok. Én is láttam már párszor a termőhullámukat, amikor nem tudsz úgy két lépést tenni, hogy ne pillants meg újabb termőtestet. Sajnos a vörösbarna vargánya jóval ritkább. Én például még sosem láttam élőhelyén! Pedig tökéletes vargányás erdőkben mászkálok a hegyvidékeken. 

A bronzos vargánya lelőhelyén, a melegkedvelő tölgyesben más szépséggel is lehet találkozni. Az egyik legszebb gomba a vajtinóruk közé tartozó királytinóru Butyriboletus regius. Könnyű felismerni csodaszép rózsás kalapjáról és sárga tönkjéről. Igazi tutti-frutti szépség. A csövecskéi is sárgák. A húsa gyengén kékülhet. Sajnos nagyon szeretik a kukacok, és kemény húsában látványosak a járataik. De van, amikor kukacmentes, és ilyenkor igazán vonzó csemege. A vargányáknál ritkább, kíméletből csak pár darabot szokás felszedni belőle. 

Ez az elöregedett, óriási termőtest a bíbor tinórué Rubroboletus rhodoxanthus volt. Rokonai itt Kétkörösközben is élnek, a sátántinóru és a rózsáskalapú tinóru. Elvileg ehető alapos főzés után, de én nem szoktam fogyasztásra javasolni a fiatalon szürke kalapú, élénk színű termőrétegű, vöröses-rózsás tönkű szépségeket. Volt olyan gombásztársam, akinek nem ártottak meg, de olyan is, aki soha többé nem kér belőlük. Állítólag a gyengén mérgezőnek tartott sátántinórut is képesek egyesek megenni. Mindenesetre én nem tekintem ehetőnek a Rubroboletus nemzetség fajait. Ettől még szívesen fotózom a termőtesteiket.

A vörös tinóru Suillellus queletii az előzőnél kisebb, de még a nemezestinóruknál nagyobb termőtesteket növeszt és 20 perc főzés után nem okoz gondot az elfogyasztása. Két rokonát már ettem, a változékony tinórut és a hamis céklatinórut. A rokonságából a legszebb, főleg a fiatal példányai megkapóak vöröses árnyalatú kalapjaikkal. A kép éppen csak visszaad valamit a szépségéből. Könnyű felismerni, nemcsak a kalapszín segít, vagy a csövecskék nyílásának narancsvöröses színe, hanem a tönkbázisban a hús vörösessége is. Kékül, ha megsérted valahol. 

 Sajnos élőhelyi fotó nem készült az egyikről, mert nem én találtam, a másikról pedig nem sikerült a felvétel, csak a középsőről van erdei kép, de nem akarom külön betenni. Így ömlesztve kapsz infókat a fotón szereplő három fajról. A bal szélső nagyon izgalmas, mert az első, amit túrán hoztak nekem. Eddig csak kiállításokon láttam. Ez az epeízű tinóru Tylopilus felleus. Ha rákattintasz a képre az eredeti méretéért, akkor láthatod, hogy a csövecskéi rózsás árnyalatúak. A tönkjén barnás hálószem mintázat van, csak ennél a karcsúbb tönkű példánynál nem volt annyira feltűnő, viszont a termőréteg rózsás árnyalata azonnal azonosította. Magyar neve beszédes, élvezhetetlenül keserű, ehetetlen. A jobb szélső apróság szintén ritka, életemben harmadjára futottam össze vele az erdőben. Az aranybélésű tinóru Aureoboletus gentilis kicsike nemezestinórura hasonlít, de nem tartozik közéjük, mert neki nedves időben kissé ragadós a kalapja, ami viszont nem jellemző a többi kicsi tinórura. Termőrétege élénksárga. A középső gombácska a másik kettőnél jóval gyakoribb, barna kalapkái, akár a szétszórt gombok az erdő alján, oly tömegben terem. Ez a molyhos tinóru Xerocomus subtomentosus, amit akár az igazi nemezestinórunak is nevezhetünk. A képen látható példánynál tud nagyobbra is nőni, láttam már tíz centi kalapátmérőjűt is. 

A cikkben említett tinórukon kívül biztosan láttam, csak fotót nem lőttem a következőkről: szemcsésnyelű fenyőtinóru Suillus granulatus, hamis céklatinóru Neoboletus xanthopus, változékony tinóru Suillellus luridus, sárga érdestinóru Leccinellum crocipodium, sárgahúsú tinóru Butyriboletus appendiculatus, sötét érdestinóru Leccinum pseudoscabrum. Ezeken kívül biztosan voltak még tinóruk az erdőkben, csak nem akadtam rájuk. Egészen jó volt a fajgazdagság. A teljes fajlistára hatvan faj került, zömmel gyökérkapcsoltak. Nyáron a kiszámíthatatlan csapadékeloszlás és gyors száradás, nagyobb meleg miatt a fákkal együtt élő gombák tudnak leginkább teremni. A közeledő évszakváltást jelzik a felbukkant pókhálósgombák, pl. vöröslábú pókhálósgomba Cortinarius bulliardii; álgyűrűs pereszke Tricholoma batschii, kőrisszagú csigagomba Hygrophorus cossus. Azonban az erdőt inkább a nyári fajok uralták, amint az látható a tinóruk nagy számán is, amik tipikus melegkedvelő gombák.