Miért veszélyes a gleccserek olvadása?

Bekerült a magyar hírekbe is a Marmolada-gleccsernél történt halálos baleset. Leszakadt a jégfolyam egy darabja és többeket agyonzúzott. (A kép a Google térkép utcanézetéből származik, és 2017 augusztusában készült. A fotós nevét odaírtam a bal alsó sarokba.) Ez egy szomorú tragédia, de eltörpül a nagyobb katasztrófa mellett, amiről időszerű lenne tudomást venni. Igen, tény, jégkorszakban vagyunk, amiből rakéta sebességgel lőttünk ki az eszetlenül visszapöfékelt szén-dioxid miatt. Agyrém, hogy 421 ppm-nél tartunk! Igen, tény voltak földtörténeti korok, amikor magasabb is volt, de hát akkor hol volt még a technikailag függő civilizációnk? Könnyen csipog a fotelharcos, hogy mit megy a hiszti a klímaváltozás miatt, amíg be nem döglik a klímaberendezése és rádöbben, hogy élhetetlen a város a hőhullámban, mert lesz ennél is rosszabb hőség! Az aszály negatív hatásairól külön bejegyzést kéne írnom, és bizony van összefüggés a gleccserek összeomlása és a vízhiány között, mivel a jégfolyamok vízbázisok, amikből az olvadék víz a sziklákba szivárog, ami lejjebb kibukkanva forrásként jelenik meg és így tovább. A gleccserek éltetik a Dunát is, hazánk legfontosabb folyóját, ami nemcsak nekünk fontos, hiszen több országon áthalad. Bizony, a szárazföldi vízbázis egy részét adják a gleccserek, amiknek eltűnését meg fogjuk érezni. Az édesvíz hihetetlenül értékes. Hamarosan mindannyian megtanuljuk, hogy mennyire.

Hétköznapi valóság

Hajnali négykor napfelkelte előtt elindultam, hogy legalább egy városi kiskört tegyek, ami öt kilométernek felel meg. A hőség miatt napok óta 25Celsius fokos szobában "bujkálok", mert a vérnyomásom libikókázik. Bizony negyven éven túl már közel sem bírom úgy a kánikulát mint fiatalon. Bár ez nem az a nyár, amit gyerekként megismertem. Picit sem normális a tartós légköri aszály, hogy a páratartalom rendkívül alacsony, hogy nem jönnek áztató esők, hogy a hőhullám 40C foknál tetőzik és minimum egy hétig tart. Bár már volt ennél is hosszabb hőhullám, amikor nem ment negyvenig, de három hétig nem csökkent 30 alá a nappali maximum sehol sem az ország területén. Ilyenkor ütnek be a városokban a trópusi éjszakák, amikor este sem hűl 25 alá. Lehetetlen felfrissülni, átszellőztetni a szobákat. Szülővárosom külső ívén élve még nem ütött be trópusi éjszaka 2022-ben, de már 20 a hajnali minimum és mivel felmelegedtek az utcák, házfalak, nem tud a ház igazán lehűlni a szellőztetés során. Ez kezd nyomasztó lenni. Gyerekként imádtam a nyarat, most totál kiakadtam rá. Várom a novembert. Lásd a késő őszi képválogatásomat.

 A nyitóképen a szlovák tájházak közül az egyik látható. Alig múlt el hajnali négy, amikor lefotóztam.  A kép jobb felső részén a fehér pötty a Vénusz bolygó. Szabad szemmel is sokáig látható a pirkadatban, hiszen a Nap és Hold után a harmadik legfényesebb égitest. A negyedik a Jupiter, amit szintén látni lehetett, de jóval messzebb volt az égbolton. A múlt hét látványossága volt a bolygósorakozó, amiről sokan lőttek látványos felvételeket. Egyet linkelek. Én az udvarról a fák és házak takarása miatt a Mars, Jupiter, Szaturnusz hármasában gyönyörködhettem június 25-én hajnalban. A bolygókat könnyű észrevenni, mert nem pontszerűek mint a csillagok és mindig máshol bukkannak fel. Minden bolygó kering a Nap körül, a Föld is. Semmi sem mozdulatlan és örök. Sőt központi csillagunk minden cuccával együtt kering a galaxis középpontja körül. A Tejút galaxis, a tény, hogy egy ekkora képződményben van benne a Földünk, a legepikusabb tudás, amivel valaha is szembesültem. Imádom. Kár, hogy a városi fényszennyezés miatt az udvarról nem tudom élvezni a Tejút látványát, de tervezem, hogy egyik este messzebbre megyek, hogy rácsodálkozhassak.

Annyira, de annyira jelentéktelenek vagyunk és ez megnyugtató. Lazábban vehetjük az életet és nem kell olyan sokat képzelnünk magunkról, a fajunkról, az emberiség nagyobb ívű történetéről, amire csak elszállt művész lelkek gondolnak, az átlagember szintjén semmi sem jelenik meg a hosszútávú, évezredekre szóló tervekből. Az egyed szintjén rövid létű, haszonmaximalizáló emlősök vagyunk, semmi többek. Az ember nem a teremtés koronája, hanem az evolúció egyik zsákutcája, mert bonyolult agyunkkal csak elcsesszük a dolgokat. Béke porainkra. Befejezem a borongó elmélkedést, vissza az elcsencselt pillanatokhoz. A fotózás egy módja a vélt öröklétnek. Pillanatképek a valóságból, amik sosem térnek vissza és alkotássá dermedve néznek vissza rám. A múltnak, akár a halálnak, miféle tanulsága lehet?
A képválogatás első fotóján az egyik kedvenc vízparti növényem, a virágkáka látható. Végre virágozni kezdett. A mobilom dupla ledjével világítottam meg és a nagy géppel, amin a 70-300mm kit objektíve volt, fotóztam le. A fotózás gyakran muris erőfeszítéseket igényel. Kitartani egy kézzel a több mint egy kilós fényképezőgépet, nem belecsúszni a vízbe, elejteni a mobilt... muris volt. Tehát a nyakamban lógó kamerával, ingzsebemben a phablettel kocogtam végig a kis belvárosi körömön. Olyan korán mentem körbe, hogy a piaccsarnok még ki se nyitott. Hatra már haza is értem. Elégedett vagyok a mai fotókkal. Pedig ezek tényleg csak gyors fotók, kis örömszikrák, elcsent pillanatok a valóságból. Artemiszként vadászok az illúzióra, hogy az élet szép. Pedig tudom, megtapasztaltam, hogy iszonyatos. Pusztán kegyes önbecsapás, hogy az élet szép, mert normál esetben saját lelki épségünk érdekében korlátozzuk észlelésünket és egy csomó mindent kizárunk a figyelmünkből. Én viszont a megfigyelés "mestere" vagyok és egyszerre látom mindennek a színét és fonákját.

A patakok az élet zöld erei

A fotó a Bihar-hegységben készült évekkel korábban júliusban. Egy patakba álltam bele a gumicsizmámban és tartottam az egyszerű kompaktot a víz fölé. Csodálatos élmény volt. Igazi zöld tapasztalat. Élő varázslat. Bárcsak sokan megtapasztalhatnák, de tragédia, hogy a tömegturizmus végső csapást mér a klímaváltozástól szenvedő hegyvidékekre. Egyszerűen a fogyasztói kábulatba ringatott, pláza-élményhez szoktatott emberek tájidegen elemek a természet maradékában. Abszolút hülyén viselkednek a zöldben és a viszonyulásuk a zöldhöz kész katasztrófa!! Ennek ordító példája a patakok kinyírása hazánkban. Valami agyfasz terjed a magyarok közt. Ritka kincseket tesznek tönkre, amilyenek az élő kis vízfolyások városainkban. Én sok mindenen rajta tartom a szemem, és felordítok, amikor esztelenséget veszek észre.

A természetes patak egy csoda. Gyilkossággal ér fel, amikor betonnal burkolt csatornává alakítják át. Annyi ellenérv van a betonozás ellen, hogy el se kezdem sorolni, inkább a patak előnyeiről írok: a kis vízfolyás élettér, benne és mellette élőlények sokasága; a víz párásít és hűt; a természetes meder hatékonyabb a felhőszakadások levezetésében; a patak egész városrész klímájára pozitív hatással van; a patak gyönyörű, esztétikai értéke is rendkívül magas és még sorolhatnám. Elpusztítása bűn! És a betonmeder mindennek ellentéte, amit az ember igazán szeret. Ha valaki a műért rajong, vágja ki a saját szívét és rakjon be magának műszívet. Hiszen a mesterséges jobb... Hová rakták az emberek a józan eszüket?!? El a markológépekkel a pécsi Éger-pataktól!

Kiegészítés: A mezőtúri szerkők sorsa megpecsételődni látszik. A fejlesztés egyenlő természeti értékek elpusztításával. Nem fogjátok fel, hogy az élhető természeti környezet felszámolása egyenlő a fajunk öngyilkosságával. Menthetetlenek vagyunk. Kiirtjuk magunkat.

Késő őszi fotók a hőségben

Miután megnéztem a friss agrometeorológiai térképeket és a kinti hőmérsékletet árnyékban, bemenekültem a szobába, ahol 25Celsius fok van és belemerültem késő őszi emlékeim felidézésébe. A nyitóképet 2016. november elején készítettem pósteleki gombászat után a konyhapulton. Akkoriban az egyik áruházláncban volt akció. A szóróanyagra pakoltam rá a friss termőtesteket, amik hat gombafajhoz tartoztak (balról jobbra): olajszínű csigagomba, óriás tölcsérgomba, gyapjas tintagomba, lilásvörös csiperke, (bal felső sarokban karcsú őzlábgomba), és az egyik "nemezes" tinóru. A dobozkában a mi laskapereszkénk termesztett rokona volt. A gyapjas tintagomba elnyílott termőteste nem került bele a kész ételbe, hiszen csak addig fogyasztható, amíg hosszú, egyenes lemezei teljesen fehérek. Ebben az esetben egy nagyon jó étkezési gomba és még gyógyhatása is van, vércukorszint csökkentő.

Ugyanazon a héten, amikor Pósteleken jártam, hétvégén a hegyvidékre is kimentem gombásztársakkal. Egyikük vödrét fotóztam le. Igazi késő őszi színes gombakavalkád volt benne, vegyesen korhadékbontó és fákkal társult gombák termőtestei. Oh, könnyek szöktek a szemembe, mert keserűség mart a szívembe. Micsoda kincsek! Az erdő ajándékai. Gyönyörű emlékek. Az aszály és hőség ugyanúgy perzseli a hegyvidéki erdőket. A szemem láttára foszlik szét a zöld csoda. És mi csináljuk, mi indítottuk el a pusztítás örvényét. Őrült ellentmondásba keveredtem, mert emberként én is közvetve hozzájárulok a pusztuláshoz. Basszus, tényleg össze fog törni a szívem, ami infarktust jelent. Lélegezzek, lazítsak, gondoljak valami pozitívra... ami elég nehéz, mert kinézek az ablakon és még a fehér akác levelei is perzselten fonnyadnak...

Ez a kép már 2017. november 5-én készült a gombavizsgálóban. Csendéletet lőttem a sárgulótejű tejelőgombáról, ami az idei év gombájának, az ízletes rizikének az egyik hasonmása. Ugye milyen megtévesztő a színe? De fehér tejnedve van, ami tényleg megsárgul. A rizikének répaszínű. A termőteste megzöldül idővel. A képen van rizike. Szerintem észreveszed. Ki tudja, hogy fogok-e idén rizikét látni? A Kecskemét környéki hosszútűs fenyőültetvények szintén haldokolnak. Mind idő előtt letermelésre kerül. A fenyők különösen kitettek a klímaváltozás negatív hatásainak. A hegyvidékeken az őshonos lucfenyvesek szintén drámai mértékben hanyatlanak. Döbbenetes, hogy mennyire gyors a negatív változás. Jaj, inkább kapaszkodjak a szép emlékekbe. Lásd képválogatást 2017-től 2021-ig. Mind november második felében készült.

Ici-pici zöld

Látva a jövő heti előrejelzést, hogy beüt az első komolyabb hőhullám, tehát 40Celsius fokig szökken a nappali maximum, elővettem a nagy gépet és megsétáltattam. Fotóztam délelőtt a gyulai piacon a portékákat, aztán visszatérve Békéscsabára az Élővíz-csatorna mellett itt-ott megállva szintén lőttem pár képet. Sajnos az 50-es években erőltetett gabonatermesztés tényleg agrársivatagot csinált a tájból, ami a jelenlegi aszályban szó szerint értendő. Ha tudsz drónt reptetni, láthatod, hogy milyen is Békés megye. Horror. Nem akarsz itt élni. Én viszont itt élek születésem óta. Néma sikoly. Nem tudok másként fogalmazni, profán leszek: elbasztuk. Kétségbeesve menekültem a csatornapartra, hogy egy kis zöld életérzésben lehessen részem. Most látszik, hogy mekkora kincs a víz! A nyitóképen mézgás éger leveli láthatók. Az égerfa a vizes élőhelyek egyik karakterfája. Gyökérzetében hasznos nitrogénmegkötő baktériumok élnek, de gombapartnerei is vannak, lásd a linkelt bejegyzésben néhányukat. Őshonos fafajunk. Ami feltűnő a tölgyekkel szemben, hogy szinte nincs lombkárosító élősdije, így lombozata gyönyörű sötétzöld nyáron, nem megy tönkre a károsítók hatására. Szép fa, és áltoboza száraz-virágkötészeti alapanyag. Mai napig megvan egy karácsonyfadísz, amire pont azért figyeltem fel 1991 telén, mert égertobozkák adják díszítő értékét. Gyerekként már vonzott minden, ami természet. Ez egy ösztönös vonzalom. Sötétzöld szívvel születtem. Ezért én jól érzem magam a zöldben. Nagyon jó érzés.

Az élet örömei

Ma csodálatos élményben részesített gombásztársam, aki csütörtökön átment családjával dél-nyugatra gombászni. Egészen Zselicig jutottak. Az egyik szép bronzos vargányával lőttem egy önarcképet. Idén most először láttam vargányát és hegyvidékre, de más tájegységbe el se jutottam gombászni. Helyben sem voltam gombát fotózni hetek óta. Május első felében volt egy felbuzdulása a kedvenceinknek, amikor kaptak 30mm csapadékot. Akkor tudtam fotózni, és május 10 egy kellemes élményként él az emlékezetemben. Azóta viszont dögrovás, hanyatlás, depresszió, túlélőharc. Teljesen érthető, hogy kétségbeesésemben bemenekültem a képzeletem csarnokaiba. Kell a mentsvár, hogy át tudjam vészelni a kemény időszakot.

Egy csendéletet is készítettem a szebb termőtestekről, amit beállítottam a phabletemen zárolási háttérképnek. Bronzos és nyári vargányák, rókagomba és varashátú galambgomba. Igazi erdei csemegegombák. Fogalmam sincs, hogy mikor lesz hozzájuk legközelebb szerencsém. Huh, most erős nyomásérzet telepedett a mellkasomra. Szorongató a helyzet. Hiába nézem a hosszútávú előrejelzést, nem jelez pozitív fordulatot. Nem jönnek esőt adó ciklonok. 2021 nyara kiérdemelte tőlem a pokoli jelzőt. 2022 nyara ugyanúgy pokoli, és mivel száraz volt 2021, a száraz 2022 tovább üti-veri Kétkörösközt és a folyóink vízgyűjtőit is. Nagyon ijesztő a helyzet. Igyekszem belekapaszkodni a szép emlékekbe és erőt meríteni a mai élményből. Kitartás gombásztársak! A 20. század során az elődeink már megmutatták, hogy képesek vagyunk kilábalni elképesztő válságokból. Hamarosan jövök a saját cselekvési tervemmel.

Nyári emlékeim 2019-ből

Átéltem többször a gombakeresés izgalmát. Bőven van felidézhető emlékem. Nincs hiányérzetem. Sajnos a megváltozott nyári időjárásban egészen más érzet a testmozgás, megterhelőbb és ezt már 2019 nyarán megtapasztaltam. Persze a lelkesedés szinte felrepített a hegygerincre és a felvezető ösvényen kapdostam fel a mindenfelé előbújt nyári vargányákat. Ez a szép termőtest az ösvény mellett "ugrott elém". Sikerült mobillal hangulatos élőhelyi képet készítenem róla. Természetesen a vászonszatyromba került. Tragikus, hogy a klímaváltozás tönkreteszi az erdőket, megsemmisíti a jó erdei gombák élőhelyeit, és vágjuk a fákat, magunk alatt is. Feléljük az életünk alapját, az élővilágot és késve fogunk tömegesen rádöbbenni végzetes hibánkra. Sírok az erdők pusztulása miatt és semmit sem tehetek. Kétkörösköz csöppnyi faültetvényeit üti-veri a súlyos aszály, ami kiterjed a Szigethegységre, a folyóink vízgyűjtőire.

Ha nem lennének a duzzasztók, akkor láthatnád, hogy milyen mértékű a csapadékhiány, alig csörgedezne víz a folyó- és csatornamedrekben. Vészharangot kongatok. Ez a kép 2019 júniusából való a Körösök találkozásáról. Akkor május közepe és június eleje esős volt, friss víz érkezett a hegyekből és helyben és odaát pazar termőhullám vonult le, ami május 20. körül indult el és szakaszosan futott fel, ahogy jöttek az újabb és újabb zivatarok, majd július közepe körül ért véget. Aztán bejött a száraz hőség és hónapokig nem mentem a hegyvidékre, mert nem volt gomba. Sőt szeptemberben, amikor átmentem a Biharba, olyan szárazságot tapasztaltam, hogy megijedtem. Kiégett hegyi legelők és csontszáraz lucfenyves... horror volt. Helyben szerencsésebben alakult a nyár, de itt is volt egy rossz időszakasz és késő ősszel tudtak ismét teremni a gombák, miután ismét érkeztek esőt adó ciklonok. 2019 ősze szintén fantasztikusan alakult. Érdemes belelapozni a blog archívumába.

Június közepén gombásztársakkal átmentünk a Kelet-Mecsekbe, mert 2018-ban kellemes tapasztalatokkal gazdagodtunk. Sajnos ekkor szárazabb volt az időjárás és kevesebb gombát találtunk. Ennek ellenére jó érzés visszatekinteni a mecseki utazásra. A fotómon gombásztárs kosara van megörökítve a szálláshelyünkön. Idén ismét érdemes több napos, telekocsis, közös szállásfoglalásos gombatúrára menni a dél-nyugati országrészbe és elcsípni a termőhullámot. Nagyon szép tájak vannak ott, bőven lehet sokféle szépségben gyönyörködni. Jól el tudom képzelni, hogy milyen élmény lehetne a gombászat, hiszen volt részem a jóban. Lásd a 2019-es képválogatásomat júniusból és júliusból.