Kis magyar abszurd

Az ábrát a 2014-es választási évben készítettem

1998-ban az első parlamenti választásomkor tele voltam pozitív érzésekkel. Ünnepnapnak éltem meg. Mára a tapasztalatok hatására undor, megvetés és düh tombol bennem és életemben először tudom, hogy csak egy megkopasztott palimadár vagyok, akinek szavazatán semmi sem múlik. Az illiberális demokrácia szabadságellenes kigúnyolása a népfelségnek. És nincs kedvem legitimálni a szavazatommal a kevesek rémuralmát.
Megértem, hogy a fosztogatás nemzeti hagyomány, hiszen a "dicső" honfoglaló ősök sokáig sikeresen dúlták és fosztogatták a nyugatot, de Szent István megegyezett a nyugattal és a népet nyugati irányba fordította, amely döntést megerősítette a 2004-es csatlakozásunk az Európai Unióhoz. 
Micsoda ócska hamis rigmus a háborúpártiság, lévén hogy az unió azért jött létre, hogy ne ismétlődhessen meg a nemzeti torzsalkodás miatti háború!
Az EU békepárti, sokkal inkább mint a zavarosban tüskés horgokkal halakra vadászó nemzeti szélhámos.
Miért választanak szemét alakokat példaképnek a "magyarok"? Költői kérdés, amit meg tudok válaszolni, mert gyengeségükben azt hiszik, hogy a bálványozott agresszív "geci" a rajongásért cserébe juttat nekik ezt-azt, vagy legalább az azonosulással ők is részesülnek a sikereiből(?) Én pedig józan paraszti ésszel és erős önismerettel rendelkezve döbbenten állok az önsorsrontó viselkedés előtt, amit képtelen korrigálni a szerencsétlen "büszke" rajongó, "igazi" magyar. Mély sóhaj. 
Keserűen felnevetek, ahogy emlékezetemben végigveszem az összes mocskos húzását a nemzetvesztő "elitnek". Mert bíztam bennük. Tényleg a kezükbe helyeztem a sorsomat és hittem benne, hogy megteremtik az átlátható államot, amiben nincsenek titkok, mindenki erőfeszítéseihez mérten gyarapodhat és nem a mutyi, a csalárdság, a "könnyű pénz" harapódzik el.
A jogi végzettséggel rendelkező öltönyös bűnöző a legrosszabb, mert úgy lophat, hogy törvényessé teszi a lopást önmaga számára. Pedig úgy tudom, hogy lopni bűn. De ha minden le van papírozva, akkor minden rendben van?!
Elegem van a magyarok esztelenségéből, ahogy furfangnak vélik az alattomos szarkavarást. Ahogy bálványozzák az elszemtelenedett hazugokat és éltetik a bűnt. 
Attól tartok, hogy 2024. június 9-én végérvényessé válik Magyarország szanálása. Mert a nemzetvesztő horda nem fogja hagyni, hogy az ebül szerzett vagyona elússzon. És a nép nem elég bátor és becsületes ahhoz, hogy észhez térjen. 
Elgondolkodtató számomra, ahogy a magyar nép szabad akaratából(?) mindig az önpusztítást választja. Hogy a fenébe gyűlölheti egy kis nép ennyire önmagát?!?
Értékőrzőként fájdalmas és gyötrő látnom az önsorsrontást. Hiába emelek szót, hatástalan. 
1998-ban tele voltam pozitív érzésekkel, elhittem, hogy egy szép reményű ország ifjú polgárra vagyok. 2024-ben könnyen lehet, hogy életemben először nem megyek el szavazni. 
Rájöttem valami fontosra, hogy önmagamat fejlesztve én magam viszem tovább az értékeket. Nem szükséges hamis reményeket éltetnem és hinnem tovább a polgári Magyarországban. Megette a fekete fene, béke poraira. Délibáb volt. 

100 mm vs. 40 mm

Öt éve a május havi csapadékösszege volt a 100 mm, a másik adat az ideié. A nyitóképen egy pósteleki ültetvények közti földút látható hatalmas pocsolyával. Gumicsizmában jártam odakint, így nem volt gond átjutnom rajta. Legutóbb 19-én voltam a fő indikátor helyemen, olyan száraz volt, hogy teljesen fölöslegesen vettem fel a csizmát. Sehol se volt egyetlen egy pocsolya sem. Fontos tudni, hogy május elejére elég ronda aszály alakult ki, amin éppen csak enyhíteni tudott a csapadék, de igazi gombabummhoz nem érkezett elegendő égi áldás. Ma végigmentem az egyik legjobb városi lakcímemen és egyetlen egy piruló galóca Amanita rubescens termőtesten kívül semmit se találtam. Az élőhelyen a talajfelszín porszáraz. Ami viszont örvendetes, hogy az esőnek köszönhetően a fák lombozata szép mélyzöld és üde. Legalább ennek örülhettem és az egy szem pirulónak. Aki a kicsit nem becsüli... mind ismerjük a folytatását. 

Most ránéztem néhány további év időjárására 2019 óta és káosszal szembesültem, teljesen hektikusan alakulnak a csapadékösszegek. 2022 májusa is csak a havi átlag felét hozta, ami nem igazán tudott enyhíteni az aszályon, lásd 2022. május 19-én lementett aszálytérképet. 
"A csapadék meglehetősen változékony időjárási elem térségünkben, mennyisége évről évre nagyon szeszélyesen ingadozik. Bizonytalanságára jellemző, hogy legcsapadékosabb években háromszor annyi eshet, mint a legszárazabb évek során, és minden hónapban előfordulhat teljes csapadékhiány." A met.hu met.hu-ról vettem az idézetet. Nagyon tanulságos visszatekinteni a múltra és annak alapján megítélni a jelent.
Egyértelműen átalakulóban a klíma, ami jelentősen befolyásolja a gombaszezont is. Próbálom elfogadni a kialakult helyzetet és nem stresszelni magamat. 

Szintén aszálytérkép, 2024. május 14-én lementve. Sajnos a tavaszok átlagban inkább szárazak mint nedvesek, és nemcsak a kevesebb csapadék miatt, hanem a téli hótakaró hiánya miatt is, aminek lassú olvadása egyenletesen nedvesen tarthatná a talajainkat. Ennek hiányában a böjti szelek a kevéske tavaszi csapadékot elfújják, hatékonyan szárítva a tájat, amiben eleve nincs vízbázis. Többféle hatás adódik össze, aminek negatív következménye, hogy alig vagy egyáltalán nincs gomba. Hiába esett le májusban 40 mm eső, ez csak 2/3-a a havi átlagnak és láthatod, hogy ronda aszályt kellett enyhítenie. Akkor lenne jó a helyzet, ha a 2019-es mennyiség hullott volna le. A kevés csapadék egyik jele többek közt, hogy a városban a fák alatt porszáraz a föld teteje. Ezt ellensúlyozza még mindig, hogy egy méteren van tartalék a tavalyi késő őszi, kora téli esőzéseknek köszönhetően. Kár, hogy 2023 novemberében jöttek meg a nagy esők, mert a 11. hónap végén ránk tört fagy le is ütötte a termőhullámot. Pedig tényleg a beindultak a gombák! Meg kell becsülni a szerencsés időszakokat, amik akkor jönnek el, amikor 90 mm vagy több égi áldás hullik ránk. 

A védett őzlábgalócát Amanita vittadinii 2019. május 7-én fotóztam le. Idén is előbújt a májusi esők nyomán. Ez nem ehető gombánk, de ahol az őzlábgalóca jól érzi magát, ott hajnalban mezei szegfűgombát Marasmius oreades is gyűjthetsz. Azért érdemes kora reggel gyűjteni, mert a harmatos fűben garantáltan ruganyosak a kis termőtestei. Napközben a szél és a napsütés gyorsan kiszárítja a pirinyó finomságokat. Ugyanígy a füves élőhelyeinken a csiperkék szintén mocorognak, növesztik a termőtesteiket. A vizsgálóba már hoztak pár darab erdőszéli csiperkét Agaricus arvensis. A csiperkék Kétkörösköz egyik legfontosabb gomba nemzetsége és közkedveltek, de a néhány gyomorrontást okozó faj miatt körültekintést igényel a gyűjtésük. 
Szerdán héttől délig vagyok a csabai piacon. Meglátom, hogy milyen gombákat hoznak a gombásztársak.
A kedvenceink igyekeznek kihasználni minden kicsit is kedvezőbb esős időszakot, de sajnos idén májusban nem kaptak elegendő csapadékot. Meglátom, hogy meddig tart ki a lendületük. 
Zárásként az egyik legkedvesebb zsákmányfotóm hegyvidéki gombatúra után 2019. május 16-án.

Öt éve volt az utolsó olyan szezon, amikor kora nyártól késő őszig rendszeresen átjártam a Szigethegység közeli részeire gombászni. 
A tanulság, hogy minden változik, és jobb követni a változásokat.

Gombás szombat

Az év 21. hetén az esőknek köszönhetően a gombák elindították a szaporodási ciklusukat és termőtesteket kezdtek el növeszteni. A gombászok örömére a kicsi talajlakó korhadékbontók közt gombaásznak számító mezei szegfűgomba Marasmius oreades is tömegesen hozza elő termőtesteit. Ezek közül pár nagyobb látható a tenyeremen. A szegfűgombából két árus is hozott egy-egy ládával, vagyis volt kiváló, finom ehető gomba a csabai piacon. Természetesen mind elfogyott. Amikor hazaértem, a telken is lefotózhattam a szegfűgombát, hiszen a füves részen megtelepedett. Hazafelé sétálva fotóztam le a kis csoport tintagombát Coprinellus sp. A mai nap egyszerűen tökéletes volt. A telken találtam még egy csiperkét Agaricus sp. is, és a nedves talajon heverő bodzaágakon júdásfülgombát Auricularia auricula-judae.
A málnaszeder kerti növény, de mivel két erdei növény hibridje, málna és szeder, és az egyik fiatal kocsányos tölgyem Quercus robur árnyékában éldegél, erdei hangulatot jelenít meg számomra. Ezért került be a fotója a képválogatásba. 
A 22. héten folytatódik a termőhullám. Jönnek elő a csiperkék, az őzlábgombák, és az esők után két héttel a fákkal élő gombák is növeszteni kezdik a termőtesteiket. Tehát következő hétvégére számítok a nyárfa-érdestinóru Leccinum duriusculum megjelenésére, ami meglepően finom. Az egyik legjobb csemegegombánk Békés megyében.
Lásd a mai fotóimat. 

Közszolgálati feladat

A mai napon volt egy különleges élményem, az első ilyen típusú feladat, amikor külön kellett gombahatározást végeznem, hogy egy kisgyermek elkerülje a gyomormosást, mert ismeretlen gombából evett az óvoda udvarán. Természetesen a telefonhívás után azonnal mentem a kórházba, és a gyermekosztályon meghatároztam a gombát, ami a kerti rétgomba Agrocybe dura volt. 
Hazafelé sétálva, a fűből egy termőtestet felvéve a fotómmal a lemezeit és a gallérját örökítettem meg, a gallérján pedig a spóraporát. Jól látható, hogy ez egy sötétbarnás kalaposgomba vagyis a nagyon népes kalaposgomba-alkatúak Agaricales rendjébe tartozik, azon belül a Strophariaceae harmatgombafélék családjába. A többi rétgombával és a kisebb, fehér-sárga harmatgombákkal téveszthető össze. Utóbbiak nem ehetők.
A kerti rétgomba jóval nagyobb termetű, csoportosan termő csemegegomba rokona a déli tőkegomba Cyclocybe cylindracea, ami nem a talajon, hanem korhadó nyárfa maradványokon terem.
A városi zöld területeken, így közintézmények udvarán is számos tágtűrésű gombafaj előfordulhat. Az egyik a kerti rétgomba, ami ártalmatlan, még ehető is, de nem tartozik a csemegegombák közé. 
A városlakó korhadékbontók közül a kis méretű őzlábgombák Lepiota spp. az igazán veszélyesek, melyek közt akadnak olyanok, amik a gyilkos galóca Amanita phalloides fő méreganyagát tartalmazzák, tehát életveszélyesen mérgezőek. A linkelt írásban olvashatsz a gyilkos galócáról is.

Vedd észre, amikor jó/Notice when it's good

Sétáltam hazafelé fotótémákat keresve és közben elmélkedtem. A május elsejei írásomra emlékezve állapítottam meg, hogy valóban életem egyik legkellemesebb időszakai közé tartozik 2024 májusa. Az időjárás már a hónap elején kissé csapadékosabbra fordult és a 20. héten háromszor láttam csapadékot, ahogy a 21-en is. Az esőtől mindig jobb a kedvem, mert kicsit enyhít a krónikussá váló szárazságon. Vízbázisok híján a megye az égi áldásra van utalva, de annak mennyisége és eloszlása teljesen kiszámíthatatlan, és bizony előfordulnak aszályos évek, amikor az éves csapadékösszeg a 400 mm sem éri el. Remélem, 2024 nem ilyen lesz! Most megnéztem az eltelt harminc napban lehullott csapadék összegét és pusztán csak 36 mm-t kaptunk, amikor az ideális 60 mm lenne. A talaj felső húsz centijének nedvessége csak 64%-os a "sok eső" után. Nagyon becsapós az időjárás, érdemes megnézni az adatokat és vetni egy pillantást a sűrűbb lombú fák alá, mert ott bizony porszáraz még mindig a talaj. Ha normális mennyiség esne, ott is nedves lenne. A tények ellenére hagyom magam beleringatni a kellemes hangulatba, hiszen az eső áldás és én imádom, ahogy a víztől harsogó zöldek a növények és a nedves talajrészeken törnek elő a gombák termőtestei. A bodza után a hársfa virágzik, hetek óta illatos a levegő. A 22. hétre koncentrálok, amikorra a gombák tényleg beindulnak és produkálnak egy rövid termőhullámot, mert júniussal megérkezik a 30 Celsius fokos nyári idő és a rossz hír, hogy egyre kisebbek a GFS modell futásán a csapadék görbék. Ezért tekintek mindig csak egy héttel előre, és zömmel a jelen pillanatban sütkérezek. Élvezem a jót és gyönyörködöm gyorsan változó világunkban. Lásd a képválogatást és a rövid videót.

Megjegyzés: Egy 2010-es kiadású turista kompakt a tartalék gépem. Azzal kattintgattam. A videót pedig az öt éves rendkívül alap okostelefonom egy szem nyolc megapixeles kamerájával rögzítettem. 

On the walk home, I was looking for photo subjects and reflecting. Thinking back to what I wrote on the first of May, I realised that May 2024 is indeed one of the most enjoyable times of my life. 

The weather turned a little wetter at the beginning of the month, and I saw precipitation three times in week 20, as I did in week 21. Rain always makes me feel better, as it eases a little of the drought that has become chronic. In the absence of water basis, the county is at the mercy of the clouds, but their quantity and distribution is totally unpredictable, and there are certainly drought years when the annual rainfall total is less than 400 mm. 

I hope 2024 will not be like that! 

I have just looked at the rainfall totals for the last 30 days and we have only 36 mm, whereas the ideal would be 60 mm. The moisture content of the top 20 cm of soil after "so much rain" is only 64%. The weather is very deceptive, it is worth looking at the data and looking under the denser canopy of trees where the soil is still very dry. If it were raining normally, it would be wet there too. 

Despite the facts, I am letting myself be lulled into a pleasant mood, as rain is a blessing, and I love the way the water makes the plants green up and the fungi emerge from the wet soil. 

After the elderberries, the lime trees are in bloom, and the air has been fragrant for weeks. 

I'm concentrating on week 22, when the mushrooms really kick in and produce a short wave of crops, because June is already bringing 30 degree summer weather, and the bad news is that the GFS model run precipitation curves are getting smaller. 

So I always look ahead only a week and mostly bask in the present moment. Enjoying the good and reveling in our rapidly changing world. 

Check out a selection of pictures and a short video.

Note: I have a 2010 edition tourist compact camera as a spare. I clicked with it. And I shot the video with the one-eyed, eight-megapixel camera on my extremely basic, five-year-old smartphone. 

Okkerszínű tinóru

Az okkerszínű tinóru Hemileccinum impolitum a jelen időszak másik terepen lévő, éppen termő gombája. Meglepett engem, mert megelőzte ismét a termősorban az ehetetlen hasonmását, a kesernyés tinórut Caloboletus radicans, amiről szintén írok a bejegyzésben. A tudományos neveik jelzik, hogy két külön nemzetségbe tartoznak, és míg az okkerszínű valóban ehető egy dolgot figyelembe véve, addig a kesernyés a magyar nevében is jelzett élvezhetetlen íze miatt fogyaszthatatlan. Mindkét gomba termőtestei változatos méretűek, leggyakrabban közepesek, de időnként 20 centis kalapátmérőjű gigászokat is találunk, amik garantáltan felkeltik bárki figyelmét. De a tinóruknál is a közép érett termőtestek a legjobbak, aminek egyik jele, hogy még nem olívzöld és puffancs a csöves termőréteg, hanem keskeny és szép tiszta sárga az okkerszínűnél és a kesernyésnél is. Itt jön az egyik fontos eltérés, ha megnyomod a kesernyés csövecskéit, amint a képen látható, megkékülnek!

A kesernyés tinóru termőteste közepesen kékül, a húsa is. A kalapja szürke, szürkés-barna. A tönkje sárga, de a töve felé pirosas árnyalatú lehet. Ha egészben felemeled, akkor látható, hogy a tönkbázisa kihegyesedő. A termőteste kékülése a leggyorsabb módja a biztos elkülönítésének az okkerszínűtől, aminek van egy különös tulajdonsága, hogy a tönkje alsó fele klórszagú. Ezért a tönköt javasolt levágni és csak a kalapját elkészíteni gombás ételnek. Fontos határozóbélyege még, hogy a tönk felülete finoman szemcsés. 
A tinóruk jelentős része fákkal társul, így fás élőhelyeken találhatsz rájuk. A csöves termőrétegükről, ami lefejthető a kalaphúsról, könnyedén felismerhetők. A tinóruk közé tartoznak a közkedvelt vargányák mint például az ízletes vargánya Boletus edulis, amiknek fehér húsa rendkívül aromás, különleges ízű. 
Kétkörösközben a legfinomabb szerintem a nyárfa-érdestinóru Leccinum duriusculum, de vannak más jó, ehető tinóruink is. 

Pisztricgomba

A pisztricgomba Cerioporus squamosus gyakori korhadékbontónk, aminek termőtestei rendkívül könnyedén felismerhetők. A mobilos fotón nem látszik, de tönkszerű részére lefutó csöves termőrétege van. A kissé szögletes pórusok az idős termőtesten tágabbak. A spórapora fehér. Érdekes, lisztes-uborkás illata van. Beszámolók szerint az íze kissé savanykás.
Ma két gombásztárs is hozott belőle, a kisebbet visszaadtam gombapornak, de most olvasom, hogy ha tényleg zsenge, akkor sokan már kipróbálták tejszínes raguként, rántva, fasírtként is. Fontos, hogy addig jó, amíg könnyedén átszalad rajta a kés. Javasolt előfőzni, hogy puhább legyen, de vékonyra szelve zsenge állapotában ez talán nem szükséges. A fekete tönkszerű részét javasolt levágni, mert az már taplóféleként túlságosan kemény lehet. Most kissé meglepődtem, mert bár tudtam róla, hogy a bagolygomba (egyik népi neve) ehető, de soha sem merült fel bennem, hogy étkezési szempontból részletesebben megvizsgáljam. Pedig fakorhasztó gombaként még gyógyhatású vegyületek is lehetnek benne.
Kíváncsibb, kísérletezőkedvű gombásztársaimmal részletesebben meg fogom beszélni a pisztricgomba reménybeli felhasználási módjait. 

Dögevés, anómia, avagy "Grata ad purgatorium"

"A dögevés avagy nekrofágia a húsevő életmód olyan formája, amelynél a ragadozó nem az általa vagy a fajtársai által megölt élőlények tetemét fogyasztja el. A dögevők fontos szerepet töltenek be az ökoszisztémában azáltal, hogy részt vesznek az elpusztult állatok testének lebontásában. A dögevők által megkezdett folyamatot a hátrahagyott maradványokat elfogyasztó lebontók fejezik be." 

"Anómia: a társadalomban a közös értékek, normák meggyengülését jelenti, azt az állapotot, amelyben a társadalom szabályozó hatása nem vagy nem eléggé érvényesül, pl. ha az egyén úgy látja, hogy csak helytelen eszközökkel érhet el megfelelő életkörülményeket, életminőséget."

„Istenkém, miért olyan fájdalmas eljutni Tehozzád?”

A linkelt publicisztika az Élet és Irodalom oldalán sokak számára ismerős lesz. Milyen is meghalni Magyarországon. Ez egy fontos téma, mert életünk vége még hozzátartozik az életünkhöz és nem mindegy, hogy hogyan éljük meg. Szerencsére már Magyarországon is elérhető a hospice-szolgálat. Nem is értem, hogy a drámai publicisztika írója és felesége miért nem vették igénybe valamelyik házat. A hospice lényege, hogy valóban lehetővé teszi az emberhez méltó véget és búcsút. A magyar kórházak sose voltak alkalmasak és sose volt szolgáltatásaik része a haldoklók ápolása. Miért oly nehéz felfogni? Az ápolási osztály neve nálam a földi purgatórium. Ott aztán ne akarj haldokolni! 
Az egészségügy egy költséges szolgáltatás. Ahol szabadáras lesz, mert olyan nagy a keresleti oldal, ott az árak értelemszerűen megugranak. Egészségügyi biztosítás és egyéb ellátásokra pénz félrerakva erősen ajánlatos. Ezt magamnak is írom. De még így is előfordulhat, hogy a hatalmas kereslet miatt bizonyos szakemberekhez egyszerűen nem jutsz el időben. Az eutanáziához és a halálhoz való hozzáállásunkon változtatnunk kell. Memento mori. 
Ember vagyok, a tudatom része a halálfélelem, de sokszor rácsodálkozom, hogy 1978 előtt nem léteztem, és mikor kézbe veszem valamelyik régebbi könyvemet, például az 1925-ös kiadású Moby Dick-et, akkor eszembe jut, hogy a nagyszüleim közül a legidősebb, az egyik nagyapám 1927-ben született, vagyis a könyv kiadásának évében még ő sem létezett.
Eljön a nap, amikor befejeződik az életem és ismét semmi leszek. Miért zavarna? De az embertelen bánásmód, az igazságtalanság, a visszaélések zavarnak és joggal emelek szót ellenük. Önimádó korunkban valahogy kezdünk megfeledkezni az emberségről. Hát normálisak vagyunk?!

Ui.: A női archetípusok közül a siratóasszony vagyok, és valóban állandó mély gyászérzés, akár valami tudatalatti Eridanusz áramlik az elmémben. A gombák sem véletlenül a kedvenceim, lásd egyik írásomat: Az enyészet gyümölcsei. Ugyanakkor életvidám teremtés vagyok, az egyik legszebb gyöngyöző kacajjal tudom kifejezni derűmet. Röviden az utóirat lényege, hogy az ember összetett lény, nem egy adat, egy letudandó teher, aki ha élete végére ér, csak tűnjön el, ne is zavarjon. Az egész világot átalakítottuk a saját kedvünkre, ember központú az egész és mégis még mindig elképesztően kegyetlenek tudunk lenni egymással. Pedig ember létünk legszebb pillanatai közé tartozik, amikor gyöngéden és óvón bánunk egymással. 

Elmélkedés és egy séta képei

 A 2022-es "pokoli" nyár óta jelentősen ritkábban járok ki terepfelmérésre, mert akkor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egy szárazabb és forróbb periódusba kerültünk, ami negatívan fog hatni a gombaszezonra, de más természeti kedvenceimre is mint például a széleslevelű nőszőfű, ami reagált is a szárazságra, mert idén nem hajtott ki. Legutoljára 2020. június 30-án fotóztam az éveken át keresett és végül 2017 nyarán megtalált egyik védett orchideánkat, ami bár gyakori, milliós tőszámú az országban, de helyi jelenléte mégis csak becses, mivel a fás területeink igen kicsinyek a szántókhoz mérten. (A négy évvel korábbi cikkben említett szúnyog-helyzet jelentősen enyhébb idén, ami szintén a szárazság jele.) Itt említem meg, hogy a 2022-es aszályért a gazdák a jégkármérséklő-rendszert tették felelőssé, miközben igazán elmerenghettek volna azon a műholdfelvételeket böngészve, hogy ha nincs vízbázis a tájban, mégis honnan lehetne pára, amiből felhők képződhetnének? Az alapvető tudáshiány könnyen lehet az egyik oka a mezőgazdasági termelésünk alacsony szintjének, hogy például a lengyel gazdák köröket vernek a sajátjainkra. Butaságukban embereket fenyegettek meg, pedig inkább tájékozódhattak volna. 

A második képet a Hydroinfó oldalról mentettem le 2014. május 20-án és a két hét alatt lehullott csapadékot jeleníti meg, minél sötétebb kék vagy lila a térképen egy terület, annál több eső esett le ott. A friss képválogatásom elejére a mai napon lementett térképet tettem ki. Érdemes összehasonlítanod a kettőt. Eddig jelentősen szárazabb évünk van, így komolyan fenyeget minket a 2022-eshez hasonlatos nyári időjárás, ami inkább időállás, mert anticiklon van felettünk. Tudok az ötvenes évekből is komoly aszályhelyzetről, és én magam 1987-ben csodálkoztam rá, amikor a szüleim építkeztek, hogy a talajban mekkora repedések vannak nyár időn. Ami viszont megváltozott, hogy érzékelhetően melegszik a földi klíma, és ez fokozza a szárazságot a kontinens belsejében. A Kárpát-medencét hegyek veszik körül és elég messze van ahhoz az óceánhoz, hogy kicsiben olyasmi legyen mint a közép-ázsiai Tarim-medence. (A szerencsénk viszont az, hogy elég közel van a Földközi-tengerhez.)

Ezt a képet 2021. május 18-án készítettem ugyanott, ahol 2024. április 27-én is fotóztam a vízelvezető árkot és a partján élő sárga nőszirmokat. Kapásból fel kell tűnjön neked, hogy idén korábban virágzottak a nőszirmok! Illetve a víz jelenléte becsapós volt, mert három éve 2021 nyara már bemelegítés volt a 2022-esre. Olyan gyorsan tűntek el a májusi zivatarok hatására előbújt termőtestek és ért véget a termőhullám, hogy pislogni se volt időm. 2021-ben háromszor mentem hegyvidékre és mellbevágó volt a hőség és a szegényes gombakínálat, de láttam ennél rosszabbat, sajnos, 2023-ban. Idén valamivel jobb a helyzet, mert lehet vargányát és rókagombát találni, de a fajgazdagság siralmas. A Békés megye folyóit éltető Szigethegységben szintén megfigyelhető a klímaváltozás! Hadd ne részletezzem ismét, hogy mit jelent ha a folyóink vízgyűjtőire kevesebb csapadék érkezik. A mosolyom és az okkerszínű tinóru nagyszerű termőtestei, amiknek társaságában fotóztattam magamat, becsapós. 

Ez a kép 2010. április 24-én készült a Vértes közelében. Kucsmagomba túrán vettem részt. Tizennégy éve extrém csapadékos volt az időjárás júliusig és Békés megyére több mint 800 mm csapadék hullott. Az azóta eltelt évek csapadékösszegei rendkívül hektikusan alakultak! 2011 nagyon száraz volt és 2014 volt a következő jobb év, amikor több mint 700 mm esett. Békés megyében 450-550 mm az átlagos szórása az éves csapadékösszegnek, hogy legyen összehasonlítási alapunk, mert 2023 egy 600 mm év volt, mégsem találtam gombabőséget kiváló városi lakcímemen tavaly augusztusban. Ennek oka az évtizedek óta zajló kiszáradási folyamat, melynek kezdete a sikerként ünnepelt folyószabályozás. A földéhes gazdák saját magukat lőtték lábon. Miközben a vízzel hadakoznak, a vízért sírnak és teljesen téves váddal gyötrik a jégkármérséklő rendszer üzemeltetőit. (Egyébként a rendszert 2018. májusában kapcsolták be és az az év átlagos volt csapadék tekintetében, 2019 is, 2020-at pedig több mint 600 mm-vel zártuk.) Az az igazság, hogy egy olyan bonyolult rendszert dúltunk szét évezredek óta tartó civilizációs terjeszkedésünk során, amely rendszernek visszacsatolásait képtelenek leszünk kezelni, ha a szokásos úton akarunk haladni és egymást gyötörjük a hülyeségeinkkel. 

2017. május 27. hegyvidéki túra során fotóztam le a legkisebb kosaramba gyűjtött szerény gombakínálatot, a halvány rókagombákat és az egy szem nyári vargányát. Akkor indult a vargánya termőhulláma a zivatarok csapadékának köszönhetően, de az erdők alapvetően száraz jellegűek voltak. Hét éve már érzékelhető volt, hogy komoly változás zajlik, ami az egész bolygót érinti, így még a kiváló hegyi erdők sem mentesülnek alóla. 2017 egyébként átlagos év volt a mintegy 500 mm csapadékösszegével. Amik viszont már egyértelműen száraznak mondhatók, a 400 mm alatti évek mint 2011 és 2022. Ezek a helyi adatok, de mivel alapvetően nyugatról kelet felé haladnak az óceán felől érkező ciklonok a "téli" félévben, a hegyvidékre se hullott sokkal több égi áldás. Megfigyelhető a hótakaró jelentős mértékű csökkenése is. De az ember is pont olyan mint az állatok, hogy a jelenbe ragadtan a jelenben az orra előtt lévő objektumot támadja mint a jégkármérséklő rendszer állomásait, de a nagyobb kép átlátására képtelen, vagyis végső soron pont olyan egyszerű mint a mezei pocok. Ne hidd, hogy a technológiánk megment minket a polikrízistől, melynek egyik okozója pont a technológiánk legyártása, a másik oka pedig végzetes függőségünk a fosszilis energiahordozóktól. Ahogy minden függőség esetén, a "leszokás" kemény menet lesz. Ideje szembe nézni a ténnyel, hogy vagy belehalunk az energiafüggőségünkbe vagy jelentősen lejjebb adunk igényeinkből és nem járunk úgy mint a mezei pocok, amikor állománya összeomlik, ami tömeges elhullással jár együtt. Élőlények vagyunk, ne hidd, hogy nem vonatkoznak ránk a természeti folyamatok! És most tessék, gyönyörködj a hamis idillt sugárzó képeimben!

Ui.: Oké, írhatok a megoldásokról, de nem fognak tetszeni, mert hozzászoktál a kényelemhez, ahogy én magam is. Jól tudom, hogy vizet prédikálok és üdítőt iszom, ahogy azt is, hogy az ember nem velejéig romlott, hanem egy eltévelyedett állat, aminek van még esélye kijózanodnia. 

Isolde and Tristan

WARNING, the idea of the story is a highly critical presentation of contemporary social gender roles set in a fictional future, and it mixes up everything we take so much for granted in a completely absurd way, cleverly conditioning and incorporating social expectations in ourself. It is not the author who is "crazy", it is our everyday life that is totally absurd! As a thinker, writing is the best way for me to release the tension and portray the absurdity of our lives. It's a deliberately edited scene, I'm very familiar with the clichés of gender roles and it's easy to take them to extremes. If you had the need, I could work it all out and have plenty of bileful critique of all the bullshit I have to deal with day after day in real life. With all that in mind, decide whether you want to read what I've written, or whether you'd rather find some other entertainment for yourself.


"Before dawn, Tristan carefully slid from under the quilt, trying not to wake his beloved Isolde. He felt a bit nauseous, his stomach bloated as though he had eaten something disagreeable, which was impossible since he had taken Isolde to her favorite restaurant the previous night, and she had generously let him pay. The food was impeccable, the evening perfect, the hours of lovemaking compressed to mere minutes in his memory, and the climax of their passion lost in a series of orgasms.
With his hand over his mouth, he rushed toward the bathroom. The sensor-operated door silently opened and closed behind him, not disturbing the moments of realization. Kneeling over the toilet he had just reached, he began to retch silently.
"Morning sickness," a term he recalled from a class on sexuality long ago, flashed through his mind. He turned around, sat on the cooled seat, and reached between his legs. He waited for the post-coital cleansing ejaculation, but it didn’t come. Despite the nausea, he tried to induce ejaculation through routine motions, but instead of the expected release, a warmth spread from his abdomen, flushing his face. The heat returned to the area around his navel, and he felt the pulsing of veins in the pouch that had been a privilege of men for about a century.
The formal objectivity of his school education mixed with the physical and emotional chaos of reality, and jumping up from the toilet, he stared into the mirror above the sink. His bearded face was distorted by a mix of anger, disappointment, realization, and alarm. Through the mirror, he saw the door open.
Isolde entered the bathroom, still half-asleep, stood in front of the toilet, and began to urinate. Her eyes widened as the lingering acidic smell cut through the air. A flash of joy crossed her face.
He watched all this in the mirror, gripping the sink because he was shaking. He managed to utter just three accusing word.
"You deceived me."
Isolde gently wrapped her arms around him and kissed his neck.
"Go back to bed; I'll bring you tea."
Her touch was cool, her kiss hot, and the warmth in her words palpable.
"You promised to wait until I was 21," he said, shaking with anger and desire.
Isolde looked into the mirror beside him, their faces so close on its silver surface. In the icy LED light of the bathroom, her face seemed older because of its grim expression.
"The council designated a father for me. He was ideal in every way, but my heart wanted something else. And I didn't deceive you; my body deceived both of us. The ovulation occurred three days earlier and somewhat hidden. Only the intensity of the orgasm made me realize that the donation had taken place. And I watched you in awe because until now, I had only seen the series of orgasms accompanying fertilization in men on educational videos. You are beautiful even now. If only we could switch places!"
The open expression of such a heretical thought eased his anger somewhat.
"In all of nature, only human males carry the embryo. It’s a divine miracle."
"That's true, and yet you’re not happy about it."
Isolde stepped into the bathtub and turned on the shower. With a minimal amount of cleansing cream, she finished showering in three minutes, precisely knowing and not exceeding her water quota by even a deciliter.
Following the trail of water droplets sliding off her breasts and hips, his gaze drifted over her generative rod, which had provided such pleasure in her cloaca the night before. A few inches’ opening between her legs, behind which lay an anatomical impossibility, or a miracle. The natural phenomenon a century ago, the gift of the pink night, or according to doomsday sects, its curse, its punishment. Men had become the child bearers, while women continued to nourish and tenderly care for the shared treasure.
Women became leaders because childbirth weakened men, not physically, but emotionally. And he felt it, the surge of hormones making him increasingly depend on Isolde’s tender attention. He thought about the school lessons, how his sperm-fertilized her egg would implant itself into the blood vessel-rich wall of his baby-carrying sac. He knew the process and yet did not feel ready.
"You promised to wait until I finished university. As a graduate man, it would be different."
Steam rose Isolde’s body, absorbed by the extractor to be recycled back into the house's water system. She stepped out of the tub and took underwear and a work overalls from the wardrobe. While dressing, she reflected, allowing herself time to see more clearly. She ruffled her closely cropped hair as if to shake off the disturbing thoughts. In the mirror, she smiled without joy.
"The council and biology put undeniable facts before us. I am twenty-five, at the optimum of my physical maturity, when the laws also demand a woman to become a mother. Would I have accepted the proposed father, and allowed you to leave?"
She turned to face Tristan directly, her words firm.
"Yes! In two years later, I could have made me the second father in your life!"
Isolde met his gaze steadfastly, not flinching.
"But only one can bear my name, only our shared children would be named after us. The rest would belong to the state. I love you, I desire you, and you know well I will be a great mother. I have gifted you this; accept it, and be the first and only husband to me!"
His anger dissipated.
"You just proposed to me."
"I did more than that. I offered you social ascension, that as the father of my children, you could live at the peak. Because I love you. I know it's old-fashioned to refer to feelings, but my mother was good to me and warned not to reproduce out of interest."
"You're not even considering me! I told you about my plans!"
"All male fantasies. With your Class A physical and Class C intellectual attributes, it would be a miracle if you could finish the three-year program. I passed the five-year program’s final exam; I bring up topics from it, and you don’t understand most of the theories!"
"Believe me, I appreciate that you don’t embarrass me with your diploma, but it’s still infuriating that you doubt me and make decisions for me. Fifty years of gender equality. I have the right to live my own life and study, to start a business! You can't force me into fatherhood."
"Imagine then, in five years, at thirty, I take you as my second father. My egg cells will mostly be damaged then. It will be a series of trials in Petri dishes, and only genetically sound zygotes will be implanted into you. That would be a relationship of convenience, where you would exploit me based on our past and feelings! Tell me, who seduced whom? Who snuck onto the elite floor to leave his internship application, specifically highlighting that he was his one of the trainers by my sister’s first husband. It worked. I became curious about you. And you, with sports, our shared hobby, you swept me off my feet. You have a beautiful body, and I admit, you are quite clever in certain areas. So, be smart and reconsider what you are risking. At thirty, I will reject you. I will be faithful to only one man, and if you are not willing to be that one, leave. But the life we conceived is already growing inside you. All the external signs are there. And you know the law, in the case of two Class A bodies, the fertilized egg immediately implies marriage. Yes, I have married you."
"I have 72 hours to terminate it. I'll use the legal loophole."
"Why are you rejecting this?! I offered you half my life! As the father of our children, you would have more opportunities than with your studies and any other foolish plan!"
"That's why, because you don't believe in me. I am a man, for heaven's sake! I'm as capable as any woman! And I will not become a father prematurely. No matter how much I love you. First, I yearn for my own business, however small it may be compared to your nearly directorial position."
"Abortion is dangerous. It could ruin your baby-carrying sac!"
"If done in the first 24 hours, the surgical risk is only 1-2%. So, you take me to the council in the city! If you truly love me, you won’t stand in my way."
Isolde straightened up and stared into space above his forehead, pondering, weighing her options. She spoke deliberately and coolly.
"It’s your right to make your own decision. I can’t force you. Alright, stand before the council and apply for the abortion! I’m taking a day off today. Let’s give ourselves a chance. And if the zygote's removal happened, I’ll leave you and never seek you out again! Is that good for you?! Manly enough?"
With a parched throat but a defiant look, he said:
"Yes."
Isolde smiled.
"Then you might as well get dressed. And let’s eat first, because it’s going to be a tough day. They don’t just give abortion permits to two Class A parents."

Aurora borealis

Egész este látszott a sarki fény hazánkból, de én hajnali háromkor ébredve rohantam ki a kertbe, hogy megörökítsem. Fél négy körül a pirkadat fényébe kezdett beleveszni, holott még bőven tart a G4-es erősségű geomágnesen vihar, amilyen erősségűre utoljára 2003-ban volt példa. A sarki fényt előrejelző alkalmazás szerint szombat reggelre ért volna ide a napkitörés. Én ezért keltem hajnalban. Aki viszont már naplemente után az ég alatt volt városoktól messzi helyen pazar élményben gyönyörködhetett észak felé figyelve, mert nemcsak rózsaszín, hanem zöldes is volt az égi látványosság, akárcsak az északi sark közelében.
Boldog vagyok, hogy nem maradtam le róla és háromkor spontán felébredtem. Egyből rohantam ki a kertbe pizsamában a hajnali 9 Celsius fokkal mit sem törődve.
A városi fényszennyezés miatt szabad szemmel nem láttam, de a kamera kijelzőjén nagyon is látszott. Az egymás után készült fotókon pedig a mozgását is ki tudtam venni.
Rákattintva a képre nagyban nézheted meg és akkor feltűnik neked, hogy a Cassiopeia csillagképpel együtt fotóztam le a sarki fényt.

Homo sapiens, avagy bölcs ember, amely nem volt képes felfogni alapvető összefüggéseket és globális kihalást előidézve önmagát is kipusztította

A bejegyzés címe önmagában egy bejegyzés, amit bővebben kifejtve számtalan módon variálva megírtam már többször.
A három könyv közül Zelei Anna, Ha az erdő beszélni tudna című kötete hozta ki belőlem a hosszú címet, mert az erdei ökoszisztéma válsága az egyik krízis, ami komoly hatással van az életünkre. Elképesztő hatékonysággal irtottuk ki a mérsékelt övi fásszárú növénytársulásokat pár ezer év alatt, és a pusztítás jelenben is zajlik Romániában, de máshol Európában is. Némileg cinikusan írtam egy cikket két éve az európai ősbükkösök megmentésére vonatkozó terv kapcsán. Az Alföld egykori zárótársulását a keményfás ligeterdőt külön online magazinszámban mutattam be. Ez a valamikori igazi erdőnk a mi földéhségünk miatt 98%-os veszteséget szenvedett el, vagyis maradt belőle 2%, de annak létét is fenyegetjük, illetve a behurcolt gomba növényi-patogének, inváziós növényfajok valamint a mi hatásunkra felpörgött felmelegedés üti-veri a maradékát, vagyis teljesen el fog tűnni, mert nem tud fennmaradni.
Amit az erdőért teszünk, pusztán a lelkiismeretünk csitítására szolgáló pótcselekvés. Amikor hallom, hogy itt-ott 10-20 hektár új erdőt telepítettek, mindig egy nagy mértékű aránytalanság jut eszembe: 400 ezer hektár szántó és 25 ezer hektár faültetvény van Békés megyében. Itt minden alá lett rendelve a 19. században a gabonának, az ember gazdálkodásának.
Sose voltak nagy erdőségeink, a tájunk az erdős-sztyepp övezetben van, vagyis nagyobbrészt puszta ligetes erdőfoltokkal tarkítottan. A puhafás és keményfás ligeterdők a valamikori árvizeknek köszönhették fennmaradásukat, a folyóink extra vize éltette a fás vegetációt. Volt még a tájban tatárjuharos lösztölgyes is mint valódi klímazonális társulás, de ezt már 5000-6000 ezer éve az ide települő emberek kivágták és felhasználták faanyagát.
Semmi kedvem tovább keseríteni a szívemet. Minden döntésünknek következménye van. A természet nagyarányú felhasználása, elpusztítása végső soron a fajunk egyedszámának drasztikus lecsökkenéséhez fog vezetni és pár évszázad alatt a kihalásához is, mert bár találékonyak vagyunk, de 50 Celsius fokban igen könnyedén elpusztulunk és ilyen hőségben az általunk ismert fauna már rég a múlt emléke lesz. A holocénnek véget vett az antropogén eredetű felgyorsult melegedés. A 21. század minden tekintetben elképesztőbb lesz mint a 20. volt, pedig ott is történtek bőven extrém szörnyűségek!

A gombász árnyéka

Hazafelé sétálva a gombákat keresgélve vettem észre a pár darab ízletes csiperkét Agaricus bitorquis. Pont a hátam mögül sütött a Nap, így az árnyékommal úgy takartam ki a termőtesteket, hogy a mellkasom területén legyenek. Ha rákattintasz a képre, akkor nagyban tudod megnézni és valóban jól láthatod a csiperkéket.
Az ízletes tipikusan a még kellően nedves talajból tőr elő már kinyílott kalappal, hogy a szárazabbra fordult időben még gyorsan el tudja szórni a spóráit. Ez az első lépés a zárt termőtest felé vezető evolúciós úton. Léteznek már félig bezárt termőtestű csiperke fajok is. Az egyikről, Agaricus deserticola külön cikket írtam 2016-ban.
Sok írásom szól a csiperkékről, hiszen az egyik legfontosabb gomba nemzetség, és a világszinten legnagyobb mennyiségben termesztett gomba a kétspórás csiperke A. bisporus.
Pár nappal korábban a csiperkék fontossága kapcsán még egy plakátot is összeraktam, amit ha még nem töltöttél le, érdemes megtenned. Nálam a vizsgálóban megtekinthető.

The joy of a job well done

Between 2002 and 2006 I wrote a short novel, three novels and two longer stories, all of which were published. None of them were particularly successful, but at least I got a chance to be a writer from a great man. My first novel was published in 2004, so this year is the 20th anniversary of its publication. In one or two ways I have been very lucky in my life, and it's good to remember with gratitude the past, the goal I set myself at the time, which I managed to half-finish, because I had planned 'The Legendary of the Bloodhunters' for six parts, but after the third part I lost my passion for creating. It was over and I found it pointless to push something I was no longer enjoying at all. 
In 2006, there were two deaths in the extended family and the double bereavement was emotionally devastating. I'm an inward-outward writer, which means I put myself in the shoes of my heroes, and that requires optimum mental fortitude. When I'm mentally in one piece, not only does the transformation come easily, but I also find joy in the acting that goes on in my head. I'm a writer who really creates character-driven stories because I play everybody. Experiencing dozens of lives in a single lifetime through the imagination is an experience that has been well worth the personal price for me. For me, virtual reality is an unnecessary product, because I have my own inner worlds and I can switch between them and play my favourite scenes as I like (How many story (world) heroes and scenes do I have in my head?) Plus, I listen to the music that fits that scene and another life beats in my heart. The theme song to The Legendary of the Bloodhunters, which I've heard Sarah Brightman's perform hundreds of times in the making of the novels, is a Queen classic, Who wants to live forever, because if you think about it, if you look at the extinction of the species, after the extinction of the human race, the immortal human would be the only one of its species in a totally changed world. Can you really imagine existing for a million years?!

The book I held in my hand was published in 2004, from Gábor Krigler. In English, "To be continued" could be a translation of the title. As soon as it was available in the library I borrowed it and read it. It was in this book that I first came across the names and advice of Lajos Egri and Robert McKee. Gábor Krigler's book helped me a lot as a writer. Yes, it was here that I first read about character-driven drama, and I fully embraced the idea that without an active protagonist there is no story. Action is inevitable, because the terrestrial world, and even the solar system, the Milky Way, is a dynamic system, and anything that does not respond to change is either dead or will be dead very soon. 
In October 2002, I dreamt the dream that became The Legendary of the Bloodhunters. In it, five characters had already appeared and I had an idea of what kind of story they were in. Mantes Alcubierre and Belizar were among the five you'll meet in the novel excerpt shared in the second half of this post, which is the first half of the first chapter of Part Two. The novel is called 'Golden Leaf'. 
Gábor Krigler's book helped me a lot. I thought about everything carefully, spent a lot of time with the characters, put together their backgrounds, but also the story of my whole predator species. I did a good job. Twenty years on, I marvel with satisfaction at the immense energy of my young mind in putting together three novels. 
I know very well what dreams are worth, or what my writing is worth. I think of a million years and forgive myself for my human smallness. I've been, I've dreamed, and the rest doesn't matter.

The novel excerpt is after the music. 

(Note: my writing master was my editor. He made my text neater.)

"The Mantes corporate empire’s building modestly hidden among the skyscrapers of Midtown. It didn’t try to compete in height with the nearby Empire State Building, nor in decoration with the Chrysler Building a couple of blocks away, and it wasn’t as old as these more famous structures. Its interior decoration was conventional, with gold plating and marble linings as standard as the three-story high decorative staircase with Mediterranean pines that were not considered curiosities. The founder of the Mantes corporate empire had it built using standard architectural elements in downtown New York City. The company founder never entered the building, as he was erected for his successors and their people as an administrative center.

Primarily, the Mantes corporate empire was engaged in commerce. It bought and sold anything that people needed. Examples, among its suppliers were several hundred South American farmers who sold cocoa beans to a local confectionery factory, while on the other side of the world, in Japan, research labs manufactured electronic sector components that bore codes made only of letters and numbers. The final product reached the stores as cheap milk chocolate and the sky as expensive satellites. The Mantes corporate merely bought and sold, skimming off a management fee. Its sphere of interest wove a web across the entire Earth, and only the members of the executive council knew the true size and power of the company. The leaders serving under them were responsible for smaller segments, burdened enough to keep the company's real profile.

The only person with power over the eight-member executive council was the perpetual president appointed by the founder. The  job required him to regularly visit his office in the corporate building.

That is what he was doing now.

The president of the Mantes corporate empire shut off the engine and climbed out of his vehicle. He pushed the car door shut behind him and reached into the inner pocket of his mole-grey jacket. He pulled out a pair of rimless sunglasses and put them on. The black lenses sharply contrasted with his pale northern complexion and his ash-blonde hair, shoulder length and worn in a ponytail. His face was covered by a three-day stubble, the light hairs revealed by the neon light that flickered on them. He had never remove the first beard of his youth. Underneath his jacket, he wore a medium-blue shirt without a tie, paired with black jeans. His feet were clad in rawhide shoes, the kind that could withstand rough terrain. He did not button up his double-breasted suit, which suited his broad shoulders. At first glance, his appearance suggested a worker who had climbed to a high position. However, his overall image was confused by the delicate features of his narrow face, making him look like a woodcutter who had wandered into the fashion industry.

He surveyed the empty garage, then cast a long glance at his battered Fiat Dino, which had snow chains on its wheels. The car was covered with dirty slush. Despite the January snowstorm, he had traveled in the elegant sports car, insisting that they enjoy the snow and winter together. He liked the snow because it reminded him of his homeland.

His gaze shifted from the sports car to another parked vehicle, a black Rolls-Royce Silver Spirit. He thought no one else had managed to drive through the snowstorm. He took a closer look at the other car, realized it hadn't moved from its spot since the east coast of America was hit by the severe weather, burying Washington under sixty centimeters of snow.

A wrinkle appeared at the corner of his mouth from a kind of sour smile as he headed towards the elevator.

Of the fifty-two-story skyscraper's fifteen elevators, only one opened its doors to the twenty-third floor, where his office was located. However, this elevator only stopped on this floor if the user had a numeric code for identification. Only nine individuals received such a code from the founder of the corporate empire.

He entered the elevator and punched in his own code, which immediately appeared on the monitor built into the secretary’s desk upstairs. The elevator made barely any noise, but in the empty space, even this small sound was noticeable to its passenger, who tapped his foot on the floor to drown out the annoying hum. The private elevator halted with a soft jolt on the 23th floor. Its passenger shook his head as if to shake off an unpleasant thought. He stepped out of the elevator into the short, monotonously colored, deserted corridor leading to the reception room. This empty space might seem startling compared to the presidential level he had entered. It was intentionally designed this way; the white walls, the floor, and the ceiling deliberately hinted at nothing special, unlike the ornate hall that from which opened the presidential room, where his secretary’s desk was situated.

The president stopped at the end of the corridor in front of the gray metal door and hummed a verse of the Latin hymn he knew. The voice recognition device confirmed the match of the voice pattern, and the door opened. From the center of the reception room, the secretary flashed an angelic smile at him.

“Welcome, Mr. President!” she greeted him in Spanish, her voice light and cheerful. “Even this dreadful snowfall couldn’t stop you from being punctual?”

He did not give her more than a glance. The woman was wearing a black suit made of alpaca wool fabric, and her smiley cheeks were watched over by her emotionless eyes.

“How can I wipe that silly grin off your face?” he muttered under his breath in Norwegian, so the woman would not understand.

The secretary continued to smile undisturbed and returned to her computer built into the desk. The beautiful ebony keyboard looked like a patinated jewelry box with its shiny platinum buttons, and above it, the flat-screen monitor encased in ebony appeared like an antique mirror. However, this “mirror” did not reflect the room’s image but displayed a multitude of statistical data, parts of a health plan currently being prepared. The woman not only performed secretarial duties but also acted as the humanitarian leader of the executive council.

Meanwhile, the security door closed behind the president, and its ornate wooden covering blended into the wood carvings. The variously colored wooden panels depicted the stylized forms of trees, flowers, and fruits of the Garden of Eden. The room’s ceiling stretched up four meters high, and there, the ebony panels displayed the constellations of the sky. The secretary’s desk was also made of ebony, and its carvings formed such a dense pattern that the word baroque barely covered its lavish abundance. The steel and glass building monster’s heart was adorned with the vivid manifestations of life, crafted in wood.

The innermost office was protected by one last security system. The large metal door covered by decoration depicted an apple tree, with a snake coiled around its low trunk. The fruit-laden branches almost touched the ground.

The president stopped in front of it, placed his left palm on one of the apples, and took off his sunglasses with his right hand to look into the snake’s eyes. The hidden retina scanner checked the swirling platelets in the depths of his pupils, which glowed red in his eyeballs.

The double doors of the presidential office swung open.

“Mr. President,” called the secretary in her pleasant mezzo-soprano voice, “I’ve placed today’s schedule on your desk. Please read it as soon as you can!”

The man would have liked to slam the door behind him, but its hinges obeyed only their own control and resisted any repulsive force; the gate closed itself in its own rhythm, with dignified silence.

The presidential office suggested a completely different atmosphere than the reception room; instead of the old cozy warmth, it emitted a rejecting coolness. Its walls, clad in gray marble, were adorned with ivory reliefs. The wings of angels dancing with skeletons were covered with silver plates. Most of the furniture was made of metal; their colors suggested that precious metals were alloyed with more robust titanium. The unnatural effect was further enhanced by the motionless light of artificial lighting. A stark, light-colored interior space that conveyed an uncomfortable truth to those inside.

“Another day in the underworld,” grumbled. He stuffed his sunglasses into his jacket pocket and, in a nervous, hurried gesture, crushed it.

“Interesting reaction,” a soft male voice noted in Spanish.

The two men’s gazes met.

The black-suited, dark-haired, black-eyed secretary with the same fiery pupils continued to speak.

“Forgive me, Mr. President, if my observation seems indiscreet, but you seem to smash one almost every week, as if unconsciously signaling through the destruction of your sunglasses that the cataract has fallen from your eyes.”

His facial muscles tensed at the remark. It further enraged him that his secretary, like the rest of his council, the other Mantes descendants, used their father’s language. They spoke to him exclusively in Spanish, even though they knew English and about half a dozen other languages.

Out of petty defiance, he responded in English to the witty comment, using this language because of the conflict between them, although he also spoke Spanish.

“Did the old man train you to be confessor? As if one of you wasn’t enough...” Shoving aside his feelings, he sat down in the leather-upholstered executive chair, next to the desk made of metal and marble. The plastic-covered bundles of documents on the special surface looked like tourists wandering around the Vatican. His gaze swept over them, finally settling on the secretary.

The short-cut hair, thick and strong eyebrows, hooked nose, narrow lips, and sharp, small chin reminded him of the previous owner, Mantes Alcubierre, the Old Serpent.

The secretary moved his head.

He caught his gaze; he was studying the papers on the desk. The secretary’s notepad revealed a familiar name among the urgent calls. Once again, his face showed a mix of irritation and concern. But contemplation drove the uncertainty from his eyes.

“Did Ahriman say what she wants?”

“No, Mr. President.” The secretary turned the pages of the documents and extended one to him, which he signed with his name, Bear Johns, in thick ink and straight letters.

“She’s treating me as if I were her son too!” He pushed the contract to the other side of the desk. He glanced over the calls again, and only now, on the second look, did he notice the sign of the Indian Rudrargasz Brotherhood and the name of the person who had called him from this organization. Irritation mixed with nervousness. “After a month of silence, Dzsinar and the diplomatic delegation suddenly reappear. Can you tell me anything concrete about them?”

“Mr. President, the young Dzsinar has requested a meeting with you in the most polite manner possible. He wishes to discuss a diplomatic matter.”

“Where is the official spokesperson?”

“I have no information about the guest of high priority from that busy December day.”

“So, my secretary, who is far more informed than I am about my company, has no idea where the chief diplomat of the Rudrargasz Brotherhood might be? I would rather speak with him, not endure the company of that arrogant buffoon Dzsinar. Ten minutes was enough. He questioned me as if I were an ignorant peasant who had stolen the lord’s pig, while he wanted to know who killed a member of their delegation on the 27th. Just by chance, what do you know about that?”

“His accusation surprised me too. However, the old diplomat spoke the truth: even a hunter can meet with an accident in the jungle. Don’t worry about the young man’s fervor! We wash our hands of it.”

“Oh, you’re so adept at calming the conscience!”

“Why should I bother with something I have no involvement in?” the secretary shrugged. “I suggest, Mr. President, that we deal with today’s matters. Amarilla asked me to remind you that Ahriman is beginning to lose her patience.”

The president stopped the involuntary scribbling on the notepad, the many little squiggles as if trying to be many little trees, a forest in which he wanted to hide. His pupil dilated as a sign of anger, then narrowed.

“She won’t leave me alone... The new year is no better than the old one. Sign the rest for me! I know you can perfectly imitate my signature. I’ve seen the contracts from the 47th week of ’95.”

“Mr. President, you gave me carte blanche during that period, considering your exhausting commitments!”

“Which I also owed to your master.”

The secretary allowed himself a thoughtful smile and stopped checking and sorting the documents. He leaned back in his chair.

“How fortunate that the fledgling has already flown, and you have no more troubles with him. I owe you gratitude for giving her your blood.”

He noticed the change in the secretary’s manner. A tiny playful light appeared in those black eyes, as if thinking of an entertaining matter kept to himself, amusing that the other was clueless about it.

He was irritated by the secretary’s look; it awakened unpleasant memories. He leaned closer over the table to the corporate empire’s gray eminence, the vice-president.

“What do you call yourself?”

“Blanco Satanael, the name given to me by Mantes Alcubierre.”

He recoiled in disgust, then turned his attention to the contracts in front of him instead.

“The old serpent called himself that. What does it mean?” he asked curtly.

“Light-guardian.”

“Ironic, because there’s nothing brightly in his work, bastard!”

The secretary made a familiar gesture, his fingertips supporting each other, then both palms came together as if to pray, before dropping both hands into his lap. The smiling lips thinned as the smile broadened.

“Harsh words from a master whose first fledgling is partly our little sister. A bastard your daughter is, whose Blood nevertheless proved strong enough to defeat you.”

They stood facing each other, yet together beside the same piece of furniture. He was irritated by the situation and the obvious facts being brought up.

“I didn't want to at all...” The anger silenced him.

The secretary took advantage of his hesitation, and their dialogue’s ripostes followed each other quickly.

“You desired power, you got it. Live it! You don’t need to play the obedient one to Ahriman. Forget tradition! Why would you listen to a foolish old?”

“Rather to someone whose master tried to kill me?!”

“It was a mistake. You survived, you could forget it, and instead of dwelling on the past’s painful experiences, you could focus on the present’s splendid opportunities. Use the knowledge gathered by my master, your old mentor, and stop those who are against you.”

“We are currently facing each other...”

“Managing the same corporate empire, of which you are the president!”

“I’m just a puppet. You do business at your pleasure, and I find out about most of it too late or never.”

“Why should we bother you with the minor details of power when more important tasks await you?” The secretary, satisfied with the stirred emotions, resettled in his chair.

He stared dumbfounded at the provocative figure and asked suspiciously:

“Such as?”

The secretary looked him in the eye and softly uttered one word:

“Conquest.”

He shook his head and helplessly stared at the plethora of documents on the table.

“As the president of the corporate empire, I control seventeen percent of the Earth’s resources; a billion lives depend on my companies, I almost entirely own South America, yet still, conquer?! Why? This much power is more than enough for a long life.”

“Then use it, don’t just buy souvenirs for your so-called friends, who are actually enemies!” hissed the secretary, switching to a more direct, familiar tone. “Ahriman refused your gift and stayed at her old headquarters. She didn’t even look at the property you bought for her. She knows what she needs, and you should too.”

“No.” His voice deepened threateningly.

The secretary met his cutting gaze, and the playful light became into an obsessed blaze.

“I know why you took the presidency. You longed for our Master’s Repository of Knowledge, hoping it would answer a question of yours. Unfortunately, the Repository is not all-knowing. Despite the failure, believe me, the answer to everything is the same: power. You started the search wrong. Go to Ahriman, and see where you get!”

His face tensed, his jaw muscles involuntarily grinding.

“You talk like the old serpent. You’re too much like him, as if you were not just his physical but also his spiritual mirror image, a failed attempt at immortality. However much you mimic him, you’re just his shadow.”

The secretary casually slid a document aside.

“You can insult me, but with that, you’re only crudely missing the mark. Why are you afraid of me, or my siblings?”

“Indeed, why should I only slash words at you?”

The secretary did not flinch as he leaned closer.

“Would squabbling befit us? Would the fighting resolve anything?”

“Do you think I’m afraid?!”

Their gazes locked.

“Then go to Ahriman, and tell him why you neglect your youthful duties towards her. Explain to him why, despite blood kinship, she can’t count on you. As soon as these words leave your mouth, you’ve signed your death warrant, and you know it. You’re the president of the Mantes corporate empire, a possessor of power, which you neither want to use nor share or pass on. You’re a fool, and sooner or later they’ll kill you for your attitude, for hesitating to decide over lives and deaths. Your position is untenable. We await your commands, after which, filled with gratitude, we can help you in conquest. We thirst for blood, others’ blood, whether Ahriman’s or the others’. We must kill if we want to live and see our desires fulfilled. Seek out the ghost haunting you, whom you keep alive in your heart! Find him, and if you do, prepare for Ahriman’s wrath.” The secretary smiled knowingly.

He stunned, forgot his anger; it was extinguished by the harsh certainty.

“The old serpent trained you well. He told you everything about me. But he was wrong. I would rather have you killed.” He pushed back the executive chair and strode to the door, which opened automatically with a dignified slowness at his touch.

The secretary had enough time for his farewell words.

“Our father’s falcon should have killed you. Someone made a poor choice. Think about who you owe your current situation to, Raida’s son, Belizar!”

At the mention of Raida’s name, he paused between the opened door wings, but then he mastered his emotions and moved on. He hurried toward the other door hidden behind the apple tree.

The secretary smiled at him. A freshly brought bouquet of flowers scented the air on her desk, a bundle of slender, crimson rosebuds.

“The imperial symbols of Roman emperors made from Persian-origin roses. Glory and love. How princely!” She crushed one of the flower heads and sprinkled the crushed petals towards him. “Glory to you, Lord of Babylon!”

Belizar tried to ignore the smiling-faced, cold-eyed secretary, but the sight of the falling, crushed rose petals and her strangely emphasized words stopped him.

“What are you trying to say?”

“The beautiful Mediterranean region has seen many battles and retains memories of defeats. Proud Haoma, still burning with hatred and desire for revenge. Glory and love. Old fool, chasing them. What is lost can never be regained.”

“I’ve found that every bastard received enough sense from the old serpent, yet they all enjoy their little games.”

“Oh, as a gentle woman, I was attracted to practicing mercy.”

“Stay away with your kind heart, as well as the other inside with his light of wisdom, and the rest leave me with their virtues... which are actually loathsome pretenses!”

“Which of the girl’s qualities irritates you? After all, she is the ninth Mantes disciple.”

“She doesn’t belong among you.”

The secretary smiled even wider, her pearl teeth showing.

“I cared for her, washed her body, changed her sheets when the Magister accepted her among us.”

“She’s not some filthy blood bastard, but the…”

“Source of glory and love.”

He growled.

“No.”

The secretary began to laugh softly, then said in a low, almost loving tone:

“Fool!”

He pushed aside his emotions and touched the wall. The hidden door swung open, revealing the drab-colored corridor. He paused for a moment behind the wooden depiction of Eden. The secretary came out into the reception room and stood beside the smiling secretary.

“Go! We will wait for you.”

He stepped into the corridor, and the hidden door closed behind him."