Dögevés, anómia, avagy "Grata ad purgatorium"

"A dögevés avagy nekrofágia a húsevő életmód olyan formája, amelynél a ragadozó nem az általa vagy a fajtársai által megölt élőlények tetemét fogyasztja el. A dögevők fontos szerepet töltenek be az ökoszisztémában azáltal, hogy részt vesznek az elpusztult állatok testének lebontásában. A dögevők által megkezdett folyamatot a hátrahagyott maradványokat elfogyasztó lebontók fejezik be." 

"Anómia: a társadalomban a közös értékek, normák meggyengülését jelenti, azt az állapotot, amelyben a társadalom szabályozó hatása nem vagy nem eléggé érvényesül, pl. ha az egyén úgy látja, hogy csak helytelen eszközökkel érhet el megfelelő életkörülményeket, életminőséget."

„Istenkém, miért olyan fájdalmas eljutni Tehozzád?”

A linkelt publicisztika az Élet és Irodalom oldalán sokak számára ismerős lesz. Milyen is meghalni Magyarországon. Ez egy fontos téma, mert életünk vége még hozzátartozik az életünkhöz és nem mindegy, hogy hogyan éljük meg. Szerencsére már Magyarországon is elérhető a hospice-szolgálat. Nem is értem, hogy a drámai publicisztika írója és felesége miért nem vették igénybe valamelyik házat. A hospice lényege, hogy valóban lehetővé teszi az emberhez méltó véget és búcsút. A magyar kórházak sose voltak alkalmasak és sose volt szolgáltatásaik része a haldoklók ápolása. Miért oly nehéz felfogni? Az ápolási osztály neve nálam a földi purgatórium. Ott aztán ne akarj haldokolni! 
Az egészségügy egy költséges szolgáltatás. Ahol szabadáras lesz, mert olyan nagy a keresleti oldal, ott az árak értelemszerűen megugranak. Egészségügyi biztosítás és egyéb ellátásokra pénz félrerakva erősen ajánlatos. Ezt magamnak is írom. De még így is előfordulhat, hogy a hatalmas kereslet miatt bizonyos szakemberekhez egyszerűen nem jutsz el időben. Az eutanáziához és a halálhoz való hozzáállásunkon változtatnunk kell. Memento mori. 
Ember vagyok, a tudatom része a halálfélelem, de sokszor rácsodálkozom, hogy 1978 előtt nem léteztem, és mikor kézbe veszem valamelyik régebbi könyvemet, például az 1925-ös kiadású Moby Dick-et, akkor eszembe jut, hogy a nagyszüleim közül a legidősebb, az egyik nagyapám 1927-ben született, vagyis a könyv kiadásának évében még ő sem létezett.
Eljön a nap, amikor befejeződik az életem és ismét semmi leszek. Miért zavarna? De az embertelen bánásmód, az igazságtalanság, a visszaélések zavarnak és joggal emelek szót ellenük. Önimádó korunkban valahogy kezdünk megfeledkezni az emberségről. Hát normálisak vagyunk?!

Ui.: A női archetípusok közül a siratóasszony vagyok, és valóban állandó mély gyászérzés, akár valami tudatalatti Eridanusz áramlik az elmémben. A gombák sem véletlenül a kedvenceim, lásd egyik írásomat: Az enyészet gyümölcsei. Ugyanakkor életvidám teremtés vagyok, az egyik legszebb gyöngyöző kacajjal tudom kifejezni derűmet. Röviden az utóirat lényege, hogy az ember összetett lény, nem egy adat, egy letudandó teher, aki ha élete végére ér, csak tűnjön el, ne is zavarjon. Az egész világot átalakítottuk a saját kedvünkre, ember központú az egész és mégis még mindig elképesztően kegyetlenek tudunk lenni egymással. Pedig ember létünk legszebb pillanatai közé tartozik, amikor gyöngéden és óvón bánunk egymással.