Az élet sokszínűségének ünnepnapja, gondolatok

Ma van a biológiai sokféleség nemzetközi napja, ami viszonylag új világnap, hiszen az első programja Amerikában 1997-ben volt és hazánkban is csak 2005-ben rendeztek eseményt először ezen a napon. Azóta még nem sikerült a Föld napjához hasonló méretűvé nőnie, szinte alig kap figyelmet, hiszen keveseknek mond bármit is a biodiverzitás kifejezés. A természetből kihasított mesterséges tereinkben élve, ahol elsődleges a kényelmünk és biztonságunk, értelmezhetetlen gondolat a biológiai sokféleség megőrzésének fontossága. Pedig egy alapvető dolgot könnyű belátni, nincs ember természet nélkül. Technológiánkkal pusztán annyit értünk el, hogy megugrott az egyedszámunk, de még mindig a földet túrjuk élelemért csak már gépekkel, még mindig édesvizet iszunk, csak már csapból; és még mindig lélegzünk, olyan oxigént, amit ősi fotoszintézisre képes élőlények állítottak elő. Dőreség legyinteni az élővilág sokféleségére és valami tőlünk független dolognak látni, aminek semmi köze a mindennapjainkhoz. Van egy mondás, amit Einsteinek tulajdonítanak, de nagy valószínűséggel sose mondta, hogy "ha kipusztulnak a méhek, azt az emberiség négy évvel éli túl." Ez az erős túlzás viszont rámutat egy fontos tényre, ha az élőlények bonyolult egymásrautaltsági hálójából kiesik egy faj, megérzi az egész háló. (Mellékesen jegyzem meg, a növények és a gombák remekül meglennének magukban, az állatok mind kihalhatnak, probléma egy szál se.) Bár tény, hogy az életet nem kell félteni, elképesztő mértékű kihalási hullámok voltak (és lesznek még) a földtörténet során, azonban a jelenlegit mi okozzuk! 
Gondolj csak a pálmaolaj-ültetvényekre vagy bármelyik monokultúrás agyrémre a trópusokon (vagy itthon), amik nagyobb részt a mi élvezeti cikkeinkhez termelnek növényeket. Emlékezz csak 2015 őszére, amikor Indonéziában a területszerző erdőégetés hatására füstbe borult az ország. Azért égettek, hogy legyen helye az új ültetvényeknek. Ha így haladnak, végül élhetetlen kopársággá változik a szigetcsoport. Nézz csak rá a szülőmegyémre, ami 500 éve nem így nézett ki, erdős sztyepp volt, a hátakon tatárjuharos lösztölgyesekkel, a folyók mentén galériaerdőkkel, a magas ártereken ligeterdőkkel, a vizes réteken és mocsarakban gazdag lányszárú flórával. Az állatvilág pedig az árvizeknek köszönhetően szintén sokkal fajgazdagabb volt. Erről az időszakról nekünk csak elképzeléseink lehetnek. Ahová születtem, az már egy kultúrsivatag, minden tekintetben az ember szükségleteinek alárendelt táj, aminek már nincs lakosságot megtartó ereje sem. A korszerű mezőgazdaság nem igényel sok munkaerőt, gyakorlatilag a megye a gyorsan fogyó lakosság ellenére még mindig túlnépesültnek számít. Itt nincs semmi, amiért érdemes élni. Nekem szabad, mert itt élek, kimondani, hogy ez egy kibaszott unalmas kopárság. 
Valahogy ráuntam kínozni magamat a pusztuló, keményfás ligeterdő jellegű ültetvényeinkkel, vagy az Erdélyi-szigethegységben tapasztalható nagyarányú fakitermeléssel. Bűn embernek lenni. A természetben mi vagyunk a sátán, mert fennen hangoztatjuk, hogy jót akarunk, és mégis rosszat teszünk. Nem hiszek semmiféle cuki szempilla rezegtetős zöld szervezetnek, mind vizet prédikál és bort iszik. A fajunk a legfőbb probléma. Amióta diákként biológia órán hallottam a lemmingek gradációs hullámáról, és akkoriban értünk el a hatmilliárdot, várom a populációnk összeomlását. Nincs fenntartható fejlődés. Aki ilyet állít, csaló. És teljesen mindegy, hogy én mit tartok fontosnak, miről írok, mert a folyamatok elszabadultak, a feltámadó szelet figyelem, ami hamarosan viharos erejűvé válik. 
Az első ábrán látható egyik falevélen hibás tény van: kiút a szegénységből. Ez nem igaz. Gondolj csak a fekete rigóra, aminek tollruháján és életén kívül nincs semmije. Költési időszakban ugyan épít fészket, de nem abban lakik. Az állatoknak nincs emberhez mérhető tulajdona, míg a modern embert az egzisztenciája teszi valakivé. A természetnek nincs elég kincse mindannyiunk számára. Teljesen elhibázott a szegénység felszámolását a bőven terhelt bioszférára pakolni. Hogy? Minden más is módjával igaz. Ideje lenne a kőolajat és fatüzelést "elfelejteni", mert túl sok szén-dioxidot eregetünk a légkörbe. Illetve a fenntartható fejlődés, szintén lózung. Minden hullám után hullámvölgy. Ha csak egymilliárdan lennénk, meg lehetne csinálni, de hétmilliárdnyian vagyunk és nemzetekre szétszakadva, amik közül a nagyobbak folyton azt hiszik, hogy ők a világ urai és minden az övék. Lásd Kína terjeszkedése Afrikában, vagy trójai falovas technikája kormányunk segédletével... Reménytelenül oktondiak vagyunk. Először búcsút vehetünk az élet sokszínűségétől, aztán az életünktől is. Mi irtottuk ki saját magunkat.

Megjegyzés: A képek eredeti helye, első ábra innen; második fotó innen. A harmadik fotó az enyém. A Fenes-patak völgyében lőttem május 6-án.

Klímaváltozás van, gomba nincs


A tegnapi túra főbb tanulsága volt, hogy nincs elég évnyi tapasztalatom a változások követéséhez, vagyis legalább hat évig még adott időpontokban be kell járnom a kiszemelt erdőket.
Egy biztos, a hegyvidék nem kap elég csapadékot. Amikor április elején ott jártunk, megdöbbentően száraz volt a videóban szereplő élőhely. Most az erdő késő tavaszi hangulatot árasztott, az időjárás kora nyári volt. A lombozat száraz volt, itt-ott már csörgött az avar, csak a mélyebb részeken állt a víz. Egyszerűen nem kap folyamatos esőt.

Később felmentünk egészen a gyertyános-bükkösig a Béli-hegységben, és ott sem tapasztaltuk a megszokott nedves viszonyokat. Záporok átfutottak rajta, mert látszottak a friss vízmosások, de a mohapárnák összetöppedtek.
A patakvölgyben több helyen erdőirtások nyoma. A felpörgött, tervszerűtlennek látszó fakitermelés (szabad egyáltalán vegetációs időszakban kitermelni?) és a klímaváltozás együtt alaposan odavág a szigethegység természeti értékeinek. Pedig ott még megdöbbentő fajgazdagság van, és hihetetlen élmény megtapasztalni az igazi erdőt. A videóban látható csak félig igazi, mert emberkéz bolygatta állomány, és egykori kiterjedésének töredékére sorvadt, mert kivágták nagyobbik részét. Viszont még mindig ontja esős kora nyarakon a gombát. Idén még nem indult be. A száraz-hideg tél és a kevés csapadék érezteti hatását. 

 Ez egy tavalyi fotó, május 18-án lőttem szinte ugyanott, ahol a videó készült. Jól látszik, hogy mennyire sötét az erdő, mert éppen vastag esőfelhőzet terítette be az eget, és minden nedvesen csillogott, a lombokról potyogtak a vízcseppek. A képen egy szép rókagomba csoport látható.
Idén végigmentem a jól ismert gombás részeken és semmi nyoma a barackillatú finomságnak, ahogy a többi gomba is hiányzott, csak húsbarna pénzecskegombát és vörösbarna tejelőgombát találtunk, azokból is csak pár darabot. Ilyenkor már egy éve bőven nőttek galambgombák, galócák és akadt egy-két nyári vargánya is. Ennyit számít, ha enyhe és csapadékos vagy száraz és fagyos a tél. Most nincs más mint várni és erősen vágyni az esőre.
Picit kétségbeestem a tegnapi túra után, mert gombászként hogyan vezessek gombatúrákat, ha nincs gomba? Azonban bízok a kedvenceimben. Egyik alap életcéljuk nekik is az ivaros szaporodás, amihez termőtesteket kell növeszteniük. Türelem gombát terem.

Városi gombászat

A téglavörös susulykát Inocybe erubescens idén harmadik alkalommal figyeltem meg a Deák utcában. 2015-ben május 28-án, 2014-ben május 21-én. 2016-ban nem jött elő.
Ez egy mérgező gomba, nagy mennyiségben tartalmaz muszkarint. A mérgezés tünetei ½ - 4 óra múlva jelentkeznek, verejtékezés, látászavarok, rosszullét és hányás-hasmenés formájában. Súlyos esetekben keringési elégtelenség miatt akár halált is okozhat.
Szerencsére névadó tulajdonsága, ami a zsenge termőtesteknél még csak rózsaszín árnyalatban sejlik fel a kalapon, elég jól megkülönbözteti a májusi pereszkétől Calocybe gambosa, amin sosincs rózsaszín-vöröses szín. Plusz a susulyka lemezei fehérből barnára színeződnek, mivel spórapora dohánybarna színű. Még egy fontos különbség, hogy a májusi pereszke kalapja sima, míg a susulykáé
sugarasan szálas-selymes, és a kalapszél gyakran behasadozik. Sajnos fiatal termőtesteinek gyümölcsös illata van, ami vonzó lehet. Ez azonban ne tévesszen meg, NEM ehető. Hagyd az élőhelyén!
Bár mérgező gomba, mégis örülök a felbukkanásának, mert gyökérkapcsolt, vagyis a Deák utcai hársfákkal él együtt. Hamarosan teremni fog a többi mikorrhizás faj a belvárosban. Itt a gombaszezon.

Helyzetjelentés

A sárga rókagomba Cantharellus cibarius majd csak a hónap végére lesz szedhető méretben és nagyobb mennyiségben. Most mint kuriózumot fotóztam le a fejlődő, picurka termőtesteket. A csupasz talajfolton bújtak elő, a többség az avar alatt rejtőzik. Nem kezdtem el bőszen sepregetni az ázott avart. Fölösleges. Amikor szép nagyok lesznek, akkor fogom kinyitni a gombász késemet. Türelem gombát terem. Azért a jelenlegi kínálatra sem lehet panasz. Az előző bejegyzés képei közt látható, hogy teremni kezdett a mezei szegfűgomba Marasmius oreades, ami az egyik legkiválóbb fűszergomba; a májusi pereszke Calocybe gambosa a jókor érkezett eső hatására még egyszer nekilódult, erős lisztszaga főzés közben elillan; a sárga gévagomba Laetiporus sulphureus a lombos fák gyakori parazitája, viszont a lédús, zsenge termőtestei előfőzés után sokféleképpen elkészíthetők; a déli tőkegomba Cyclocybe cylindracea a nyárfák tuskóin csoportosan terem, kalapját fogyasztjuk; a tövisaljagomba Entoloma clypeatum továbbra is jön elő szilvafák alatt; a júdásfülgomba Auricularia auricula-judae az egyetlen egész évben termő ehető gombánk, de igazán csak enyhe-esős időben tömeges.
Érdemes terepre menni. Az eső meghozta földi gyümölcsét. Aztán gombászat után lehet kérdezni engemet. Kedd, péntek, vasárnap délelőtt a gyulai piac vásárcsarnokában vagyok.

Erdélyi-szigethegység 2017.05.06.