Van egy kedves önhazugság, amivel a modern ember vigasztalja magát (bár ennek nem tudom, hogy mi értelme van, lásd az egész bejegyzést), hogy volt valamikor az aranykor, amikor az ember és a természet harmóniában élt... Aki ebben hisz szívesen oszt meg indián arcképpel illusztrált "bölcsességeket". Aztán a posztolás után elmegy a plázába hétvégi nagy bevásárlásra a városi terepjárójával... Az egész egy picike lelki gyors tapasz, ami pont elég csitítani a baljós előérzetet, hogy valami mégsem stimmel. Nos, megnyugtatlak, egymillió éve, a fajunk kialakulásának idején még volt "aranykor", de akkor olyan kőkemény szelekciós tényezőknek voltunk kitéve, hogy teljesen normális volt, hogy megevett egy ragadozó... A természet nem cuki-muki, egy dinamikus rendszer, ami valójában teljesen közönyös. Nem ismeri a rosszat, a jót, nincs erkölcsi skrupulusa, ahogy nekünk sincs, max. a gyengéknek, akik nem szeretnének még rosszabbul járni, de erről máskor, és nem sír, amikor fajok ezrei halnak ki. Alkalmazkodik.
Az élet mindenhez alkalmazkodik, és hatalmas veszteségeket képes elviselni. Ne sírj a hontalan orangután miatt, ne vérezzen a szíved a partra vetődő bálna miatt sem. A természet sem kesereg. És valójában te sem érzed rosszul magadat. Egész civilizációnk a fogyasztó kiszolgálásán alapul a jelen időben. Olyan kényelemben élünk, amiről a középkor királyai is csak álmodhattak. Mit számít néhány állat balsorsa? A fajunk csúcsra jutott. Sosem látott egyedszámot ért el egy közepes termetű emlős. Soha semmiből nem volt több mint hétmilliárd előttünk a mi méretkategóriánkban. Hogy ennek ára a bioszféra totális felszámolása? Nos, senkit se érdekel. Ne személyesítsd meg a természetet. Nincs arca. Ami történik a tombolásunk közben, csak nekünk fog fájni. De nincs semmi para. Hidd el, minden a legnagyobb rendben van. És nem is lesz olyan szörnyű a hőguta, majd a halál pár évtizeden belül. Totálisan természetes lesz. És végül is csak ez számít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése