W mint wonderful

Szeretek sétálni és megfigyelni a környezetemet. Gyakran megállok, hogy új nézőpontból vegyem szemügyre a már sokszor látott tereptárgyakat. Pár napja a József Attila lakótelep legfőbb ékességeire, az öreg tölgyfákra csodálkoztam rá. Napokig kerülgettem őket, néztem sötétszürke, barázdás törzsüket, kusza és mégis szabályos lombkoronájukat, barnás-sárga leveleiket. Egyikük koronájának szemlélése közben a két nagy ágvillára pont úgy láttam rá, hogy w betűt formáztak. A spontán látvány egyből angol szót húzott elő az elmémből: w mint wonderful, vagyis csodálatos. Belehabarodtam a nagy és öreg fákba. Egyetlen szó csigázta fel a vonzalmamat: erdőssztyepp. Valamikor régen, pár ezer éve, jóval több erdő volt az Alföld déli részén, fele-fele arányban lehetett az erdő és a puszta. Sajnos az erdők már a neolitikumban elkezdtek visszaszorulni az ember hatására. Ennek köszönhetően a középkorhoz érve az útleírások széles rónaságról számolnak be. A puszta kapcsán az elmém pusztaságra, pusztulásra asszociál. Kellemetlen továbbgondolás... Pedig igaz, hogy az ember alaposan belenyúlt a természetbe és saját érdekei szerint feltúrt mindent és pusztított, miközben létrehozta a saját igényeit kiszolgáló környezetet. Csodálatra méltó, hogy a jelentős tájátalakítás ellenére sok-sok élőlény fennmaradt és alkalmazkodott az emberhez. Gyermekkoromban fel sem tűnt, hogy minden, ami körülvesz előttem élt emberek műve. Pár hónapja tudatosult bennem, hogy bizonyos értelemben át lettem verve, és szűkebben vett szülőföldem közel sem természetes. Nagy szántók veszik körül a szülővárosomat. Érdemes megnézni a Google Earthen Békéscsabát és környékét.

„A nagyüzemi mezőgazdálkodás megerősödése a térségben az 1960-as évek végétől a természetes közösségek helyzetét még tovább rontotta. Az óriási táblaméretek kialakítása, a melioráció, a monokultúrás termesztés, az igen nagy mérvű vegyszerhasználás és az állattenyésztés koncentrálása számos, még megmaradt élőhelyet számolt fel, a megmaradókat pedig nagymértékben izolálta. Az intenzív gazdálkodás elterjedésének hatására sok táj eljellegtelenedett, „kultúrsivataggá” vált. A természeti folyamatok alapvetően károsodtak, a vízforgalom mellett – a nagy adagú műtrágyázások és a vegyszerek szennyező hatására – a talajok tápanyagtartalma is megváltozott. Hasonlóan alakult a helyzet az erdőgazdálkodásban is, ahol az erdővagyon-gazdálkodás helyett a fatömeg termelés került előtérbe, ami a vegyes korú és fafajú természetes társulások nagymérvű letermeléséhez, helyettük tájidegen fajokból álló, rövid vágásfordulójú erdészeti monokultúrák telepítéséhez vezetett. Az erdő- és mezőgazdasági területeken olyan agresszív, nagyrészt adventív gyomfajok terjedtek el, mint pl. a gyalogakác vagy a parlagfű, amelyek amellett, hogy gazdálkodási, sőt akár egészségügyi problémákat is okoznak, agresszivitásuk folytán a még megmaradt természetes közösségek fennmaradását is komolyan veszélyeztetik.”

A részlet A Marostól a Sárrétig című könyvből származik.

Tehát mire én világra jöttem, a 70-es évek végén, Békés megye elveszítette természetes növénytársulásainak jelentős részét. A folyószabályozás és a mezőgazdaság együttesen felszámolta az eredeti, természetes növényzetét a szülőföldemnek. Olyan helyre pottyantott a gólya, ahol mindenen rajta van az előttem született emberek keze nyoma. A cikk képein szereplő kocsányos tölgyeket szintén az ember ültette. A Lencsési úti fasor a régi öntözött rét dűlőútját kísérte, a jelenben pedig a betonsáv fölé magasodva egy letűnt kor mementói. Minap egyikükre pillantva, a késő délutáni gyönge fényben, megcsapott a múlt, 2011 helyett 1911-ben éreztem magamat egyetlen szívdobbanásig. Az öreg tölgyek nemcsak az emberi történelembe engedtek bepillantást, hanem felidézték előttem egy olyan kor képét, amikor őseik természetes nyílt erdőket alkottak. Sajnos az ember túl korán vonta művelésbe az itteni tájat, és az erdőket kivágták. Pedig lehetnének igazi erdők Békés megyében is. Nyomasztónak tartom, hogy csak 4%-os a megye erdőborítottsága. Pedig az erdők remek természetes klímaszabályzók. Kár, hogy elkéstünk az erdőtelepítéssel. De ettől még érdemes lenne hagyni, hogy a természet a maga „esze” szerint cselekedjen és visszaállítson valamennyit a régmúlt növénytársulásaiból. Nagy hiba volt erőszakosan belemarni a természetbe és rablógazdálkodást folytatni. Számomra egyértelmű, hogy a talajok egyre inkább leromlanak. Ahogy az is, hogy el fog fogyni a kőolaj, amire egy összetett feldolgozóipar települt. Mondhatni a kőolaj a modern korunk vére. Ha elfogy… nos, kényelmes életünknek annyi. Lesz egy csúnya és zavaros válságszakasz. Majd jön egy újabb évszázad. Kíváncsi lennék rá. Talán az öreg tölgyek közül megéli valamelyik.
Rövid életű emberként, ki kósza és röpke vágyai szerint futkos ide-oda, akárha apró muslinca lennék a Föld orcáján... csodálom az öreg fákat. Felnézek rájuk és többet látok nyersanyagnál, tüzelőnél, városi porszűrőnél… Törzsük, ágaik, leveleik kiteljesítik előttem az élet tervrajzát. A fák a teremtés élő oszlopai. Oly sok előttünk élő nép tisztelte őket, és mi? Pedig erős ágaikkal kihúzhatnának minket a magunk ásta (sír)gödörből. A természet az ember egyedi életéhez és egész civilizációjához mérten halhatatlannak tekinthető. Maradandó érték. Nincs semmilyen emberi alkotás, ami felérhetne egy öreg fával. Hiszen az emberi művészet is semmi más mint utánzás. Még mindig totyogó gyermekei vagyunk a Földnek, és éppen a dackorszakunkat éljük. Remélem, túléljük! Természet nélkül biztosan kipusztulnánk.