Kell egy csapat

Nagy hiányossága a hagyományos oktatási rendszerünknek, hogy a csapatmunkát nem tanítja. Azon töprengek pár hete, hogy mennyire hiányzik hazánkban az együttműködés jól bevált gyakorlata. Pedig a csapatmunkának pár évtizede komoly szakirodalma van. El lehet sajátítani. Ezen gondolkodva eszembe jutott, hogy pár éve olvastam Patrick Lencioni Kell egy csapat című könyvét. 2009-ben jelent meg hazánkban. Ez egy üzleti és vezetési témájú könyv, amely egy történeten keresztül mutatja be, hogy miért nem működnek jól egyes csapatok, és hogyan lehet hatékonyabbá tenni őket.

Lencioni szerint az öt fő csapatműködési hiba (diszfunkció) a következő:

1. Bizalom hiánya – A csapattagok nem merik megmutatni sebezhetőségüket, ezért nem osztanak meg információkat vagy nem kérnek segítséget.

2. Konfliktuskerülés – A csapat tagjai nem mernek nyíltan vitázni és konstruktív konfliktusokat vállalni, ami a problémák elfojtásához vezet.

3. Elköteleződés hiánya – A csapattagok nem érzik magukénak a döntéseket, mert nem voltak igazán bevonva a folyamatba.

4. Felelősségre vonás hiánya – A csapattagok nem merik egymást számon kérni, ezért a teljesítmény és a felelősségérzet csökken.

5. Eredményorientáció hiánya – A csapattagok az egyéni céljaikat helyezik előtérbe a közös célok helyett.

A Kell egy csapatban bemutatott diszfunkciók meglepően jól alkalmazhatók egy egész ország, például Magyarország társadalmi és politikai működésére. Ha a magyar demokráciát és társadalmat egy nagy csapatként tekintjük, könnyen felismerhetjük azokat a hibákat, amelyek a rendszer működésképtelenségéhez vezetnek. Íme a párhuzamok:

1. Bizalom hiánya

A magyar társadalomban gyakori a bizalmatlanság – az emberek nem bíznak egymásban, a politikusokban vagy az intézményekben. A korrupciós botrányok, az átláthatatlanság és a történelmi traumák (pl. a besúgói múlt) miatt az állampolgárok alapvetően gyanakvóak. Ez ellehetetleníti az őszinte párbeszédet és az együttműködést.

2. Konfliktuskerülés

Bár a magyar közélet tele van indulatokkal, ezek gyakran nem konstruktív viták, hanem személyeskedések és szélsőséges megnyilvánulások. A valódi problémákról (pl. oktatás, egészségügy, demográfiai válság) kevés az érdemi vita, mert a konfliktusok gyakran érzelmi alapúak és nem vezetnek megoldásokhoz.

3. Elköteleződés hiánya

A választópolgárok nagy része nem érzi úgy, hogy valódi beleszólása lenne a dolgokba. Sokan nem hisznek abban, hogy a szavazásnak van értelme, mert úgy érzik, hogy a politikai döntések tőlük függetlenül születnek. Így a demokratikus rendszer formálisan létezik, de az állampolgárok nem érzik sajátjuknak.

4. Felelősségre vonás hiánya

Magyarországon ritka, hogy politikusok vagy döntéshozók valódi következményekkel nézzenek szembe a tetteikért. Ha valaki hibázik, gyakran nincs számonkérés, és a felelősség tologatása mindennapos. Ez aláássa a társadalmi igazságérzetet és demoralizálja az embereket.

5. Eredményorientáció hiánya

A közösségi célok helyett sokan az egyéni érdekeiket helyezik előtérbe – legyen szó politikai vagy gazdasági szereplőkről. Emiatt az ország hosszú távú fejlődése háttérbe szorul a rövid távú hatalmi játszmák és egyéni előnyök miatt.

Mi lenne a megoldás?

Ahogy Lencioni könyvében is látható, egy csapat (vagy egy társadalom) akkor működik jól, ha a bizalom építésére fókuszál, vállalja a konstruktív konfliktusokat, aktívan bevonja a tagjait a döntésekbe, számonkérhetővé teszi a vezetőit, és közös célokat határoz meg.

Ez Magyarország esetében azt jelentené, hogy:

Átláthatóságot és felelősségre vonhatóságot kellene erősíteni a közéletben.

Kulturált vitakultúrát kellene kialakítani, ahol valódi problémákról lehet beszélni.

A társadalomnak nagyobb felelősséget kellene vállalnia a közélet alakításában (pl. aktívabb részvétel civil szervezetekben, politikában, közösségi kezdeményezésekben).

A közös nemzeti célokat egyéni érdekek elé kellene helyezni. Ugyanis tévedés, hogy csak és kizárólag az önérdek létezik, mert ott van mellette a közösségi érdek is! Egy jól működő társadalom jelentősen javítja a benne résztvevők életminőségét. De ehhez meg kell tanulni az együttműködést és fel kell ismerni, hogy együtt sikeresebbek vagyunk. Számtalan példát tudnék mondani az önérdekben bízók tévedéseire, akik azt hiszik, hogy pénzzel bármit elérhetnek. Csak egy példa. Tehetős ember magánotthonba adta idős apját, mert azt hitte, hogy pénzével megfizetheti a jobb ellátást. Egy hónappal később döbbent rá, hogy a fizetős otthon is személyzeti gondokkal küzd, kevés az ápoló, ezért az apját megdöbbentően elhanyagolt állapotban találta. Ha egy társadalom nem becsüli a gondozó munkát végzőket és egyre kevesebben vállalják ezt a kemény munkát, életküldetést, akkor hiába a sok pénz, nem lesznek ápolók. A széthulló társadalom életveszélyes. De hiába tapasztalják meg egyre többen, nem jön el a változás. Az önérdeket vallók pedig felélik az ország erőforrásait. Ez a mi nemzeti tragédiánk.