Felfogni a valóságot

Három éve július közepén fotóztam le a gyulai duzzasztónál a kiégett gátoldalt. Forró és száraz nyarunk volt, amikor napközben már picit sem esett jól a séta és iszkoltam haza a vastag vályogfalak közé, a behúzott függönyös szobámba, ahol a kinti majd negyven Celsius fok helyett kellemesebb 26 Celsius fok várt engemet. De elmenni a duzzasztóhoz jó ötlet volt, mert keményen szembesültem a valósággal, hogy életem majd fél évszázada alatt mennyire átalakultak az évszakok és a valamikori meleg évszakból "pokoli" lett. A hőségnapok és napsütéses órák száma jelentősen megnőtt és egyre többször adnak ki harmadfokú hőségriasztást is. A telek enyhék lettek és a síkvidéki hótakaró eltűnt. A mostani tél ráadásnak még száraz is volt, holott a hideg évszakban kéne feltöltődnie a talajnak életadó vízzel. Március elején már enyhe aszály volt, ami a valóságban sokkal fenyegetőbb, hiszen folyóink vízgyűjtőin a hegyeken a hótakaró csekély, vagyis azzal a vízzel kell gazdálkodnunk, ami a tájban van vagy a felhőkből hullik alá. Mindkettő kevesebb a szükségesnél! Komolyan fenyeget minket a vízhiány. 

A víz alapvető létszükséglet. Ez egy olyan tény, amivel vitatkozni totálisan értelmetlen. A víz globálisan nem lett kevesebb, de az eloszlása elképesztően szélsőségessé vált, és Európa évek óta szárazsággal küzd. Bizony, nemcsak nálunk vannak aszályos nyarak! Ha pedig Európán belül több kulcsfontosságú termőterületen üt be az aszály, még minket, a fejlett világot is komolyan megütheti az élelmezési válság. Ukrajna egy éléstár, aminek termőterületeivel kiegészíteni Európa ellátási láncát nem egy elvetélt ötlet. Több lábon állni az élelmezés tekintetében az európai szövetségnek igencsak kívánatos, hogy elkerüljük a nagyobb problémákat, és életveszélyes helyzeteket. Az ember nagyon hamar ki tud vetkőzni magából, ha megbillen a megszokott keretrendszer, amiben él. Elég csak a hírhedté vált 1977-es New York-i áramszünetre gondolni. Ipari civilizációnk alól kitermeltük az alapot, súlyosan roncsoltuk az ökoszisztémákat, konkrétan élettelen porrá szántjuk és vegyszerezzük a termőföldet, a talajdegradáció globális probléma és minket sem kímél, ugyanis vannak helyek az országban, ahol a váztalajt szántják! Horrorisztikus látvány. Több kulcsfontosságú nyersanyag kimerülőben van és a szemétből való újra kinyerésük energiaigényes, miközben fosszilis energiahordozóinkat jobb lenne nem használni, hiszen már így is túl sok széndioxidot engedtünk vissza a légkörbe. Ennek pedig valós következményei vannak. 

Az emberiség, mi mindannyian egy olyan krízis sorozattal állunk szemben, amilyet még nem tapasztaltunk meg. A 21. századra a fajunk globális jelenséggé vált, a holocént magunk mögött hagytuk és beléptünk az antropocénbe. Nincs olyan zuga a bolygónak, ami érintetlen lenne ipari szennyezésünktől. Belegondolni is rossz, hogy a mikroműanyag miféle károkat fog okozni az élő szervezetekben, így bennünk is. Bele fog telni pár ezer évbe, mire az élővilág kiheveri az ember okozta károkat. De a természet regenerálódni fog, mi viszont, erősen specializálódott lényekként, kegyetlenül ráfaragunk az ipari civilizációnk túlkapásaira és összeomlására. Tény, ez a rendszer fenntarthatatlan, hiszen egyirányú erőforrás kinyerésen alapul, és nincs végtelen erőforrásunk a végtelen növekedéshez!!! Teljesen abszurd abban reménykedni, hogy a fogyasztás örökkön örökké megy tovább. Elég csak ismét felidézned, hogy a termőtalajaink az ipari mezőgazdaság miatt jelen időben élettelen porrá esnek szét. Aztán tényleg itt van a vízhiány fenyegető esélye is. Ezek nem humbugok, hanem valós problémák! Ezek azok, amikre a hazai rezsim sem tud épeszű választ adni, mert bőven meghaladják a kompetenciáit. Ráadásnak a rezsim a 20. században ragadt, képtelen túllátni saját önérdekén. Az ország erőforrásainak kisajátítása nélkül életképtelen. De ez már egy másik bejegyzéshez kapcsolódó gondolati kitérő. 

Én egy szűk szakterületre specializálódott átlagember vagyok, aki szerény életvitel mellett alázattal műveli szakmáját és őszintén szereti a kedvenceit, a gombákat. Nincs nagyzási hóbortom és nekem is remeg a gyomrom, amikor olyan témákkal kell foglalkoznom, amik messze túlmutatnak rajtam, amilyen a klímaváltozás is. De zöldben járóként látom a változásokat! A saját szemének hisz az ember, mert ha már annak sem hisz, vagyis tagadja a valóságot, akkor elment az esze. Látom az élőhelyek gyors átalakulását, a kocsányos tölgyek nagymértékű pusztulását, a biodiverzitás hanyatlását. Láttam, amikor a viharos szél felkapta a szántóról az élettelen porrá szétesett talajt és vitte mint valami sötét kavargó felleget. Még szerencse, hogy nem felém jött a szél, mert bajban lettem volna. Látom a hidrológiai/meteorológiai adatokat. Előre reszketek a nyártól. Most nagy szerencsénk volt, hogy az év 11. hetén eljutottak hozzánk esőt adó ciklonok, de pontosan tudom, hogy három-négy napig fújó szél képes felszárítani az égi áldást, és ismét láthatóvá válik a tény, végzetesen kiszárítottuk  a tájat. Víz nélkül pedig nincs élet. 
Sok gondolkozni valót adtam. De ha nem kezded el megérteni a helyzetet, akkor képtelen leszel cselekedni, holott most mindennél időszerűbb, hogy megszervezzük magunkat és összeadjuk a tudásunkat, tetterőnket! Figyelmedbe ajánlom a Vízvisszatartás lehetőségei csoportot, ahol már javában tart az önszerveződés és itt-ott a cselekvés is. Ez egy példaértékű kezdeményezés, mert a világunkat egyetlen egy módon tudjuk megújítani, ha alulról újraszerveződünk. Az ipari termelés felemésztette világunkat, ami maradt, nagyon körültekintően kell használnunk, hogy a fiataloknak élhető jövője legyen. Ez mindannyiunk felelőssége, még azoké is, akik nem tudtak gyermeket világra hozni!