"Az ember, aki ráfaragott"

A bejegyzés címe egyben a nyitókép címe is. Ezért van idézőjelben. Ugyan kevésbé látszik az arcom, de ha ránagyítasz a képre, azért érzékelhető lesz a fanyar-ironikus arckifejezésem. A fotózásom közben arra gondoltam, hogy emberként mennyire természet-ellenes lény vagyok, aki közvetve ártalmára van a természetnek és rombolja a saját jövőbeli életkilátásait. Arra is gondoltam, hogy természetjáróként a szülőföldemen sose mozgok igazi erdőkben, hiszen a helyszín, ahol a fotó készült rólam a Doboz-Szanazugi 35/D ültetvénytag, amit a tél során letermeltek. Ez egy szép tölgy-kőris elegyes rész volt sok odvas keltikével és jó pár bogláros szellőrózsával ékítve tavasszal. Doboz-Szanazug nyaralóövezet magas értékét az adja, hogy tényleg erdőterületen van! Doboz népe a középkorban az erdőből élt, vagyis itt tényleg természetes módon nőtt fel a keményfás ligeterdő. De ezt ne hatalmas, összefüggő erdőként képzeld el. A ligeterdő elnevezés jól jelzi, hogy mozaikosan voltak a magasabb ártér szinteken a kis erdőfoltok. Sajnos a jelenben semmi sem maradt néhány öreg tölgymatuzsálemen, az Orosi-puszta őstölgyesén és az Anna-liget parkján kívül a ligeterdőből Békés megyében. Ezek pusztán aprócska emléktöredékei a valamikori igazi erdőnknek.

Ezen a fotómon látható az ültetvények elrendezése. Bal oldalt egy kb. tíz éves újulat, amit már nem kell kerítéssel védeni. Jobb oldalt a tavaly télen letermelt ültetvénytag kerítése, amit azért kerítettek körbe, mert újravetették. A háttérben pedig a hagyásfák láthatók, amik turistautat kísérnek. Egyértelmű, hogy nem erdőkben járok, hanem faültetvényekben. Hogyan is nevezhetem magamat természetjárónak? Békés megye, de Magyarország jelentős része úgynevezett kultúrtáj, vagyis minden négyzetkilométerre a mi igényeinknek alárendelt. Pedig tény, hogy a természet körbevesz minket, és ugyan nagymértékben visszaszorítottuk a többi élőlényt, de nagy katasztrófa esetén, lásd Csernobil példáját, a természet gyorsan visszafoglalja az embermentessé vált részeket. Sajnos a regeneráció nehezebbé vált a kevesebb csapadék és a jelentős fajkihalás miatt. A túlterjeszkedésünkkel előidéztük a hatodik fajkihalást. Ez már nem a holocén, hanem az antropocén, amikor a fajunk globális jelenséggé válva alaposan megváltoztatja a világot.
Ma egészen komor gondolatok jártak a fejemben, miközben őszintén örültem a ligeti csillagvirágoknak.

Ezek az aprócska, tíz-tizenöt centi magas növénykék élénk kék virágokkal a keményfás ligeterdő élő emlékei. 2017 márciusa óta évről évre felkeresem az élőhelyét és rácsodálkozom lenyűgöző élni akarására. Most a korai szárazság ellenére is a több száz töves állománya virágzik. Nagyon kicsike növény, a falevelekhez mérten láthatod, hogy tényleg picuri, de a kék virágai feltűnőek. Nagyon szeretem, mert jelenlétével jelzi, hogy tényleg volt erdőnk! De ugyanígy az erdő élő emlékei: odvas keltike, bogláros szellőrózsa, sárga tyúktaréj, orvosi tüdőfű, fehér madársisak, kétlevelű sarkvirág. És persze az őshonos fák: kocsányos tölgy, magas és magyar kőris, vénic és mezei szil, fehér nyár, mezei juhar, tatárjuhar, vadkörte. A cserjék is jól jelzik a valamikori erdőt: fagyal, csíkos kecskerágó, kányabangita, veresgyűrűsom, kutyabenge és itt-ott mogyoró is van. A gombák pedig elképesztően pazar fajkínálattal vannak jelen és nagyon jól jelzik az élőhelyi adottságokat, az inkább meszes talajt, szárazabb és melegebb időjárási körülményeket. Kimondottan a keményfás ligeterdőre jellemző gombákról fogok beszélni az erdők nemzetközi napján. Lásd az előadásról szóló bejegyzésemet.