Tényleg szép volt

Június elején jártam Szanazugban, a Kettős-Körösnél. Ott lőttem a fotót a gáton a kígyóhagymán várakozó pókról, ami a beporzók réme. Gyönyörű nyári nap volt. A legszebb oldalát mutatta szülőföldem. Amikor átmegyek a Holt-Fehér-Körösön Gerla előtt vagy a Veszely mögött, egyik úton Doboz felé, a másikon Póstelekre tartok, mindig mondom, hogy most léptünk be Kétkörösközbe. Egykoron itt terült el és keveredett a Fehér- és Fekete-Körös árvize. A magasabb szinteken pedig ligeterdők voltak a távoli múltban. Amit ma látsz, a réginek csak gyenge mása. Ez olyan mint lefénymásolni egy gyönyörű festményt fekete-fehér tintás géppel, majd azt a nyomatot újra és újra fénymásolni. Bár tény, hogy a jelenlegi tölgyültetvények sem lennének, ha nincs az erdészet, ami gazdálkodik a fával és ennek érdekében újra és újra veti a tölgyet. Csak hogy folyamatosan vesznek el belőle a színeket jelentő fajok. 

 Mályvád, ami évszázadok óta a legnagyobb erdőterületünk, mert tényleg mindig az volt, mára romló ültetvényhálózat. Áprilisban a nyarat idéző forróságban jártam odakint, és túratársam mutatott egyetlen icike-picike, alig fél hektárnyi idős részt, ami hitelesebben idézte fel előttem az egykori ligeterdőt. Azonban fontos megjegyeznem, hogy ez sem az igazi, hanem a 19. században elkezdett tudatos erdőművelés első szálalt állományának maradványa, amikor a tölgyet és a kőrist kezdték direkt meghagyni későbbi kitermelésre. Az a néhány öreg tölgy, amik 200 évnél idősebbek viszont valóban a török megszállás idején letarolt ligeterdők utolsó leszármazottai. Ezekre a matuzsálemekre őszinte áhítattal nézek fel. A kocsányos tölgy a legfontosabb fafajunk, azonban a csökkenő talajvízszint és a forró nyarak együtt felszámolják helyi állományait.

 Milyen volt a ligeterdő? Ezen a tavaszi fotómon megidéződik. Öreg fűzfán parázstapló termőteste és a kép főtémája körött a kaotikus zöld, fagyal és veresgyűrű som sarjai, kőris csemeték, salátaboglárka a talajon mindenfelé. A ligeterdőnek két fő típusa volt, a sokat emlegetett keményfás, ami nekem mint gombásznak a legfontosabb, és a folyókat kísérő puhafás, ami mára még annyira sem tanulmányozható mint a keményfás, mert itt Kétkörösközben totálisan felszámolta a folyószabályozás. A Hármas-Körös védett részén van, de ez kívül esik a hatókörömön. A puhafás ligeterdőben nyárfák és fűzfák alkottak sűrű állományt. Gazdag fészkelőhelyei voltak a vízimadaraknak. Én el tudom képzelni a táj régi arcát és keserű látni a jelent. Valóban megérte az ország éléstárává átszabni a megyét, hogy mára néhány zöldbáró magánbirtoka legyen? És marad utánunk a sivatag.

 Márciusban kezdődik a múltat idéző tarka forgatag. Idén tavasszal a rettenetes aszályban nehezen nyíltak ki az odvas keltikék és bogláros szellőrózsák, de a Fekete-Körös egykori holtága mentén ott vártak rám. Ez a tavaszi nap ihlette a bejegyzés címét, amikor a képre gondolok, tényleg szép volt. Olyan szinten gyönyörű, hogy belesajdul a szívem. Amikor az ember a pusztulással néz szembe, felragyognak a színek és kitárul fogadásukra az értelem. Mert a csodát látni kell. Megilletődve tipegtem a növények között, mert egyet sem akartam eltaposni. Remélem, a következő tél kellően csapadékos lesz és a 2020-as virágzásuk könnyebb lesz. Mindig öröm megtalálni az első virágzó keltikét, orvosi tüdőfüvet, salátaboglárkát, és még náluk is hamarább nyíló ligeti csillagvirágot. 

Sajnos az intenzív erdészeti kezelés monoton, szálalt tölgyállományokat alakított ki még Mályvádon is, melyekben alig néhány növény található. Hiába keresed bennük az egykori üde erdőket idéző növényeket. A réti iszalagot sem ültetvényben fotóztam, hanem a Körös Klub egyesület génbankjában, ami az őshonos öreg fák utódjait őrzi, neveli, és közöttük igyekszik megtelepíteni az eredeti növényzet lágyszárú képviselőit is. A réti iszalagot május elején örökítettem meg. Pont elcsíptem a virágzását, jó időben mentem ki. Sajnos vadon élő töveivel még nem találkoztam gombász útvonalaim mentén.

Ellenben őshonos kosborjainkkal sikerült többször is összefutnom. Az egyik legnagyobb meglepetés volt, amikor felfedeztem, hogy helyben is élnek orchideák. Az első fajuk, amivel találkoztam a kétlevelű sarkvirág volt, aminek idei fotóját június elején lőttem. Az árnyas-nedves erdők lakója, és mégis teljes napfényben virágzott, mert az ültetvényt letermelték, és az újravetett baba tölgyeknek sok-sok év kell mire ismét árnyékot adnak. Jobb, ha tudomásul veszed, hogy Békés megyében nincs és nem lesz már igazi erdő. Minden fás vegetációnk gazdasági célú, természetvédelmi célokat nem szolgálnak. Hiába van rajtuk a Natura 2000-es jelzés az erdőtérképen. Sajnos a száradás miatt eleve hiábavaló ábránd a védelmük. A folyószabályozás elvágta a víztől a ligeterdők leszármazottait, így a tölgyek szomjan halnak. Nem véletlenül lett nyolcvan év a vágásforduló, mert nem élik meg a százhúszat a tölgyfáink. Az erdészet szörnyű versenyben van a klímaváltozással. Nem lennék erdész Békés megyében.

Tegnap viszont élőben láthattam a tényt, ahol tölgy van, ott van gomba is. A szanazugi játszótér csertölgyei alatt találtam rá a málnavörös tinórura és galambgombákra. A Quercus nemzetség fajai szívesen társulnak gombákkal, így alattuk esős meleg időben biztosan felbukkan valamelyik partnerük termőteste. Ugyan az igazi erdőt már elvesztettük, de a gombákat még nem. Amíg vannak fák: tölgyek, gyertyánok, nyárak, hársak, nyírek, lesz gomba is. Nem a kedvenceimet féltem, hanem magunkat. Ahogy a tájjal bántunk, minden ballépésünk vissza fog ütni ránk. Fenntarthatatlan a monokultúrás szántóföldi termesztés, gyilkolja a talajt, aminek jele, hogy egyre több a por a levegőben. A hegyekből kevesebb víz jön, hogyan öntöznénk a nagy táblákat? Vissza kéne térni a kisebb területre összpontosuló kertműveléshez, és nagyobb teret kéne engedni a szárazságtűrő őshonos fákból ültetett elegyes erdőfoltoknak. A monokultúra idejétmúlt tájgyilkos megoldás. Csak a változatosság menthet meg minket a felgyorsult ütemű elmúlástól. Különben a mi generációnk lesz az utolsó, ami láthatta a fotóimon megörökített szépséget.