Nyári nap a patakvölgyben

Szombaton három gombásztársammal az egyik kedvenc helyemen jártam. Itt már minden fát jól ismerek, otthonosan mozgok le-fel a sokszor bejárt útvonalon, miközben megnézem a "lakcímeket". Például a zöld angyalnak becézett öreg gyertyánnal minimum fél tucat gomba él együtt. Ezért nála mindig megállok. Most vargányát nem találtam lombsátra alatt, de akadt még pár darab varashátú galambgomba és fotózni való pikkelyes tinóru. Itt lőttem a túra első képeit. Mivel a múlt héten kiéltem a vérgombász késztetéseimet, bőven volt türelmem a kamerával foglalkozni. Mobillal csak pár kép készült, amiket a völgyből kiérve megosztottam a közösségi oldalon. Odabent nincs térerő. Teljesen mobilmentes vidék. Azonban az embertől nem mentes, most is szólt a motorfűrész... Sajnos a mérsékelt övi erdőt teljesen megsemmisítjük. Ami marad, elsöpri a klímaváltozás velünk együtt. Ennek jeleit látom a patakvölgy gyertyános-bükkösén. Sokkal szárazabb és melegebb mint amilyennek lennie kellene. A fák levelei kisebbek, koronájuk ritkul, oldalukon a mohapárnák összesülve. Hihetetlen az egész és mégis valós. Aggódva figyelem a változásokat. Imádom az erdőt. Az egyetlen a világon, amire azt tudtam mondani, hogy tökéletes és igaz. Az ember élete tele hazugsággal, önámítással, csalódással. De az erdő, az erdő áll legközelebb számomra az istenihez. Semmi más előtt nem ereszkedtem fél térdre, csak a faóriások bírtak rá a tiszteletadásra. Nem a technika miatt nagyszerűek a fotóim, egyszerű képeimen az isteni nyilvánul meg, ami gyönyörű. Én magam ateista vagyok, nem hiszek az ember alkotta istenképben, de tudom, hogy mi érdemli ki az isteni jelzőt. Sajnálom, de az ember határozottan nem isteni, inkább katasztrofális. Lásd a jövőt, ami éppen formálódik. És mi csináltuk magunknak. A rettenetes holnapig azonban maradj velem, és gyönyörködjünk együtt az általunk elpusztított világ utolsó szépségeiben.