Póstelek alkonya

Délután kiugrottam Póstelekre a génbankba elintézni valamit, és tapasztalva, hogy fele annyi szúnyog van mint bő két héttel korábban, elmerészkedtem egészen a gombamenedékig. A felmérő kör kb. 2,5 kilométer a park bejáratától oda-vissza. A városi séta után tudtam, hogy lesz gomba odakint is, tehát jöttek szépen sorban a jól ismert fajok, ami boldogíthatott volna, ha nem kell szembesülnöm a romlás jeleivel. Érdekes, hogy az autóban ülve és a bekötő úton haladva pont eszembe jutott az első utam Póstelekre kisdiákként, 6-8 éves lehettem és májusi osztálykirándulásra mentünk. Ekkor még megvolt az erdei tornapálya, és ott játszottunk. Mennyivel nagyobb élet volt 2000 előtt odakint, de a városban is! Az elnéptelenedés ráveti árnyékát a megyére. Azonban még mindig vagyunk több mint 300 ezren Békésben, és népszerű hely Póstelek, de a park elhanyagolt. Legnagyobb döbbenetemre nincs pénz a fenntartására. Gyakorlatilag egyetlen családot láttam a dámvadaknál, senki mással nem találkoztam magányos sétám alatt. Az erdei háznál fűnyíró hangját hallottam, de nem kerestem meg tekintetemmel a telkét gondozó tulajt. Rohantam a szúnyogok elől a gombáimhoz.

 A 117B közepénél járva a művelési úton átnéztem a 117A ültetvényen a 116E helyén tátongó tarvágásra. Ez a pusztulás ragyogó szája, ami felfalja a faanyag igényünket szolgáló csöppnyi fás vegetációinkat. Szomorkás-dühös hangulatban nyugtáztam, hogy erdei üzemterületen mozgok mint mindig. Gondolataim visszakanyarodtak a kastélyparkra, amiről már annyit fantáziáltam, hogyan tenném rendbe, ha nem egy földönfutó senki lennék, aki életét feledi a zöldben. Gondoltam rá, hogy újratelepíteném a rózsakertet, frissíteném a faállományt új példányokkal, megcsináltatnám rendesen a tavat, hogy legyen levegőztetése, mert folyton kipusztulnak belőle a halak, körbekeríteném, bekameráznám, mert utálnám, ha lába kelne a rózsáknak, csináltatnék felnőtt játszóteret és futókört, karban tartanám a piros útvonalat, mert a téli fakitermelés több helyen mély nyomvályúkat szánt, amiknek vizében szúnyogok tenyésznek stb. Bőven lenne mit csinálni, és az az igazság, hogy akadna rá pénz is hazánk oligarcháinál, de azok valami ismeretlen oknál fogva jobb szeretik saját drága játékszereikre elszórni az országtól elzabrált vagyont és nagy ívben kerülik az emberek igényeit. Ez már csak ilyen történet. Nincs happy end.

Ezután teljes figyelmemmel a menedék felé fordultam, a 117B hátsó részének bal oldalán meghagyott fasorra néztem, aminek öreg fáival számos gomba él együtt. Beléptem, és nemsokára szembesültem a barbár tettel, hogy valaki a széleslevelű nőszőfű virágzásakor a két legnagyobb tő virágzatát letépte. Minek? Kérdeztem magamban. Baj, hogy az ember őszintén bemutatja a kedvenc helyeit, mert mindig akad egy-egy barbár, aki nem fogja fel, hogy a virág az élőhelyén szebb, a markában gyorsan elhervad. A szúnyogok hada csak bosszantó, de az emberi butaság felbassza az agyamat. Aztán eszembe jutott, hogy szülőföldem csöpp erdőfoltjainak egyik átokfenéje a túltartott vadállomány. Én aztán picit sem sajnálom Bambit, amikor oldalba durrantják. Persze pont a vadállomány haszonélvezője, a vadásztársaság hagyja így felszaporodni a patásokat... Szóval a vadászok is tehetnek egy szívességet... Tehát mindegy, hogy mi bántotta a drágáimat, majd halálra frusztrált. A sérült nőszőfüvek felfedezése után hiába álltam meg kedvenceimnél sehogy se tudtam lehiggadni, pedig még a széleslemezű fülőke is igyekezett előnyös oldalát mutogatni nekem szórt fénypászmába emelve kalapját, és gyönyörű okkerszínű tinóru integetett, hogy nézd, én is milyen szép vagyok, ne dühöngj. Zörgött a szívemben a hármas billentyű, sajgott a véna tágulat és a fülőkének mondtam szégyenkezve, de az egész menedékhez szóltak szavaim: nem tudlak megmenteni, mert nem értik a fajtársaim, hogy miért vagy fontos. Megszégyenülten távoztam, és a gombák nem marasztaltak.