Tompapusztán jártam

Egy éve februárban írtam egy bejegyzést, amiben felsoroltam a megye legöregebb kocsányos tölgyeit. Azóta vágytam látni a tompapusztai öreget. Ma négyen egy autóban a megye déli részén a Maros hordalékkúpján bolyongtunk, mert kerestük a pusztai kucsmagombát. Sajnos nem sikerült túl sokat találnunk, de más élményben bőven volt részünk. Ezek közé tartozik a tompapusztai tölgy is. A fa él, rügyei duzzadnak. Jó lenne rügyfakadás után ismét felkeresni, amikor a pusztán nyílnak a löszpusztarétek virágai. Különleges hangulata van a megye déli felének, egészen más mint az északi, ahol én élek. Sőt én még nem is a legészakibb részen vagyok. Oda szintén mennem kell, mert ideje mindent látnom, ami a szülőföldemen van. 
A lenyűgöző tölgyfa az egykori keményfás ligeterdő utolsó gyermeke lehet. Az ilyen nagy fákat kastélyparkok kialakításakor meghagyták, így élhet ma is. Azonban a park elpusztult a kastéllyal és birtokkal együtt. Az egykori pompára és gazdaságra semmi sem utal. Pedig ez volt a birtoka Horthy Miklós földművelésügyi miniszterének, Purgly Emilnek. Valahogy a nemzeti tőkéseink mindig pusztát hagynak maguk után... És ez komoly tanulság a jelenben.
Találtam egy filmhíradó részletet az archívumban 1955-ből. Szintén történelem. Amikor az erőszakos téeszesítés végleg megtörte a parasztságot alkotó emberek gerincét és kiölte belőlük az önálló akaratot. Gyakorlatilag a magyar társadalom kicsinálta saját magát. Ami most van az egy hosszan elnyúló agónia. Végül a puszta marad egyetlen fával.