Póstelek tavaszi arca

Vasárnap egyedül baktattam Pósteleken. Bár időben szóltam az időpont változásról, de senki sem jött el, hogy együtt nézzünk körül. Sebaj! Legalább magányomban gondolkodhattam az élet nagy dolgain, például a mulandóságon, hogy semmi sem örök. A gazdasági célú faültetvények pláne nem, amik majd egy emberöltőig fejlődnek, aztán legszebb korukban kitermelésre kerülnek. A 117/B éktelen sebként tátong a kastélypark mögött. Aki látni akarja, hogy mit jelent az erdőművelés, nézze meg. A pusztítás totális. Fogok felrakni egy képválogatást, hogy mi minden pusztult el a tarvágással. Bármit is szeretsz, minden mulandó. Rezignáltan vettem tudomásul, hogy módosítanom kell a pósteleki felmérő útvonalamon. A 117/B területén majd csak a 2000 után születettek fognak gombászni, amikor újra felnő az ültetvény.
Most már meg kell néznem az egykorú 118/A-t, mert azt talán nem termelik ki a benne fészkelő holló pár miatt. Gomba vagy növény miatt egyiket sem kímélik, de védett állat jelenléte oltalomra adhat okot. Kár, hogy nincs a megyében érintetlen erdő. Megértem, hogy az ültetvény olyan mint a gabonatábla, hosszútávú növénytermesztés a faanyagért, de az nem fér a fejembe, hogy miért nincs békén hagyott fás élőhelyünk. Ennyire fontos lett volna minden művelésre alkalmas földet felszántani? A nagyüzemi mezőgazdaságnak nincs szüksége sok dolgos kézre, és nem ad megélhetést több százezer embernek. Nem véletlenül csökken a megye népessége. Nincs semmiféle megtartó ereje. És még így is sokan  vagyunk a puszta kínálta életlehetőségekhez mérten! Nem lettem optimistább a 12. kilométer végére érve.