Írott-kőtől Szekszárdig öt nap alatt III.

2016. szeptember 30-án reggel hétkor keltem, mert a lelkiismeret nem hagyott aludni. Oké, hogy két nappal korábban felgyalogoltunk az Írott-kőre, de ez csak egy résztáv volt, nem Velemtől sétáltunk fel, hanem a Hörmann forrás parkolójától. Itt volt az idő, hogy Atival közösen teljesítsünk egy szakaszt. Logikus lett volna, ha a Szalafő-Őriszentpéter távot teljesítsük, ha már egyszer folyton az Őrségi tájakat idéztem Atinak, de inkább a Szalafő-Kondorfát választottuk, mert oda-vissza kellett mennünk. Az autót Szalafő határában hagytuk egy szántó szélén és innen indultunk el Kondorfa felé. Az ösvény sokáig a szántó melletti földúton vezetett minket. A kék jelek sűrűn követték egymást, nem hagytak bizonytalanságban minket, hogy merre is kéne menni. Sokszor megálltam, hogy fotózzak, ilyenkor Ati vagy várt rám vagy továbbment, én meg loholtam utána. Nagyon szép, párás, gyorsan melegedő időben haladtunk az elegyes erdő mellett, aminek a széléről lőttem egy képet. Reggel még kicsit fáztam, összébb húztam magamon a felsőmet, de séta közben kimelegedtem, és meg is feledkeztem a hűvösről.

 Csodálatos volt az erdő szélén haladni. Atinak mutogattam a fákat: kocsányos és kocsánytalan tölgy, csertölgy, erdeifenyő, gyertyán, bükk, rezgőnyár, és egy-egy lucfenyőt és nyírfát is észrevettünk. Ennyi fa, ami társul a gombával; egy tökéletes gombászterep csalogatott minket, de hiába mentünk be a fák közé, a két hónapos szárazság után üres volt. Csalódottan jöttünk ki és követtük tovább a kék jelzést. Gombászásra nem, de túrázásra nagyon is kedvezőnek bizonyult a késő nyári időjárás. A földúton szinte csak mi voltunk, egyszer ment el mellettünk két dolgos ember egy traktorral. Vadászokat sem láttunk a leseken. A nyugalmunkat semmi sem zavarta meg, édes kettesben fedezhettük fel a rövid kéktúra szakaszt. A jelzések két kilométer után egy keskenyebb földútra vezettek minket, és így az erdőben haladtunk tovább. Aztán jött egy jobb kanyar, és oldalra nézve megláttam a Napot átsütni a fák között.

Ez a kép lett az egyik kedvencem 2016 anyagából. Talán a legjobb az összes közül, mert visszaadja az ünnepélyesség érzését, ami egész út során bennem volt. Bizony, ünnep volt a kéktúrán járni, és nagy öröm hetedjére az Őrségben lenni. Számomra a természetjárás a legjobb időtöltés, amikor részem lehet a valódi életben, és nem kell megfelelnem torz társadalmi viselkedésmintáknak és betonon, utcaköveken járnom, természetellenes megnyilvánulásokra kényszerítve testemet. Az erdőben, a tájban, a nyílt ég alatt önmagam lehetek. Öröm a létezés. Azon a nyarat idéző őszi napon Atival fáradhatatlanul és kíváncsian mentünk előre, és minden porcikánk ujjongott. Bármeddig is éljünk, a gyermeki öröm a legjobb búfelejtő. Egyetlen apró kellemetlenség bökött orrba minket, a Lugos-patak medrében csak bűzös iszap volt, így inkább nem mentünk a közelébe.
A sűrűbb gyertyános-tölgyes már jobban megfogta a nedvességet, így itt már láttunk egy-egy gombát.

Ez egy kis csengettyűgomba volt, ami a mohás-nedves famaradványon nőtt. A gomba tenyészteste a fában rejtőzködik. A gombából szinte mindig csak a termőtesteit láthatjuk, az élőlény nem mutatkozik meg.Találtunk még pár retekszagú kígyógombát, nemezestinórut, egy kicsike nagy őzlábgombát, kék fadarabot és büdös bőrkorallgombát, aminek erős, rothadt káposztaszaga az útitársunk lett. Erre már a lucfenyő ültetvényben leltünk rá, ami a kedvenc élőhelye.
A lucültetvényt elérve kellemetlen meglepetés ért minket, egy sávban kivágták a fákat, így számos kék jelzés eltűnt, a földön heverő kéregdarabokon leltünk rájuk. A közelben dolgozott egy gép, működésének hangjai ótörténeti állatra emlékeztetett minket. Ugyan még nem láttuk, de tudtok, hogy egy hatékony favágó eszköz van odaát, a fák végzete, egy szörnyű gép. 

Kiérve a megbontott részről megpillantottuk a gépet, aminek vezetője rutinosan kapta tövön a lucfenyőket, vágta ki, majd gallyazta le azokat. Láttam már erről a gépről videót és most megfigyelhettem munka közben. Egyetlen ember egyetlen jól megépített géppel elképesztő hatékonysággal termelte ki az ültetvényt. Amikor látom a gépesítés eredményét, mindig eszembe jut, hogy új kihívás előtt áll az emberiség, mert egyedszámunk szinte csúcson van, de a hagyományos munkahelyek megszűnőben vannak. A 19. században kidolgozott ipari termelés totálisan idejétmúlt és környezetromboló, vagyis a munkahelyek száma zuhanni fog. Az embereknek új életpályákat kell felfedezniük, mert már nem fog működni, hogy bemegyek a gyárba (irodába) 20 évesen és kijövök 60 évesen nyugdíjjal a számlámon. Ennek a világnak vége van. Ideje újat alkotni. A jelenben a jövőn töprengve gyorsan átvágtunk az irtáson és beléptünk a másik felébe a lucosnak. Egy azonnal feltűnt, hogy a természetes lucosok vastag moha szőnyegével szemben itt csak kb. 5 centi vastag és átüt alóla a kemény talaj.

Hamarosan kiértünk az erdőből, aminek fele lucfenyő ültetvény volt, és napfényes földúton elértük Kondorfa határát. Aszfalton mentünk tovább. Atiról lőttem egy képet a pecsételőhelyet hirdető táblával. Egészen más volt az előző nap autós pecsételéséhez képest gyalog megközelíteni a helyet. Izzadtan, porosan rogytunk le az italmérésben a pecsételődoboz mellé egy-egy székre. Ittunk, kicsit szusszantunk. Újabb pecsétet ütöttem a kis naptáramba szeptember 30-hoz. Tejbe tök mosollyal nyugtáztam, hogy csak azért is jártunk a két lábunkon a kéken, senki se mondhatja ezek után, hogy nem. 
A visszaút sokkal gyorsabb volt, fél egyre már az autónál voltunk. A fél nap eltelt, zsongott a fejünk a melegtől és a jó levegőtől. Ideje volt felfrissíteni magunkat. Mielőtt visszatértünk volna a szállásunkra, beugrottunk a netgombászokhoz, és kipakoltuk a pár gombát, amit találtunk. A szálláson rendbe tettük magunkat, és egy gyors ebéd után a délutáni tervet vettem elő. Irány Dobronak!
Sajnos az orchidea kertészetről nem tudtam képeket lőni, mert nem csoporttal érkeztünk, így nem vezettek körbe minket. Csak a trópusi melegházat járhattuk körbe és az előtérben kiállított (megvásárolható) lepkeorchideákban gyönyörködhettünk. Fél óra után telítődtünk az elérhető élményekkel, és megvéve két növényt visszaindultunk az Őrségbe.
Ez egy jó túracélpont, de javasolt előre bejelentkezni és csoporttal menni, hogy az ember láthassa, bejárhassa az egész komplexumot. Tényleg nagy és nagyon hatékony kertészet. Nem véletlenül van a határmentén számos ablakban lepkeorchidea. Olcsó tömegtermék lett a valamikori drága csodából. 
Dobronak és Őriszentpéter között megálltunk Magyarszombatfánál, mert itt is van pecsételőhely. A szokásos Ati fotóz, én pecsételek után már robogtunk is tovább. Még a Kosbor panzióba sem néztünk be, holott ott gombásztársak szálltak meg. Siettünk Őriszentpéterre, mert ott is pecsételni akartunk. Csak ezután tértünk vissza a szállásunkra, hogy késői ebédünket elfogyasszuk. 

A napból már csak egy (fontos) esemény volt hátra. A netgombász találkozó szeptember 30-tól október 2-ig tartott, így egyre nagyobb számban érkeztek meg a gombásztársak. Péntek estére zömmel mindenki megjött, és hosszú évek szokása szerint asztalra kerültek a különféle kóstolók. Ez már a hetedik találkozóm volt, így zömmel jó ismerősként köszönthettem a többieket. Az egész napi jövés-menéstől fáradtan, csendes elégedettséggel figyeltem a nagy sürgés-forgást. A baráti köszöntések és némi finomság elfogyasztása után jó éjt kívántunk barátainknak és pihenni tértünk.
A sötétben Őriszentpéter felé autózva sokadszorra mondtam: Szalafő felől értük el az Őrség fővárosát, Őriszentpétert.