Írott-kőtől Szekszárdig öt nap alatt I.

2016 szeptember tizedékén közöltem Atival, hogy idén elmegyünk az Őrségbe, mert 2015-ben nem voltunk, így dupla erővel csapott fel bennem a vágy, hogy eljussak dél-nyugatra. A hetedik utamra készülődtem, Ati pedig velem a negyedik őrségi utazására. Minden simán haladt, rutinosan választottunk szállást, raktuk össze a holminkat, és kértük meg az egyik ismerősünket, hogy vigyázzon a házra és etesse az állatokat, játsszon Tuberrel, a labrador-vizsla keverékünkkel.
Eredetileg a Netgombász egyesület 12. gombásztalálkozója adta az indokot az utazásra, de 2016-ban fontosabb lett egy régi álmom teljesítése. Kissé dilis kalandba ugrasztottam bele életem Atiját. Elmondtam neki, hogy nem a szokott útvonalon megyünk, se oda, se vissza. A klasszikus útvonal Békéscsaba-Kecskemét-Veszprém-Körmend-Őriszentpéter. Most viszont Veszprém után megyünk tovább a nyugati határnak és meg sem állunk Velemig, Írott-kőig. A hazaúton pedig a kéktúrát fogjuk követni és megállunk Zengővárkonyban, hogy Rockenbauer Pál sírjánál tiszteletünket tegyük, majd Szekszárd előtt elkanyarodunk Bogyiszló felé, hogy megnézzük a fás legelőt. Ati bólintott a dilis tervre, mi mást is tehetett volna, amikor csillogó szemekkel és ragyogó mosollyal álltam előtte. Egyértelmű jelekkel üzentem, hogy nagyon akarom a kurta-furcsa száguldozást a kéktúrán. 

A kékre akkor figyeltem fel először, amikor 1992-ben kikönyörögtem a szüleimtől a vándortábor árát és engedélyüket, hogy részt vehessek a két hetes kalandon a Mecsekben. A tanárok részben a kéktúrát próbálták követni. Amikor eltévedtünk egyszer az erdőben, a tanárok kupaktanácsot tartottak és a térképet, jegyzeteiket bújva hallottam először, hogy "de erre megy a kéktúra". Jártunk a második sorozat egyes helyszínein is: Kisújbánya, Püspökszentlászló, Pécsvárad. Mai napig számos emlék tisztán él bennem. Kár, hogy nincsenek fotóim életem egyik meghatározó élményéről. Ez az egyik oka annak, amiért szomjaztam ismét látni gyerekkorom színhelyeit, de a fő oka a kibővített utazásnak a kéktúra volt. Amikor 2013-ban a 9. netgombász találkozón voltunk, az akkori szállásunk előtt egy villanyoszlopon megláttam a kék jelet. Akkor szállta meg a tudatalattimat a gondolat, hogy valamit kezdenem kell az információval: elérhető közelben van a kéktúra, amikor az Őrségben járunk. 2016-ban nem bírtam magammal, és belevágtunk a dilis kalandba.
Az időjárás nyarat idézte, tökéletes túrázó időben indultunk el szeptember 28-án. Azonban a kora reggel hűvösebb levegője intő jel volt, ősz van. Fázósan ültem be az autóba a kecskeméti pihenő után.
Dunaföldvárnál átkeltünk a Dunán és örömmel állapítottam meg a tényt, hogy a Dunántúlra érkeztünk.
A Balaton mellett csak elsuhantunk volna, de most nem akartam kihagyni a nagy tavunkat és valahogy a közelébe jutottunk. Sajnos nem a partjára értünk, magasabban álltunk meg. Azonban a kilátás pazar volt, hosszában láttunk rá a túra, amin két vitorlás suhant. Az egyiket a távolság ellenére próbáltam lefotózni. Megkapó volt a tiszta ég, a távoli part, és a tó kékje együtt, és ebben a nagy kékségben a kicsi, fehér hajók. Atival közös nevezőn voltunk, hogy ez bizony gyönyörű, és szerencsés döntést hoztunk, amikor letértünk a Balatonhoz. Fotózás, gyönyörködés, egy szendvics elfogyasztása után továbbindultunk, hiszen még az út egyharmada várt ránk.
A veszprémi rövid megálló után eldőlt, hogy tényleg tartjuk magunkat az új tervhez és pár órával később megláttuk a Kőszegi-hegységet. Kora délután érkeztünk meg Velembe. Akkor nem esett le, hogy a Szent Vid-hegyen meg kéne állnunk, mert ott van a kéktúra emlékműve, elkerültük. Fontosabb volt, hogy a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt feljussunk az Írott-kőre.

 Ati elindul egy úton, majd én is ugyanazon, miután lefotóztam, a kamerát elraktam és elővettem a mobilt, amin maximális hangerőn elindítottam És még egymillió lépés negyedik részét, az Őrségi tájakat. Megszólalt az ismerős zene, én vigyorogtam, mint a tejbe tök, Ati sztoikusan fogadta elszállt lélek állapotomat, én pedig nem győztem hangsúlyozni, hogy a kéktúrán járunk.
Azóta leesett, hogy Békés megyében is van szakasza az Országos Kékkörnek, és nem kell száz és száz kilométereket utaznom, ha a kéken akarok járni. Jobb később mint soha. 

Akkor ott, azon a szeptember végi kora délutánon csak az számított, hogy ott leszek a legendás kék egy vég-kezdő pontján, kinek hogy tetszik, melyik irányba indul el. A nagy örömöm kissé csitult, amikor észleltem, hogy mennyire száraz az erdő. Morogtam az orrom alatt, hogy "az ország egyik legcsapadékosabb részén vagyunk, és ennek semmi nyoma. Aszály és nulla gomba". Azért a kék enyhítette hiányérzetemet, és egy órával később elértük a pecsételőhelyet, ahol a nyitókép készült. Sajnos a kilátónál a kilátásból semmi sem látszott a párás levegőben. Pár perc alatt letudtuk a homályos láthatár fürkészését, és elindultunk vissza. A határkőnél felvettünk egy-egy kicsi kődarabot, amiket napokkal később Zengővárkonyban hagytunk. 
 Az autóhoz visszaérve ismét megálltunk Velemben, mert a tervben szerepelt egy öreg szelídgesztenye felkeresése. A Dendrománia oldalról a koordinátáit beírtuk a GPS-be, és elindultunk megkeresni az elvadult gesztenyésben. Ati gyorsabb volt nálam és rálelt, majd Ati hangját követve én is megláttam a fát, amit körbefotóztam. Szerencsére az öreg még él, nem végzett vele a gesztenyéink réme, a kéregrák.
Fél ötkor hagytuk el Velemet, és sajnáltam, hogy nem tudunk sokkal több időt eltölteni a Dunántúlon, mert egy héttel később tartják a gesztenyenapokat. Erről lemaradtunk.

Pár perccel később Ják felé "száguldottunk", mert a terv lényeges eleme volt minél több pecsételőhely felkeresése. A templomról kívülről lőttem egy képet, pecsételtem, majd pattantunk vissza a kocsiba, mert hat óra felé járt az idő, és nem akartunk túl későn beállítani őriszentpéteri szállásadóinkhoz. Végül fél kilenc felé érkeztünk meg az Őrség fővárosába, és egy órával később aludtunk is.
Ezzel lezárult az utazás első szakasza.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése