Írott-kőtől Szekszárdig öt nap alatt II.

2016. szeptember 29-én délelőtt tizenegykor keltem fel a Nika vendégházban. Ati korábban ébredt, és szinte útra készen várta, hogy megosszam vele az első napra vonatkozó terveimet. Nem siettem el, komótosan emberi alakot öltöttem, majd közöltem óhajomat, ennék. Régóta tudtuk, hogy az Őrség egyik népi étele a dödölle. Közösen negyedjére jártunk a szívem csücske tájegységben, de csak most jutott eszünkbe megkóstolni a dödöllét. Kaptunk tippet a szállásadóinktól és ebédelni a Bognár étterembe mentünk. Természetesen mindketten a népi ételt kértük, ami inkább köret, de önmagában is bőven laktató volt. Egy ültömben meg sem bírtam enni. Ami maradt, annak dobozt kértünk és elvittük magunkkal. Ebéd után gyorsan beugrottunk a boltba, venni pár apróságot, majd egy percre a szállásunkra is, a dödöllét a késő nyári melegben nem akartuk az autóban zötyögtetni, hütőbe raktuk.

A délutáni tervem egy kis kocsikázás volt a környéken, felkeresése két pecsételőhelynek. Oké, tudtam, hogy nem túl elegáns csalni és autóval felkeresni a kéktúra pecsétjeit, de az öt nap így is olyan sűrű lett (több bejegyzésre elég anyag gyűlt össze), hogy nem maradt időnk, erőnk a tényleges túrázásra. Azért egy kicsi szakaszt gyalog jártunk be, de erről majd a következő cikkben olvashatsz. Tehát ebéd után Őriszentpéterről átmentünk Iváncra. A Természetjáró honlapjáról letöltöttem a pecsételőhelyek listáját, így pontos címre mentünk. A presszó elől lőttem egy képet a Kossuth Lajos utcáról. Gyönyörű, meleg, a dátumra rácáfoló, nyári nap volt. Megállapítottuk, hogy ebben a melegben nem lett volna kellemes gyalogolni, de majd másnap, korábban ébredünk és délelőtt túrázunk. Éreztük, hogy csalfaság autóval kék túrázni. Dobtam a kétségeket, annak örültem, amire lehetőségünk van, és nem panaszkodtam a fonák helyzet miatt. Gyorsan átmentünk még Kondorfára is, és az italboltban újabb pecsétet gyűjtöttem be. Ezzel együtt már négy megvolt: Írott-kő, Ják, Ivánc, Kondorfa. Bármennyire stupid volt a helyzet, mégis csak a kéktúrán voltam, és boldogságot éreztem.
A pecsételést túl gyorsan megcsináltuk, bőven maradt időnk naplementéig. Elővettem a tervet és ráböktem egy régi adósságunkra, Szalafőn a pityerszeri skanzen. Valahogy az évek alatt mindig elkerültük, holott első alkalommal egy hétig voltunk az Őrségben, bőven lett volna időnk felkeresni, de akkor 2012-ben teljesen elvakított minket a vargányaláz, és csak a gomba után futottunk. 2016-ban viszont a nagy szárazság lehetetlenné tette a gombászatot, így előtérbe került a kéktúra és a tájegységi értékek felkeresése. Ez jó ötletnek bizonyult. Minden tetszik, ami Őrség, így remekül éreztem magamat a skanzenben és körbefotóztam. Ati sztoikusan követett, néha leült egy padra, és megállapította, ha skanzen élményre vágyom, lepakolja nekem otthon a padlást, mert odafent pont ilyen eszközök vannak, amiket a dédszülőktől örökölt. Ezen kuncogtam, mert részben igaza volt. Pattogtam tovább, újabb fotókat lőni.

Természetesen kihagyhatatlan fotótémát kínált a kerített ház, ami a skanzen egyik legfontosabb épülete.
"A 19. század elején épült keresztvéges boronafalakkal, ollólábas, szelemenes tetőszerkezettel, zsúpfedéssel. A szoba és az istállói homlokzaton csonkakontyos, nyitott oromzattal. A padlástérben a nyitott oromzatnál fonott méhkas, a szelemenre akasztott deszkából összeszegezett 2 db fütölt-hústartó (a húsaggatu). Az udvar egyik oldalán szoba, konyha, kamra és pajta, a hátulsó részen két ól és egy istálló található. Az istálló mellett favágószín található. Az épület U alakban egy belső udvart zár körül, amely egykor trágyadomb volt. Régebben a negyedik oldal is zárt volt és itt egy zsúpfedeles nagy kapu volt." forrás 

A ház oldalsó ablakában külön megörökítettem a muskátlikat, és a paraszti porták elmaradhatatlan madarát, a házi rozsdafarkút. Jó tudni, hogy a kedvelt szobai muskátli nem túl régi kerti dísz hazánkban, csupán a 19. század közepén indult hódító útjára. Azóta elképzelhetetlen nélküle az életünk. Még nekem is van egy évek óta gondozott példányom. Évelő, de fagyérzékeny, Dél-Afrikából származó gólyaorrféle. A rozsdafarkú gyakori, sokszor látható városainkban is. Nem tart az embertől, szívesen fészkel a közelünkben. Az idilli pillanat lekapása után még egy órát sétáltam a skanzen területén, végigmentem az Élet a kaszáló gyümölcsösben tanösvényen. Érdemes alaposan bejárni, és megnézni a látnivalóit. Különösen akkor, ha kéktúra rajongó vagy, mert a skanzen szerepel az És még egy millió lépés harmadik részében a 32-36 percek között. Akár külön bejegyzést is megérdemelne a bemutatása, mert tartalmas, jó élmény. Az ajándéktárgy boltban vettünk két apróságot, egy mini köcsögöt nyakba és egy fából faragott, gomba alakú diótörőt. Megérdeklődtük, hogy merre vannak a vadlovak, mert rájuk is kíváncsiak voltunk.

Szalafő-Pityerszer határában megtaláltuk a körbekerített legelőjüket. Sajnos a másik oldalán voltak, a kompakt legnagyobb optikai zoomjától ennyi tellett. Az eurázsiai vadlovak társaságában legelészett egy fiatal európai bölény. Ebből a majdnem kihalt fajból egy egész csorda látható Nagyszalonta közelében, a bölény fajmentő központnál. Igaz rájuk, hogy idősebb korukra mogorva lények lesznek, mert egyszer szerettünk volna róluk közelebbi fotót és egyből a bika nekiment fejjel a karám erős vasrúdjának. Nagyot döndült a kemény feje és mi egyből megértettük, hogy nem kívánatos a társaságunk. Tehát a bölény csak kicsiként cuki, kifejlődve barátságtalan és veszélyes. Ne akarj haverkodni velük! A távolság miatt rövid ideig gyönyörködtünk az állatokban, és elindultunk vissza Szalafőre.

A Gatter fogadóban a péntektől vasárnapig tartó netgombász találkozóra már gyülekezni kezdett a csapat, így sok ismerőssel találkoztunk csütörtök késő délután. 2014-ben volt először a központja a találkozónak a fogadó, és annyira bevált, hogy 2015-ben és 2016-ban is itt került megrendezésre. Többen itt szálltak meg. Mi inkább külön voltunk a kötetlenebb mozgás és a nagyobb tér miatt.
A délutáni fényben lekaptam a vacsorázó gombásztársakat, majd Atival elköszöntünk és elindultunk Őriszentpéterre. A három napos őrségi tartózkodás során először hangzott el: "Szalafő felől érkezünk meg Őriszentpéterre, az Őrség fővárosába". Ezen minden alkalommal jót derültünk. A kéktúra hangulat a sok autózás ellenére megvolt. 

Mielőtt visszatértünk volna a vendégházba, megálltunk a város határában, az Árpád kori templomnál. Ezt is megnéztük, de ennél már többször jártunk, így kevesebb figyelmet kapott, mert jobban érdekelt a közelében lévő Csörgőalma gyümölcsöskert. Amikor 2009-ben még az Őrségi Nemzeti Park központjában tartottuk meg a gombásztalálkozót, akkoriban egy mini kiállítás volt a látogató részén régi almafajták gyümölcseiből. Ott találkoztam először a Csörgőalma névvel. Most évekkel később örömmel láttam, hogy megvan a kert és növekednek a tájfajták fiatal fái. A naplemente fényében lőttem egy-két képet a kertről, és végigfotóztam a tájékoztató táblákat, amik a fajtákat mutatják be. Ezzel ért véget az első nap. Az erdők felől hűvösebb levegő szállt felénk, ami tudatta velünk, hogy ideje mennünk. A szállásunkon megvacsoráztunk, mosakodtunk, majd Ati tévézett, én pedig feltöltöttem a memóriakártyáról a gépre a napi fotókat. Korábban bújtunk ágyba, mert másnap újabb élmények vártak ránk.