Gyógyító erdő

Fel akarok menni az ösvényen a lucfenyvesig, érezni akarom a fák illatát és az ősvadon örök nyugalmát. Itt akarom hagyni a síkvidéken a szürkeséget, a halált, a "nem vagyok elég jó" gyötrő érzését. A testemre akarok hallgatni, ami időtlen bölcsességgel alkalmazkodik a nehéz terephez és életre kel odafent. Jó érezni az életet, botladozva járni az évszázados óriások közt, mint egy gyermek, aki tanulni jár, és ezen tapasztalat által rádöbbenni, hogy túl sokat gondolok magamról és semmit sem tudok a valóságról. A síkvidék csak a halált tanítja nekem, hogy romló hús vagyok, aminek már nincs piaci értéke és ássam el magamat a komposzthalom mellé.
Fel akarok menni az ösvényen, hogy átöleljem a kedvenc bükkfámat, és nekidőlve erőt merítsek belőle. Ott akarok lenni a fák között, a lomb halk surrogását hallgatni a gyenge szellőben, mert az erdőben nincs zúgó szélvész, az óriások oltalmazzák egymást a vihartól.
Dús mohaszőnyegen szeretnék elterülni, felettem a zöld lombsátorral, és átadni magamat a csendnek, nyugalomnak és szuszogni békésen.
Kell az erdő, mert a síkvidék megöl, megnyomorít és szürke porával beterít, hullává fakít már az életemben. Itt nincs természet, nincs élet, csak lassú pusztulás van. Örökös stressz.

Odafent az évszázados fák között elhallgat bennem a vészcsengő, enyhül a nyomás rajtam, és egyre könnyebb léptekkel győzöm le a terep egyenetlenségeit. Szinte szárnyalok. Álmomban járva az erdőt olyan gyorsan szaladtam az ösvényen, amilyenre a valóságban képtelen lennék. Az álom mégis hűen fejezte ki, hogy mekkora energia szabadul fel bennem a fák között. Ott vagyok, ahol az élet. Egy vagyok az imádott óriásaimmal. Anyagaim majd hozzájuk térnek vissza a lebontók által. Ha eleget élhetnék, kegyeleti erdőt nyitnék, amivel még inkább szolgálhatnám az erdőt. Ki vágna ki egy erdőt, amiben holtak nyugszanak? Embernek, természetnek együtt lenne jó a nyugodt erdők növekvő kiterjedése. Túl sokat vettünk el az élettől, hogy halállá tegyük. Volt értelme? Kétlem. Saját élettereinket is felperzseljük az esztelen gdp hajszolással. Sosem láttam égig érő fát. Nem létezik a korlátlan növekedés. Miért menjek bele egy vesztes helyzetbe? A hely, helyzet satujában kényelmetlen, szorongató a harmadik szereplőnek, a személynek lenni, akit személytelenít, adattá alakít a modern társadalom. Senki vagyok a városban botorkálva.

Messzire kanyarodtam az igaz ösvénytől, amin járni akarok, amíg élek. Visszatérni az igazsághoz, hogy minden átalakul és egyetlen pici, múló változata vagyok az életnek és nem uralom azt, picinyke része vagyok. Le akarok ülni a mohaszőnyegre és nézni a fákat, ahogy nőnek és elérve korlátaikat földre rogynak. Nézni a maradványaikat, amin csemetéik nőnek, hogy helyüket betöltsék az erdőben. Időtlenség és az igazság van odafent. Leveszik rólam az emberlét terhét. Az erdőben elcsitulnak lelkem viharai, összemennek a gondok, amik a síkvidéken goromba kövekként záporoznak rám. Enyhül a fájdalom. Az elfojtott életenergia kibújik a testem szelencéjéből és a gyalázat, amit a civilizált lét mért rá, elillan. Azzá leszek, ami eredetileg vagyok, és nincs istenem, uram csak életem, ami dühödt örömmel fut fel az ösvényen, hogy visszatérjen a forráshoz.