Jelentéktelenségem biztos tudatában

Micsoda csacsiságokon tudom felbosszantani magam! A mai marhaság, amitől idegállapotba kerültem: a „jobbos–balos” megosztás a magyar politikai mezőben. Ez úgy, ahogy van, egy hazug narratíva része. Aki egy kicsit is érti, milyen globális rendszerben élünk, csak legyint erre az egyszerűsített ideológiai gumicsontként rágcsált mételyre.
Huh, ingerült lettem. A gondolataim lázasan futkosnak, egymásba rohannak, és közben ég az elefántcsonttornyom. Kimelegedtem.
Na, szóval, édes kis pofáim: ismét tövig beszopjátok a hazug narratívát, azaz a színjátékot, és szédülten meneteltek a végzetetek felé. De mégis — miféle globális rendszerben élünk? Mi uralja valójában az életünket? Mitől függ az, hogy hogyan élünk?
Épp egy Dózsa Györgyről szóló történelmi munkát olvasok, és szöget ütött a fejembe az akkori nemesség–parasztság ellentéte. Azaz az erőszakkal „védelmi pénzt” szedő gazemberek és a földhöz valóban értő, azt kemény munkával megművelő szakemberek szembenállása.
Térjünk vissza ehhez a nevetséges „jobbos–balos” felosztáshoz. Miről is van itt szó? Mit fed el?
A hajdani nemes–paraszt kettős helyébe idővel a tőkés–munkás páros került. És hogy hol van a papság, a polgárság? Jó kérdés. Most ne firtassuk. Ezek a társadalmi rétegek már rég elveszítették szerepüket a mai világrendben.
A jelenünket az ipar, a technológia és a határokon átnyúló tőke uralja. Ezeket a sorokat egy laptopon írom, az online térben osztom meg a gondolataimat egy világcég felületén. Ez a cég annyi adatomat nyelte már be, hogy gyóntatóm is lehetne. Ja, és időnként a blogomat algoritmusok szűrik meg — azaz egyre inkább gépek szállják meg azt a technológiai csodát, amely valaha az emberek egymásra találását ígérte. (Az adathalászat külön iparág lett, ahol a tartalomkészítők a kishalak és balekok.)
A lényeg, hogy a politika vásári komédiává silányodott. Sóhaj.
Egy mellékes kitekintés: végigfutott az emlékezetemen, hogy balos és jobbos kormányok egyaránt lelkesen kiszolgálták a külföldi tőkét. Igaz, „baráti” németeknek eladni magunkat nem is volt olyan rossz biznisz. Azt hiszem, megöl a szarkazmusom. Aztán jött ez a narancsrezsim, ami saját védelmében inkább keletre nyitott — és mostanra kínai gyarmat is vagyunk. Micsoda szédítő előrelépés! Nem folytatom.
Közben a negyedik ipari forradalom nemcsak ránk rúgta az ajtót, hanem vitte a falat is — és mostanra szétzilálja emberségünket. Bár ez a buli addig tart, amíg kitartanak a fosszilis energiahordozó-készleteink. Energia nélkül nem lesz robotcseléd, hanem újra az ember, vagy valami más barom lesz a leghasznosabb „gép”.
Kissé eltértem a témától. Előrerohantam az időben, holott a jelenhez vagyok kötve.
Szóval… ki fizeti a bulit? Kinek dolgozol? Kinek dolgozik Orbán Viktor? De mondhatnám bármelyik politikust. Jaj, ne gyere nekem a képviseleti demokráciával, mert körberöhöglek. Színjáték.
Az igazság az, hogy ha holnap megszűnne az ipar — és vele az energiatermelés —, egy héten belül lángolnának a városok, és teljes lenne a káosz.
Az ipar, a technológia és a globális tőke: ez a triumvirátus ural minket. Egy olyan rendszert hoztunk létre a saját kényelmünk érdekében, amely mára kiszorít minket a saját világunkból. Komolyan gondolkozz el azon, mennyi beleszólásod van az életedbe!
Először a halálfélelemmel kell szembenézned, aztán a befizetetlen számláiddal, a hiteleddel és az adóddal. Ja, de menjél csak szavazni, mert a képviseleti demokrácia vezet el az üdvösséghez — és a haza felvirágzik. A német–kínai gyarmat.
Dühös vagyok. A dühöm az elkeseredésemből fakad, mert ennek az írásomnak sem lesz semmiféle hatása. Teljesen hiábavalóan tékozlom az erőforrásokat (és etetem az átkozott adathalász botokat). Az ember már nem ura az életének, soha nem is volt az. Hazug narratívák bolondjai vagyunk, míg a valóság kemény talajába nem ütközünk. Jelentéktelenségem biztos tudatában térek nyugovóra. Utánam a sötétség. 

A kényelmetlen realitás

1978-ban születtem Békéscsabán, és 1998 óta járom a szülőföldemet, hogy megismerjem. Kerestem a saját lehetőségeimet egy olyan világban, amely látszólag változatlan, de mégis drámai átalakuláson megy keresztül.

2000. augusztus 21-én, amikor az addigi legmagasabb helyi hőmérsékletet, 41,7 °C-ot mérték, poros naplemente borította a tájat. Akkor futott át először rajtam az érzés, hogy ideje másképp figyelnem a valóságra. A környezetem hiedelmei – a megszokott mondatok, rutinok, narratívák – elfedték előlem a szigorú tényeket. Sejtettem: ha továbbra is ezek között élek, azok a tények előbb-utóbb felőrölnek.

Jó döntés volt, hogy elkezdtem a kézzel fogható, megismerhető értékeket keresni. Ebben a gombák segítettek a legtöbbet. Tökéletes kulcsnak bizonyultak a természethez. Ahogy megismertem őket, úgy vált egyre világosabbá számomra a táj szerkezete is. Mivel a különféle gombafajok más-más élőhelyet kedvelnek, általuk észrevehettem azokat az eltérő ökológiai foltokat is, amelyek a szemnek sokszor láthatatlanok.

Rá kellett döbbennem azonban, hogy az ember jelentősen átalakította ezt a tájat. A természetes élőhelyek csupán nyomokban maradtak meg. Ha nem lenne itt a Körös-Maros Nemzeti Park, a szülőföldem jóval sivárabb lenne. Az "agrársivatag" kifejezés sajnos fájdalmasan pontos.

Minek is nevezhetnénk azt a több hektáros táblát, ahol egyetlen növényfaj nemesített változata uralkodik? Még a félszáraz gyepek is jóval változatosabb fajkészletet rejtenek! Az ilyen monokultúrás táblák borítják a térség nagy részét. Hiába van rajtuk valamiféle haszonnövény, ezek a területek védtelenek a széllel és a napsütéssel szemben. Amikor beáll az aszály és az első hőhullám légköri szárazsággal társul, a növények egyszerűen élve megsülnek. Pontosan ez történt 2022 nyarán a kukoricával.

Tényleg megéri erőltetni az ilyen típusú termelést? Valóban hasznot hoz? És mennyire fenntartható mindez? Az öntözésről szóló állandó ábránd egyre abszurdabbnak hat. Hiszen a szivattyúk működtetése energiaigényes, az energiaárak pedig az utóbbi években drámaian megemelkedtek. Az öntözőrendszer kiépítésének költségét, ahogy a működtetés árát is be kellene építeni a termény árába – ez pedig jelentős drágulást eredményezne. A globális piacon így a hazai gabona nem versenyképes.

Éppen ezért okoz pánikot sok hazai "zöldbáró" körében Ukrajna EU-csatlakozási kérelme. Az ukrán termelők lesöpörnék a magyarokat a piacról. A 19. században ugyan a gabonatermesztés fellendülése száz évre hírnevet hozott a szülőföldemnek – az ország éléstára lett –, de ez súlyos következményekkel járt. A táj vízrendszerének drasztikus lecsapolása komoly kiszáradáshoz vezetett.

Már akkor is voltak, akik figyelmeztettek, hogy ebből baj lesz, de a gabonában rejlő haszon elhomályosította a józan belátást. A nagybirtokosok a közösségi munkával lecsapolt földekhez könnyedén hozzájutottak, a kisbirtokosok pedig hoppon maradtak. Elég csak Áchim L. András hősies küzdelmére gondolni, aki a helyi parasztok érdekében szállt szembe a hatalommal.

Ez a korszak vetette meg a Viharsarok hírhedt alapjait. Ekkor dőlt el a magyar falu sorsa – amit a mai napig sokan nem hajlandóak felfogni. Egy hamis narratíva köt minket a földhöz. Olyan kép él sokak fejében, amely már nem felel meg a valóságnak: a többség ma már testileg és lelkileg sincs felkészülve a földművelésre. Nem tud alkalmazkodni a természethez – és valljuk be, fél is tőle.

Most azt kérdezem magamtól: megérte mindez? Megérte erőszakot tenni a tájon – és az embereken is? Érdemes-e a félszáraz sztyeppévé váló vidéken tartani az egyre fogyatkozó népességet, miközben szemfényvesztő ígéretekkel próbálják őket ott tartani?

Ezekre a kérdésekre keresem a választ. Az eddigi tapasztalataimat, ismereteimet összefoglaltam – érdemes elolvasnod.

I. Kaán Károly: az utolsó nagy nemzeti tájformáló akarat

1. A Széchenyi-féle terv örököse

Kaán Károly örökölte Széchenyi látomását, aki a XIX. század közepén még a folyamszabályozás, közlekedésfejlesztés, öntözés és birtokrendezés szintjén álmodta újra az Alföldet. A cél nem csak gazdasági volt – hanem civilizációs: emberhez méltó, a természet erőivel együtt élő társadalom megteremtése.

2. A Kaán-féle terv (1928 után)

Kaán a trianoni sokk hatására komplex fejlesztési tervet dolgozott ki:

Erdősítés a homokhátságon,

öntözéses gazdálkodás,

állattenyésztés és földhasználat optimalizálása,

szociális reformok a parasztság érdekében.

Mindezt úgy, hogy megőrizze a paraszti világ autonómiáját és méltóságát.

3. A holland modell csapdája

Kaán nagyra tartotta a holland modellt – de nem láthatta a rendszerszintű különbségeket:

Hollandia városi, tőkés, centralizált társadalom, erős polgársággal és a világkereskedelembe integrálódva.

Magyarország részben feudális, részben kisbirtokos, szétszabdalt struktúrájú ország volt, szűk nemzeti piaccal.

A holland vízgazdálkodás sikere infrastrukturális, társadalmi és politikai feltételeken múlt – ezek a Horthy-korban és később sem valósultak meg.

II. Az Alföld „második bukása”: kollektivizálás és földvagyon-átjátszás

1. 1956 után – a falu lefejezése

Az 1956 utáni erőszakos kollektivizálás felszámolta a falu önrendelkezését:

A paraszti tudás- és értékrendszer szétverése,

a földhöz való kötődés megszűnése,

elidegenedés a tájtól.

2. „Zöld bárók” és földprivatizáció

A rendszerváltás után:

A termőföld nem nemzeti kincs, hanem spekulatív eszköz lett.

A korábbi „közösből” nagyüzemi tulajdon lett, kevés kézben:

→ ma is oligarchák uralják a magyar földvagyont.

Ez a birtokszerkezet nem képes alkalmazkodni az ökológiai válsághoz – sem társadalmilag, sem gazdaságilag, sem morálisan nem fenntartható.

III. A Tiszántúl és Körösvidék: perifériából peremvidék

1. Geopolitikai és társadalmi helyzet

A városai (Debrecen, Szeged) nem hálózatban működnek, hanem izoláltan.

Bár egyetemi központként komoly értelmiségi bázissal rendelkeznek,de  nem tudják kisugározni erejüket a környező, leszakadó térségekre. Ehelyett inkább beszívják a maradék tehetséget, a vidék ifjúságát.

Ez a folyamat egy önmagát erősítő spirált indít el:

A tehetséges fiatal vagy helyben marad városi diplomásként, elszakadva vidéki gyökereitől, vagy továbblép Budapestre, Nyugatra, végképp elhagyva a régiót, miközben a kiürülő falvakban nem marad sem humán, sem gazdasági tőke, amely a megújulás alapja lehetne.

Az egyetemi város így nem centrumává válik a térségnek, hanem elhatárolódó erődként működik – miközben látszólagos fejlődése elfedi a régió strukturális hanyatlását.

2. „Senki földje”

A régió egyre inkább peremterületként viselkedik:

A határ közelsége nem előny, hanem elszigetelődés.

A vízgazdálkodás katasztrofális, a táj kiszáradt.

A klímaváltozás felgyorsítja a lakhatatlanná válás folyamatát.

A falvak zöme elnéptelenedett, az ifjúság elvándorol.

IV. Merre tovább? – A jövő kérdése

A jövő alternatívái az Alföldön: illúziók helyett realitások

1. Korlátozott, de lehetséges ökologikus alkalmazkodás

A globális klímaváltozás, a csökkenő csapadék és a szélsőséges időjárás azt üzeni, hogy az Alföld nem lesz a jövő mezőgazdasági motorja — legalábbis nem a jelenlegi, intenzív, iparszerű formában.

De lehet egy újfajta, ökologikus gazdálkodás tere, amely:

regeneratív mezőgazdaságra épül: vízvisszatartás, talajmegújítás, erdősávok, mozaikos művelés,

extenzív állattartást integrál, kis léptékű rendszerekben, és figyelembe veszi a táj eltartóképességét.

Ez nem hoz gyors gazdasági növekedést, de megőrizheti az itt élők emberi méltóságát, és csökkentheti az ökológiai kockázatokat.

2. Léptékcsökkentés és tudatos visszavonulás

Nehéz, de bátor gondolat: nem minden települést lehet és kell megmenteni. Az Alföld szórványosan elhelyezkedő, népességfogyó falvai egyre inkább a „visszavonulás tereivé” válnak. Ez nem kudarc, hanem a térségi racionalitás elismerése.

A jövő egyik realista forgatókönyve a következő lehet:

kisebb, koncentrált központokat erősítünk meg (pl. Debrecen környéke, Szeged vonzáskörzete),

a periférikus falvakba csak alapinfrastruktúrát biztosítunk,

a lakosságot támogatott mobilitással segítjük abban, hogy méltósággal költözhessen.

Ez fájdalmas döntés, de a valóság elfogadása nélkül nem lehet működő rendszert építeni.

3. Speciális funkciójú zónák létrehozása

Az Alföld néhány része új szerepet kaphat — de nem agrár- vagy ipari központként, hanem különleges övezeteként:

újraerdősítési és újragyepesítési projektek reagálva az erdősztyepp átalakulására.

szolárfarmok vagy szélenergia-parkok a szelesebb részeken (pl. Dél-Békés),

kísérleti öko-települések, ahol kis közösségek új életformákat próbálnak ki,

vagy éppen rekreációs zónák, ha vízvisszatartással élhetőbb mikroklímát lehet teremteni.

Ezek nem hoznak tömeges fellendülést, de a hasznosítás logikáját megváltoztathatják: a föld nem csupán profitforrás, hanem élő ökoszisztéma, amelynek jövőjét meg kell őrizni.

Két út van:

Hazugságban tovább vegetálni – „felzárkóztatni”, amit nem lehet.

Radikálisan újragondolni a térséget:

Ökológiai helyreállítási zóna,

új gazdálkodási modellek (agroökológia, sztyeppei legeltetés),

akár irányított népességátcsoportosítás más térségekbe (tabutéma, de valóságos!). Egyébként a lakosság magától is megy, tehát az elvándorlás miatt keseregni őrültség. Az emberek tisztán látják, hogy ez a vidék számukra semmit se adhat. Erőszak külső források megígérésével mégis maradásra bírni őket! 

Itt az ideje reálisan látni a föld eltartó képességét.

Magyar költészet napjára: az érző gomba

I. Megérzem őt (udvarlás)

Csend van a mélyben.
Valami édes jön fel —
gyökér sóhaja.

Ő küldi cukrát.
Még nem az enyém — várok.
Illatjelek szállnak.

Nem hódítalak.
Csak körbeölellek, mint
víz a gyökeret.

II. Kapcsolat szövődik

Beengedsz végre.
Faladon lágy rést érzek.
Kezdődik bennünk.

Te adsz napfényt, én
foszfort cserébe küldök.
Ez így lesz tavaszig.

Benned lüktetek.
Nem vagyok vendég többé.
Rész lettem belőled.

III. A különbségek megértése

Te törzsed tartod.
Én vagyok a mozdulat
a nedv útjában.

Te égbe nézel,
én hallgatok mély nedvet —
mégis egy világ.

Látszol az égnek.
Engem csak az érez, ki
lehajol nagyon.

IV. Nehézségek, hűség

Ha szűk a tavasz,
nem jön cukor napfényből —
de maradok még.

Gyökered remeg.
Vihar van fölötted most.
Benned vagyok csend.

Elfordulsz tőlem.
Más gombák is csábítók —
de mi mélyebbek.

V. Megnyugvás és egység

Nem számít a test.
Te kérge vagy, én a fonál —
együtt: élő vers.

A te lélegzeted
a földön át jön hozzám —
nem vagy már kívül.

Nem birtokollak.
Éltetlek, és te engem.
Ez a mi nászunk.

Elnézést, de tud itt valaki államot vezetni (menedzselni)?

 

A NER nem hibázott: sikeresen megszervezte önmagát.
Van csinovnyik-képzője, van utánpótlása, van szervezeti struktúrája – van, aki gondoskodjon arról, hogy az állami vagyon magánkézbe kerüljön, lehetőleg nyom nélkül. Működik a rendszer, csak épp nem nekünk.
Ez nem állam – ez egy logisztikai platform egy szűk klientúra jólétéhez.

A rendszer célja soha nem az ország gyarapítása volt.
A „nemzeti tőkésosztály” megteremtése csak PR-szlogen volt, amit bedobtak a köztudatba, hogy legyen egy narratíva.
Csakhogy ez a nemzeti tőkésosztály – ha lehet így nevezni – nem vállalkozik, hanem kivitelez. Nem fejleszt, hanem kiszerződik. Nem épít, hanem újraoszt.
Az elsődleges kompetenciája: állami pénz magánpénzzé alakítása. Működőképes, de nem produktív. Vagyonuk a közösség kiürítéséből fakad, nem értékteremtésből.

A helyzet groteszk.
Miközben harcot hirdettek az „imperialista külföld” ellen, gond nélkül engedték be a német és a kínai tőkét – sőt, kiszolgálták őket.
Ez a „nemzeti szabadságharc” úgy néz ki, mint amikor valaki az utcán kiabál a gyarmatosításról, majd beül egy német luxusautóba, amit az állam fizetett.

A rendszer lényege jó életet biztosítani azoknak, akik bekerültek a körbe.
És ők tényleg jól élnek. A látható vagyontárgyaik – kastélyok, luxusautók, magánrepülők, vadászbirtokok – már így is sokkolók, de ez csak a felszín. A valós vagyon külföldön, offshore számlákon, alapítványokban, magántőke alapokban van.
A NER egyetlen valódi innovációja: hogyan lehet egy központosított zsákmányrendszert fenntartani demokratikus díszletek között.

És hogy hogyan jött ez létre?
Ügyes szervezéssel.
Simicska pénzügyi know-how-ja, a fedőszervezetként működtetett Fidesz, a vidéket meghódító polgári körök, az etnonacionalista retorika, a történelmi sérelmekre épített kollektív identitás – mind egy célért: hogy legyen egy politikai fedőernyő egy gazdasági magánprojekthez.
Ez az ország – jelenlegi állapotában – nem nemzet, hanem projekt. Egy cég, amelynek alkalmazottai vagyunk, de semmilyen részesedésünk nincs.

És a társadalom?
Játszik tovább a jól ismert játékot: kibekkelés.
Idomulás, félrenézés, belső emigráció, túlélés, önáltatás, köldöknézős spiritualitás.
A rendszer addig él, amíg nem ismerjük be, hogy mi igazából, miért is jöhetett létre és nem ismerjük fel ebben a szerepünket, a saját rossz működési módjainkat. És mi nem szeretünk szembenézni – magunkkal sem, a valósággal sem. Inkább remélünk. 2026-tól, új kormánytól, csodától.

De aki ismeri a NER működését, az tudja:
itt már nem lehet választással rendszert váltani.
Csak a valósággal való szembesülés, a kulturális katarzis, az állampolgárrá válás, a társadalmi szerveződés tudná ezt a rendszert leépíteni.
És ehhez olyan belső munka kellene, amire évtizedek óta nem tanítanak minket.

Abszurditásban élünk

Ezért mondom, bármiféle „reménykedés” 2026-ban csak a szokásos kör lefutása egy a rezsim által megszervezett cinkelt versenyen.
Ha nincs mögötte társadalmi felkészülés, kulturális önismeret, kritikai gondolkodás, együttműködésre való hajlam, akkor ez a remény nem más, mint egy újabb kollektív kábítás.
Szavazatszámlálás ide vagy oda – ha nem tudjuk, mit jelent államot működtetni, akkor bárkit választunk, ugyanott vagyunk.

Téveszmék közt élni – Magyarország válsága belülről

 1. A mítoszok árnyéka: hogyan veszítettük el a valóságot

A magyar kollektív öntudatot két különösen tartós hiedelem feszíti, amelyek egymást erősítve fogságba ejtették a nemzet lelkét. Az első: Trianon mint az emberiség történetének legnagyobb igazságtalansága, a második: a magyar nép különlegessége és fifikája, mely mindig képes „okosba” túlélni és alkalmazkodni. Ez a két mítosz – az áldozatiság és a kiválasztottság kombinációja – egy olyan torz tükör, amelyben nem látjuk meg saját arcunkat, hibáinkat, felelősségünket.

Ezek a téveszmék nemcsak a történelmi múlt feldolgozását akadályozzák, hanem máig befolyásolják a politikai valóságértelmezést is. Ahelyett, hogy valódi önismereti munkát végeznénk, és kritikusan elemeznénk saját szerepünket a történelmünkben, inkább visszavonulunk az önsajnálatba vagy az öntömjénezésbe. Ez a hozzáállás kiszolgáltatottá tesz minket minden olyan hatalommal szemben, amely nemzeti küldetést hazudik, miközben saját hatalmának bebetonozásán dolgozik.

2. A narancsrezsim: parazita a nemzet testén

A Fidesz által kiépített rendszer, a köznyelvben csak NER-ként (Nemzeti Együttműködés Rendszere) ismert rezsim, pontosan ezekre a mély mítoszokra telepedett rá. Orbán Viktor felismerte a kollektív önkép sebeit, és úgy tette magát a nemzetatyai szerepbe, mint aki végre megadja a magyaroknak a történelmi elégtételt. Miközben beszédeiben a nemzeti szuverenitást hirdeti, politikája épp azokat az intézményeket rombolja le, amelyek a szuverén állampolgár jogait védik.

A NER nem a nemzettel azonos, nem is az állammal – hanem egy politikai magánhatalom, amely az államot saját hatalmi érdekeinek szolgálatába állította. Közpénzből épít birodalmat, magánvagyonná formálja a közjavakat, kisajátítja a médiát, az oktatást, az igazságszolgáltatást. Amit kínál: biztonság illúziója, rendezettség, nemzeti retorika. Amit valójában ad: intézményi leépülés, jogfosztás, morális szétesés, társadalmi apátia.

Ez a rezsim a társadalom erőforrásait nem újratermeli, hanem kiszivattyúzza. Ezért fenntarthatatlan. Parazita módjára él az adófizetők pénzén, a brüsszeli támogatásokon, a társadalom munkáján – miközben megoszt, elnémít, és előkészíti a terepet akár a nyílt erőszak számára is, ha érdekei ezt kívánják. Ma még strukturális erőszakot alkalmaz – jogi elnyomást, egzisztenciális zsarolást –, de holnap már rendőrségi gumibot, vagy még súlyosabb eszközök is jöhetnek, ha a rendszer sarokba szorul.

3. Miért nem mozdul a nemzet? A rejtett konfliktus

A legmélyebb akadály azonban nem a politikai rendszerben rejlik, hanem a társadalom belső megosztottságában – egy rejtett, ki nem mondott konfliktusban. Ez a konfliktus a valódi felelősségvállalás körül feszül. Mert kimondani, hogy a rendszer belőlünk él, hogy a NER a mi gyávaságunkon, félelmünkön, önáltatásunkon hizlalta magát, az nagyon nehéz. Az igazi kérdés nem az, miért gonosz a hatalom – hanem az, miért nem voltunk képesek megállítani?

Ez a ki nem mondott önvád bénít. Azzal, hogy mindenki csak kívülről várja a változást – egy új politikai messiástól, egy külső erőtől, az EU-tól vagy Amerikától –, átvitt értelemben újra csak áldozatként definiáljuk magunkat. Ez az önkép is a NER támasza. Amíg nem mondjuk ki, hogy a változás belülről fakad, addig egyik rezsimet a másik váltja majd, de a struktúra marad.

4. A megoldás: önismeret és felelősség

A valódi kiút nem technokrata megoldásokban, nem politikai figurákban rejlik. Hanem egy lassú, mély, nehéz, etikai alapú társadalmi öntisztulásban. Ez csak akkor indulhat el, ha: elkezdjük lebontani a nemzeti önáltatás mítoszait, nemcsak jogállamot, hanem állampolgári öntudatot építünk, újrafogalmazzuk, mit jelent magyar államnak, nemzetnek, közösségnek lenni.

Ez a munka fájdalmas. De ez az egyetlen út, amely nem a NER alternatívája, hanem annak ellentéte: egy olyan társadalom, amely nem mítoszokra, hanem valóságismeretre és közös felelősségvállalásra épül.

Záró gondolat

A nemzet nem ott kezdődik, ahol a hatalom szeretné. Nem ott, ahol a miniszterelnök áll a pulpituson, zászlóval a háta mögött, nem is ott, ahol a médiagépezet harsogja, hogy ki az „igazi magyar”. Hanem ott, ahol egy ember – egy tanár, egy diák, egy orvos, egy erdőjáró – kimondja magában: eddig és ne tovább. Én nem vagyok része többé az öncsalásnak.

És ha ezt elegen kimondják, a történelem új irányt vehet.

Föld napja 2025

Idén a Föld napjának fő témája a megújuló energiák térnyerése – de vajon valóban ez a megoldás a bolygót fenyegető ökológiai és energiaválságra? Az emberiség egyre több energiát igényel, miközben a fosszilis erőforrások kimerülőben vannak, és a klímaválság egyre súlyosabb méreteket ölt. A kérdés nem az, hogy kell-e változtatnunk, hanem hogy milyen gyorsan és milyen áron.

A megújuló energiák paradoxona

A kampányok gyakran hirdetik, hogy a nap- és szélenergia megmenthet minket. De kevesen beszélnek arról, hogy ezek az eszközök is ipari termelés eredményei, amelyekhez nyersanyagokra, ritkaföldfémekre, szénhidrogén-alapú gyártásra és jelentős energiafelhasználásra van szükség. Az elhasznált napelemek és szélturbinák feldolgozása szintén környezeti terhet jelent.

A megújuló energia nem egy "ingyen" megoldás, hanem egy energia-visszatérítési kompromisszum – és egyáltalán nem biztos, hogy a jelenlegi ipari civilizáció szintjét fenn lehet tartani pusztán ezekkel a forrásokkal.

Az elkerülhetetlen fordulópont: Milyen világot akarunk?

A jelenlegi energiatermelés 80%-a fosszilis forrásokból származik. Ha 2030-ra meg akarjuk háromszorozni a megújulók arányát, akkor óriási nyersanyag-kitermelésre, infrastrukturális átalakításra és gyártási kapacitásra lenne szükség – és ennek környezeti ára is hatalmas lenne.

A kérdés tehát nem az, hogy "milyen" energiát használunk, hanem hogy mennyit. A modern ipari civilizáció pazarló és fenntarthatatlan. Vagy tudatosan csökkentjük az energiaigényünket, vagy a rendszer magától fog összeomlani, ami sokkal brutálisabb és kiszámíthatatlanabb lesz.

Mi lehet a megoldás?

1. Drasztikus energia-visszafogás: A legpazarlóbb iparágak fokozatos visszaszorítása, a felesleges fogyasztás csökkentése.

2. Decentralizált, helyi energiamegoldások: Kis léptékű vízi-, szél- és napenergia-rendszerek, közösségi energiatermelés.

3. Fenntartható ipari központok: Az ipari termelés csupán az élethez elengedhetetlen területeken (pl. élelmiszertermelés, gyógyszergyártás, kutatás) maradna fent.

4. Tudatos tervezés az atomerőművek hosszútávú kivezetésére: Egyelőre szükséges rosszként kell megtartanunk az atomerőműveket, hogy a legfontosabb ipari ágazatok még működhessenek.

5. Társadalmi szemléletváltás: Az egyéni és közösségi életformánk radikális átalakítása a természettel való összhang jegyében.

A döntés a kezünkben van

Nincs két·ség afelől, hogy az ipari civilizáció jelenlegi formájában fenntarthatatlan. Az egyetlen kérdés az, hogy ezt a változást önállóan, tudatosan hajtjuk végre, vagy megvárjuk, amíg a természet erőszakkal kényszerít rá minket.

A jövőnk nem az új energiaforrásoktól függ, hanem attól, hogy mennyire vagyunk képesek csökkenteni az energiafogyasztásunkat és egy olyan társadalmat építeni, amely nem a végtelen növekedés illúziójára épül.

Eljött az idő, hogy ne csak beszéljünk a változásról, hanem cselekedjünk is. Mert ha mi nem tesszük meg, a természet megteszi helyettünk – de akkor már nem lesz választásunk.

Hogyan bukik el a liberális demokrácia, és mennek tönkre a polgárok? 1. rész

Ha a világpolitikai játszmát rétegekre bontjuk, a magyar autokrata, Orbán Viktor valóban egy sajátos szerepet tölt be: opportunista szerencsejátékosként próbál lavírozni a nagyhatalmi konfliktusok között, miközben a saját hatalmát építi és betonozza be, totálisan figyelmen kívül hagyva, de azokra hivatkozva, a magyar nemzet érdekeit.
Hogyan látom a jelenkori emberi "színjátékot" avagy túlélési küzdelmet, sorstragédiát stb. 

1. Globális szint – USA vs. Kína: A 21. század döntő küzdelme

A Dél-kínai-tenger a világgazdaság ütőere, Kína növekedése és az USA dominanciájának csökkenése itt csap össze leginkább.

Kína hosszú távú, türelmes stratégia mentén terjeszkedik: nem hirtelen hódít, hanem gazdasági és politikai behálózással veszi át az irányítást (pl. afrikai és ázsiai beruházások, valamint Oroszország csendes bekebelezése).

Az USA katonailag és gazdaságilag próbálja fékezni Kínát, de belső problémái miatt egyre nehezebb számára fenntartani a dominanciát.

2. Középszint – Oroszország kétségbeesett játszmája és az EU háborús helyzete

Oroszország gazdaságilag gyenge nagyhatalom, amelynek katonai ereje az egyetlen ütőkártyája. Ukrajna lerohanásával próbálja fenntartani saját túlélését.

Az EU először puha ellenállást mutatott, de ahogy a háború elhúzódik, egyre mélyebben belesodródik – és már nem csak gazdasági, hanem katonai eszközökkel is támogatja Ukrajnát.

A háború gazdaságilag rombolja Európát, és paradox módon Kína jár vele a legjobban, mivel olcsón vásárol orosz nyersanyagokat, és az EU figyelme a kínai terjeszkedés helyett a keleti fronton ragad.

3. Alsó szint – Orbán Viktor, az opportunista potyázó

Orbán rendszere kihasználja a geopolitikai feszültségeket, és lavírozik Kelet és Nyugat között.

Brüsszelből pénzt szerzett, amiből a NER-t építette fel, miközben Moszkvával és Pekinggel és más keleti despotákkal igyekezett a kapcsolatait erősíteni. (Szomorú tény, hogy a szovjet mélyállam sosem vonult ki Magyarország területéről.)

A magyar államot egyre inkább oligarchikus magánbirodalommá alakította át, amelyben a legfontosabb kérdés már nem az ország, hanem Orbán Viktor és a NER haszonélvezőinek túlélése.

Konklúzió: Mi lesz a magyar emberekkel?

A legnagyobb veszély, hogy Orbán Viktor nem valódi geopolitikai tényező, hanem egy szerencsejátékos, aki a nagyok játszmájában lavíroz. Ez rövid távon hozhat előnyöket a számára és segítheti a rendszere fennmaradását, de hosszú távon teljes elszigetelődéshez vagy geopolitikai csapdába eséshez vezethet.

Az átlagember szenvedni fog, mert:

Az EU pénzügyi és politikai türelme fogytán van – végül karanténba helyezi avagy büntetőpadra ülteti az országot. 

Keleti nyitás zsákutca – Moszkva hanyatlóban van, Kína pedig sosem partnerként, hanem hűbérbirtokként tekint a kisebb országokra.

A gazdasági stagnálás állandósulhat, hiszen befektetők, szakemberek és tőke menekülhet az országból, ami növekvő szegénységet és instabilitást okoz.

Végső tanulság: Merre tart Európa, és mit tehetnek a civilek?

A jelenlegi trendek alapján az EU előtt két út áll:

1. Egységesedik, erősíti a közös védekezést és gazdaságpolitikát, és így hosszú távon ellenállóbb lesz az USA-Kína játszmában.

2. Továbbra is széthúz, és a belső ellentétek miatt elveszíti globális súlyát, ekkor tovább gyengül, és a nagyhatalmak játszóterévé válik.

A magyar embereknek pedig a legfontosabb túlélési stratégia az, hogy tisztában legyenek ezekkel a folyamatokkal, és ne higgyenek a felszínes propagandának – mert a geopolitika nem rózsaszín tündérmese, hanem brutális érdekharc.

A szezonnyitó cseh kucsmagomba

A cseh kucsmagombát Verpa bohemica 2007 márciusában láttam először, és azóta évről évre többször fotóztam, és 2017-ig lelkesen gyűjtöttem. A nyitóképet 2016. március 28-án készítettem a kedves kis nyárfa-ligetemben, amit túl sok gombásztárssal osztottam meg, amiből okultam. Erről majd külön írok, hogy az etikus gombászatot hogyan pöcköli félre a zsákmányszerzés állati mohósága. Ezen most nem rugózok, túl rövid az életem ahhoz, hogy fölöslegesen keserítsem a szívemet. De azért értsd meg, hogy nyomós oka van annak, hogy a gombászok nem adják meg a lakcímeiket, ugyanis az emberek fékezhetetlenek, nem tudnak mértéket tartani és amit már ketten ismernek erdőrészt, nos, megtapasztaltam, ott a következő gombaszezonban már egy tömeg fog átvonulni a kedvenceinknek esélyt sem hagyva a spóraszóró termőtestek beérlelésére. Sajnos a rövid távú haszon sokkal fontosabb a többség számára mint a hosszútávú fennmaradás. Ez azért olyan lecke volt, ami szíven ütött. Viszont nem tántorított el attól, hogy az elveimet megtartsam, és soha, de soha sem sepregetek, illetve mindig hagyok másnak is gombákat! Soha nem tarolok, és a bébi vagy idős termőtesteket nem szedem fel. Vigyázok az élőhelyre és óvatosan járom. Ez a minimum. 

A legkedvesebb fotómat a faj termőtestéről 2018. március 30-án készítettem. Nem beállított kép, a gomba valóban az ibolya mellett volt. Csak a nyárfa avart sepertem félre, amit aztán visszahúztam fotózás után. Sosem sepregettem a gyűjtés okán a ligetben, hiszen eső és meleg hatására mindig feljönnek az avar fölé a cseh kucsmagombák! Hiszen spórázni akarnak és az avar alatt annak aztán semmi értelme. Amikor megnyúlt a tönkjük, már láthatóvá is válnak és könnyű a gyűjtésük. Bár ekkor is javasolt óvatosan járni és figyelni a kisebb termőtesteket, amik még nem nőttek meg, mert nem egyszerre jönnek fel. Ahogyan tapasztaltam, két-három hétig is tart a termőhulláma az első szedhető példányoktól az utolsókig. 

Szintén 2018-as fotó, hat nappal korábban készült mint a fenti, tehát március 24-én. Pont előtte való este vonult át egy hidegfront kisebb havazással, amitől a hét évvel korábbi első cseh kucsmagomba keresés igencsak télies hangulatban zajlott le. Ekkor még túl kicsik voltak, és én egyet sem szedtem fel, csak ezt a fotót készítettem mint dokumentációt. Türelmes voltam, és vártam. Tudtam, hogy a berobbanó meleg időben a kellő nedvesség hatására gyorsan megnőnek. Hat nappal később kényelmesen annyit szedtem, amennyi nekem kellett a szezonnyitó kucsmagombás étel elkészítéséhez.
Ezért is intettelek titeket türelemre két héttel korábban, hogy nem kell rohanni és összetaposni a lakcímeket, csak a jobb időre kell várni és minden jól fog alakulni. Pont így lett, jöttek jó esők és meleg nappalok, és mostanra több lakcímen maxi méretűre nőttek.
Ha van egy nyárfásban cseh kucsmagomba, előbb-utóbb megtaláljátok. Nem kell sepregetni! Ha egyet sem látok, másik nyárfást keressetek fel. 

2023. március 12-én, tehát a szezonja elején készített fotóm. Látod a termőtest süvegjének a csúcsát a nyárfa avar közül kikandikálni? Én ezt figyelem, ahelyett, hogy sepregetnék eszetlen kódis módjára. Az avar védi a nedves talajt. Mikroklímát biztosít. Megbontani a reménybeli zsákmányt védelmező avartakarót öntökön rúgás, hogy erősebb kifejezéssel éljek. Egyes tudatlan/mohó emberek képesek saját maguknak is ártani eszetlen türelmetlenségükben. Pedig a 2018. március 24.-március 30. közti változás jól jelzi, hogy a türelem kifizetődő. Bár 2018. március 30-án nem készítettem kosárfotót, de a szezonjának zárásakor lefotóztam a pompás zsákmányt.

Hét éve április 8-án mentem ki utoljára csehezni a kis nyárfa-ligetembe. A tökéletes időjárás hatására a liget legmélyebb pontján, ami lassabban száradt ki, így később is indultak növekedésnek a kucsmagombák, gyönyörű példányokat gyűjtöttem, amikre már nem számítottam április elején. Hibátlanok, vagyis ruganyos állagúak, és teljesen frissek voltak a nagy méretük* ellenére. 
Fontos, hogy a termőtestek frissek legyenek és sehol se legyen belsejükben narancssárga foltok! Az idős cseh kucsmagomba még alaposan átsütve (és előfőzve) is okozhat gyomorpanaszokat. 2017-ben egy közös főzőcskén, aki kétszer szedett és evett a csehes ételből, annak bizony pár órával később volt rosszulléte. Én azóta vagyok óvatos ezzel a fajjal. A 2018-as zsákmányt elajándékoztam. 

*A nagyobb kucsmagombákat érdemes töltött gombának elkészíteni. 2017-ben egy közös főzőcskén a süvegekbe leforrázásuk és lecsöpögtetésük után aszalt szilvát tettem, begöngyöltem vékonyra szelt húsos szalonnába és tepsiben átsütöttem. Ez volt az az étel, ami később a gondot okozta azoknak, akik sokat ettek belőle. Sajnos 2017-ben már közel se voltak frissek azok a nagy termőtestek, és a gondosságom ellenére a dupla adagjuk panaszokat okozott. 

Túlélési stratégia vagy önkéntes pusztulás???

Mi történik most velünk?

Magyarországon egy olyan rezsim uralkodik, amelynek egyetlen célja a saját hatalmának fenntartása. Nem az emberek jóléte, nem az ország felemelkedése, nem a jövő generációinak biztosítása – hanem pusztán az, hogy azok, akik most uralják a rendszert, örökké hatalmon maradhassanak. És ehhez megvan minden eszközük: az állami propaganda, a választási törvények manipulálása, a jogi és gazdasági nyomásgyakorlás. Az ellenzéket ellehetetlenítik, a civil szférát felszámolják, a sajtót pórázon tartják.

Miért maradnak mégis hűségesek hozzá?
A Fidesz hívei nem hűségesek Orbánhoz, mert ő olyan vezető lenne, aki gondoskodik róluk. Hűségesek hozzá, mert félnek. Félnek attól, hogy mi történik, ha más kerül hatalomra. Félnek a bizonytalanságtól, amit a propaganda sulykol: hogy „Brüsszel elveszi az országot”, hogy „a migránsok lerohanják Magyarországot”, hogy „a liberálisok a gyerekeinket nemátalakításra kényszerítik”. Ezek az emberek nem a valóság alapján döntenek, hanem az alapján, amit a hatalom beléjük táplált. Nem mernek szembenézni azzal, hogy a valódi fenyegetés nem kívülről érkezik – hanem belülről, a saját vezetőiktől.

Mit kockáztatnak az inaktívak?
Sokan úgy gondolják, hogy nem érdemes foglalkozni a politikával, mert „úgysem lehet változtatni”. Ők a rendszer legnagyobb támaszai. Ha a hatalom kritikus tömeget érezne az utcán, ha látná, hogy az emberek már nem félnek, ha a rendszer támogatottsága látványosan megroppanna, akkor már nem lehetne mindent a szőnyeg alá söpörni. De az inaktívak hallgatása felbátorítja a zsarnokokat. Aki most nem áll ki a saját jogaiért, az holnap már nem lesz abban a helyzetben, hogy egyáltalán legyenek jogai.

A türelem ára – miért nem elég kivárni a választást?
Vannak, akik azt mondják: „már csak ki kell bírni 2026-ig, és akkor majd demokratikusan leváltjuk őket.” De mi garantálja, hogy 2026-ban valódi választás lesz? Semmi. Erdogan és Putyin példája mutatja, hogy egy autoriter rendszer nem engedi meg a tisztességes versenyt. Vagy kizárják az ellenzéki jelölteket, vagy megfélemlítik a szavazókat, vagy egyszerűen úgy alakítják a választási rendszert, hogy esélye se legyen senki másnak.

És közben itt forrong a civilizációs válság
Ez a politikai játszma önmagában is veszélyes, de van egy nagyobb fenyegetés, amire Orbán és Putyin rendszere sem fog megoldást adni: a világunk alapjai recsegnek-ropognak. A klímaváltozás, az energiaválság, az erőforrások kimerülése, a mesterséges intelligencia és az automatizáció okozta társadalmi feszültségek mind ott tornyosulnak felettünk. Ezek a problémák olyan kihívások, amelyekre egy önmagába zárkózó, korrupcióval és lopással működtetett rendszer képtelen választ adni. A Fidesz hatalmának fenntartása mellett ezek a válságok tovább mélyülnek, míg végül már késő lesz.

Mi a megoldás?
Nem lehet tovább halogatni. Ha az emberek nem állnak ki most, ha nem mutatják meg, hogy elegük van ebből a rendszerből, akkor a végső összeomlásig fogják fenntartani. Nincs már idő a passzivitásra, nincs már idő a várakozásra.

1. A cselekvés első lépése a tájékozódás – ne higgy el mindent, amit a kormánypropaganda mond! Nézz utána a híreknek, keresd az alternatív forrásokat.

2. Beszélj róla! A hallgatás a hatalom legnagyobb támasza. Beszélj ismerőseiddel, családoddal, hívd fel a figyelmet arra, hogy mi történik.

3. Légy aktív! Ha tüntetés van, menj ki az utcára! Ha civil szervezetet találsz, amely kiáll az elveidért, támogasd őket! Ha eljön a választás, ne csak szavazz, hanem figyelj oda a választási folyamat tisztaságára is!

4. Ne félj! A hatalom félelmet akar kelteni, hogy ne merj cselekedni. De ha elég sokan mernek, akkor a rezsim már nem tud mindenkit elhallgattatni.

A jövő nincs előre megírva
A történelem azt mutatja, hogy egyetlen rendszer sem tart örökké. Minden diktatúra megbukik egyszer – a kérdés csak az, hogy addig mennyi kárt okoz. A mi felelősségünk, hogy ezt a folyamatot ne évtizedekig tartó szenvedéssel érjük el, hanem most, azonnal kezdjünk el dolgozni a változásért. Ha most nem cselekszünk, akkor később már lehet, hogy nem is lesz rá lehetőségünk.

A híd, ami összeköt

Vannak idők, amikor az ellenállás nem óriási gesztusokkal, hanem apró, alig észrevehető cselekedetekkel kezdődik. A szivárványos kitűző és a magyar kokárda viselése együtt egy ilyen apró tett lehet – egy szelíd, de határozott kijelentés: hiszünk egy sokszínű, szabad, demokratikus és élhető Magyarországban. Hiszünk abban, hogy a hagyomány és a nyitottság nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Hiszünk abban, hogy a jövőnk nem determinált, hogy van mozgásterünk, és ha felismerjük egymást az utcán, a tömegben, a metrón, akkor tudni fogjuk: nem vagyunk egyedül.

Ez az apróság sokkal mélyebb kérdéseket vet fel, mert nemcsak egy autokrata rendszerrel szembeni tiltakozás, hanem a világunk egyre gyorsuló széthullására adott válasz is. A populizmus, amely egyre több helyen nyer teret, nem pusztán politikai eszköz, hanem tünete annak a válságnak, amely a modern ipari civilizáció egészét áthatja. Egyre több ember érzi magát elveszettnek és erőtlennek, miközben a nagy rendszerek – legyen szó a gazdaságról, a klímavédelemről, vagy éppen a demokráciáról – recsegnek-ropognak. Egy autokrata mindig az ilyen pillanatokat használja ki: egyszerű válaszokat ígér bonyolult problémákra. Mindig van egy ellenség, akire rá lehet mutatni, mindig van egy múltbeli aranykor, amit vissza kell hozni, mindig van egy vezér, aki majd megment minket – és ez a történelem során már számtalanszor vezetett tragédiákhoz.

A valóság ezzel szemben sokkal összetettebb, és éppen ezért a változásnak is sokkal mélyebbről kell fakadnia. Nem elég a választásokban reménykedni, amikor az egész intézményrendszer egyetlen hatalomra lett szabva. Nem elég dühös Facebook-posztokat írni, ha közben nem találunk módot arra, hogy a mindennapokban is kifejezzük az ellenállásunkat. Az alulról szerveződés, az egymásra ismerés, a közösségek újbóli felépítése az egyetlen út, amely hosszú távon valódi változást hozhat.

A szivárványos kitűző és a kokárda ennek a szimbóluma lehet. Egy üzenet, amely egyszerre a hagyomány tiszteletéről és a jövő reményéről szól. Egy apró tett, amely kifejezi, hogy nem adjuk meg magunkat, nem fogadjuk el a megosztottságot, és hogy nem félünk kimondani: hiszünk egy másik Magyarország lehetőségében.

A történelem nem a nagy beszédekkel és politikai nyilatkozatokkal változik meg, hanem azokkal a mindennapi emberekkel, akik apró tettekkel észrevétlenül elkezdik formálni a valóságot. Ha ma csak annyit teszünk, hogy ezt a két szimbólumot együtt viseljük, már akkor is egy lépéssel közelebb vagyunk ahhoz, hogy megtaláljuk egymást, és egy széttöredezett világban újra közösségekké váljunk.

Szerbia és Magyarország: Miért más a két nép politikai reakciója?

 

A szerb és a magyar társadalom látszólag hasonló politikai helyzetben van: mindkét ország élén egy erősen autoriter vezető áll, mindkét kormány szoros kapcsolatokat ápol Oroszországgal, és mindkét rendszer visszaszorította a sajtószabadságot és a demokratikus intézményeket. Ennek ellenére, amikor a szerbeknek elegük lett Aleksandar Vučić kormányzásából, egy millió ember vonult az utcára, míg Magyarországon a nemzeti ünnep alkalmával egy új politikai szereplő (Magyar Péter) hívására „csak” százezren gyűltek össze. Miért van ez a különbség?

Történelmi gyökerek: a harcos szerbek és a kompromisszumkereső magyarok

A szerbek történelmileg mindig harcoltak az elnyomás ellen. Az Oszmán Birodalom uralma alatt a szerb felkelések erőszakosak és véresek voltak, és a 20. század háborúi is hozzájárultak ahhoz, hogy a szerb társadalomban máig él a politikai ellenállás kultúrája. Egy szerb számára természetes, hogy ha egy vezető túl sok hatalmat akar magának, akkor azt utcai demonstrációkkal, tüntetésekkel próbálják visszaszorítani.

Ezzel szemben Magyarország történelme más utat járt be. 1848-ban és 1956-ban is megpróbáltunk forradalmat csinálni, de mindkét esetben az erősebb hatalom leverte az ellenállást. A Kádár-rendszer alatt a magyar társadalom megtanulta, hogy „aki csendben marad, azt békén hagyják”. Ez a mentalitás mélyen beivódott, és a legtöbb magyar inkább alkalmazkodik a hatalomhoz, mintsem hogy nyíltan szembeszálljon vele.

Politikai rendszer és ellenállás: Vučić kaotikus, Orbán precíz

Szerbiában a politikai rendszer korrupt és autokratikus, de sokkal kevésbé zárt, mint Magyarországon. Az ottani média nem teljesen egyoldalú, az ellenzéki hangok hallhatóbbak, és a társadalom nagyobb része aktívan foglalkozik politikával. Emiatt a tömegtüntetések is könnyebben szerveződnek.

Magyarországon viszont a Fidesz egy sokkal hatékonyabb hatalmi gépezetet épített ki. A kormánypárti média dominálja a tájékoztatást, a választási rendszert úgy alakították át, hogy szinte lehetetlen legyőzni a kormányt demokratikus eszközökkel, és az állami intézmények Orbán emberei által vannak irányítva. Ilyen környezetben a társadalmi ellenállás sokkal nehezebb, mert az államhatalom minden eszközzel elfojtja a kritikus hangokat.

A politikai alternatíva szerepe: mozgalom vs. személyi kultusz

A szerbek tömegesen tüntettek Vučić ellen, de nem egy konkrét politikai vezető miatt, hanem azért, mert elegük lett az egész rendszerből. A szerb ellenállás egy szélesebb mozgalom része.

Magyarországon viszont az ellenállás nem egy ügy köré szerveződik, hanem egyetlen ember, Magyar Péter személye köré. A magyar politika hagyományosan „vezérközpontú”, vagyis az emberek nem ügyekhez csatlakoznak, hanem karizmatikus figurákhoz. Ez azonban veszélyes, mert ha az adott személy hibázik vagy meggyengül, az egész mozgalom összeomolhat.

A „kivárás” öngyilkos taktika

Sokan azt gondolják, hogy elég „okosan kivárni”, és a rendszer magától megbukik. Ez azonban óriási tévedés. Orbán Viktor rendszere nem egy spontán széthulló kártyavár, hanem egy pénzzel és hatalommal stabilizált autokratikus rezsim. A Fidesz kontrollálja az állami költségvetést, a közmédiát, a választási rendszert és a rendőrséget is. A 2026-os választásra szinte korlátlan anyagi erőforrásaik lesznek, miközben az ellenzéknek alig marad mozgástere.

Ráadásul nemzetközi szinten is van egy nagyobb játszma: az orosz birodalmi tervekhez kötődő hatalmi struktúra nem fogja hagyni, hogy Orbán Viktor „csak úgy” megbukjon. Ha az ellenzéki mozgalmak túl erősek lennének, könnyen elképzelhető, hogy Moszkva aktívan beavatkozna, például dezinformációs kampányokkal, gazdasági zsarolással vagy akár egyéb rejtett eszközökkel.

Mit lehet tenni?

Ha a magyar társadalom valóban változást akar, akkor el kell felejteni a passzív várakozást és az egyéni „megmentőkbe” vetett hitet. Egyetlen ember nem fogja megdönteni ezt a rendszert – csak egy széles körű, társadalmi mozgalom lehet erre képes. Ehhez pedig szükség van a politikai ébredésre, az összefogásra és a civil társadalom aktivizálására.

Ha ez nem történik meg, akkor a 2026-os választás is csak egy újabb előre lejátszott meccs lesz, ahol a Fidesz a végtelen pénzügyi erőforrásaival és a hatalmi gépezetével újra és újra dominálja a politikai terepet. A szerbek megmutatták, hogy lehetséges tömeges ellenállást szervezni egy autokratikus rendszer ellen – a kérdés csak az, hogy a magyarok képesek lesznek-e tanulni ebből a példából.

Felfogni a valóságot

Három éve július közepén fotóztam le a gyulai duzzasztónál a kiégett gátoldalt. Forró és száraz nyarunk volt, amikor napközben már picit sem esett jól a séta és iszkoltam haza a vastag vályogfalak közé, a behúzott függönyös szobámba, ahol a kinti majd negyven Celsius fok helyett kellemesebb 26 Celsius fok várt engemet. De elmenni a duzzasztóhoz jó ötlet volt, mert keményen szembesültem a valósággal, hogy életem majd fél évszázada alatt mennyire átalakultak az évszakok és a valamikori meleg évszakból "pokoli" lett. A hőségnapok és napsütéses órák száma jelentősen megnőtt és egyre többször adnak ki harmadfokú hőségriasztást is. A telek enyhék lettek és a síkvidéki hótakaró eltűnt. A mostani tél ráadásnak még száraz is volt, holott a hideg évszakban kéne feltöltődnie a talajnak életadó vízzel. Március elején már enyhe aszály volt, ami a valóságban sokkal fenyegetőbb, hiszen folyóink vízgyűjtőin a hegyeken a hótakaró csekély, vagyis azzal a vízzel kell gazdálkodnunk, ami a tájban van vagy a felhőkből hullik alá. Mindkettő kevesebb a szükségesnél! Komolyan fenyeget minket a vízhiány. 

A víz alapvető létszükséglet. Ez egy olyan tény, amivel vitatkozni totálisan értelmetlen. A víz globálisan nem lett kevesebb, de az eloszlása elképesztően szélsőségessé vált, és Európa évek óta szárazsággal küzd. Bizony, nemcsak nálunk vannak aszályos nyarak! Ha pedig Európán belül több kulcsfontosságú termőterületen üt be az aszály, még minket, a fejlett világot is komolyan megütheti az élelmezési válság. Ukrajna egy éléstár, aminek termőterületeivel kiegészíteni Európa ellátási láncát nem egy elvetélt ötlet. Több lábon állni az élelmezés tekintetében az európai szövetségnek igencsak kívánatos, hogy elkerüljük a nagyobb problémákat, és életveszélyes helyzeteket. Az ember nagyon hamar ki tud vetkőzni magából, ha megbillen a megszokott keretrendszer, amiben él. Elég csak a hírhedté vált 1977-es New York-i áramszünetre gondolni. Ipari civilizációnk alól kitermeltük az alapot, súlyosan roncsoltuk az ökoszisztémákat, konkrétan élettelen porrá szántjuk és vegyszerezzük a termőföldet, a talajdegradáció globális probléma és minket sem kímél, ugyanis vannak helyek az országban, ahol a váztalajt szántják! Horrorisztikus látvány. Több kulcsfontosságú nyersanyag kimerülőben van és a szemétből való újra kinyerésük energiaigényes, miközben fosszilis energiahordozóinkat jobb lenne nem használni, hiszen már így is túl sok széndioxidot engedtünk vissza a légkörbe. Ennek pedig valós következményei vannak. 

Az emberiség, mi mindannyian egy olyan krízis sorozattal állunk szemben, amilyet még nem tapasztaltunk meg. A 21. századra a fajunk globális jelenséggé vált, a holocént magunk mögött hagytuk és beléptünk az antropocénbe. Nincs olyan zuga a bolygónak, ami érintetlen lenne ipari szennyezésünktől. Belegondolni is rossz, hogy a mikroműanyag miféle károkat fog okozni az élő szervezetekben, így bennünk is. Bele fog telni pár ezer évbe, mire az élővilág kiheveri az ember okozta károkat. De a természet regenerálódni fog, mi viszont, erősen specializálódott lényekként, kegyetlenül ráfaragunk az ipari civilizációnk túlkapásaira és összeomlására. Tény, ez a rendszer fenntarthatatlan, hiszen egyirányú erőforrás kinyerésen alapul, és nincs végtelen erőforrásunk a végtelen növekedéshez!!! Teljesen abszurd abban reménykedni, hogy a fogyasztás örökkön örökké megy tovább. Elég csak ismét felidézned, hogy a termőtalajaink az ipari mezőgazdaság miatt jelen időben élettelen porrá esnek szét. Aztán tényleg itt van a vízhiány fenyegető esélye is. Ezek nem humbugok, hanem valós problémák! Ezek azok, amikre a hazai rezsim sem tud épeszű választ adni, mert bőven meghaladják a kompetenciáit. Ráadásnak a rezsim a 20. században ragadt, képtelen túllátni saját önérdekén. Az ország erőforrásainak kisajátítása nélkül életképtelen. De ez már egy másik bejegyzéshez kapcsolódó gondolati kitérő. 

Én egy szűk szakterületre specializálódott átlagember vagyok, aki szerény életvitel mellett alázattal műveli szakmáját és őszintén szereti a kedvenceit, a gombákat. Nincs nagyzási hóbortom és nekem is remeg a gyomrom, amikor olyan témákkal kell foglalkoznom, amik messze túlmutatnak rajtam, amilyen a klímaváltozás is. De zöldben járóként látom a változásokat! A saját szemének hisz az ember, mert ha már annak sem hisz, vagyis tagadja a valóságot, akkor elment az esze. Látom az élőhelyek gyors átalakulását, a kocsányos tölgyek nagymértékű pusztulását, a biodiverzitás hanyatlását. Láttam, amikor a viharos szél felkapta a szántóról az élettelen porrá szétesett talajt és vitte mint valami sötét kavargó felleget. Még szerencse, hogy nem felém jött a szél, mert bajban lettem volna. Látom a hidrológiai/meteorológiai adatokat. Előre reszketek a nyártól. Most nagy szerencsénk volt, hogy az év 11. hetén eljutottak hozzánk esőt adó ciklonok, de pontosan tudom, hogy három-négy napig fújó szél képes felszárítani az égi áldást, és ismét láthatóvá válik a tény, végzetesen kiszárítottuk  a tájat. Víz nélkül pedig nincs élet. 
Sok gondolkozni valót adtam. De ha nem kezded el megérteni a helyzetet, akkor képtelen leszel cselekedni, holott most mindennél időszerűbb, hogy megszervezzük magunkat és összeadjuk a tudásunkat, tetterőnket! Figyelmedbe ajánlom a Vízvisszatartás lehetőségei csoportot, ahol már javában tart az önszerveződés és itt-ott a cselekvés is. Ez egy példaértékű kezdeményezés, mert a világunkat egyetlen egy módon tudjuk megújítani, ha alulról újraszerveződünk. Az ipari termelés felemésztette világunkat, ami maradt, nagyon körültekintően kell használnunk, hogy a fiataloknak élhető jövője legyen. Ez mindannyiunk felelőssége, még azoké is, akik nem tudtak gyermeket világra hozni!

A Modern Nemzet Manifesztuma

1. Bevezetés: Miért van szükség új nemzetfogalomra?

A 21. században a világ egyre inkább szembesül a hagyományos nemzetállami rendszer korlátaival. A globalizáció, a multinacionális vállalatok térhódítása és a klímaválság olyan kihívások, amelyeket nem lehet egy elavult, etnicista nemzetfogalommal kezelni. A modern nemzetfogalomnak az együttműködésre, az ökológiai egységekre és a közös emberi sors felismerésére kell épülnie.

2. A modern nemzet három pillére

1. Kulturális sokszínűség és nyelvi nyitottság
   
   A nemzet nem faji vagy etnikai alapon szerveződik, hanem kulturális és szellemi közösség.
   
   A határmenti térségekben különösen fontos a nyelvek kölcsönös tanulása, hiszen a természeti terek egységes rendszert alkotnak, amelyeket mesterségesen vágtak ketté a politikai határok.

2. Tájegységi összekapcsoltság és ökológiai egység
   
   A természeti környezet meghatározza az emberek életmódját és lehetőségeit, ezért a nemzetfogalomnak figyelembe kell vennie a környezeti adottságokat.
   
   A fenntartható fejlődés csak akkor valósulhat meg, ha a természeti terekben élő emberek együttműködnek a környezeti kihívások kezelésében.

3. Alulról építkező közösségek és szolidaritási hálózatok
   
   A modern nemzet nem egy központosított, felülről irányított rendszer, hanem egy organikus hálózat, amely közösségekből épül fel.
   
   A helyi közösségeknek kell biztosítaniuk az egyének támogatását és összekapcsolni őket nagyobb nemzetközi struktúrákkal.

3. A modern nemzet gyakorlati cselekvési terve

Nyelvtanulás és kulturális nyitottság: a határmenti térségekben az emberek tanulják egymás nyelvét, hogy valódi kommunikáció jöhessen létre.

Helyi gazdaság erősítése: a külső tőke által irányított globalizációval szemben a helyi gazdasági kapcsolatok erősítése a cél.

Fenntartható életmód: a környezeti válságra adandó válaszok a helyi szinten kezdődnek, közösségi szintű kezdeményezésekre van szükség.

Szolidaritás és közösségi részvétel: nem a hierarchikus hatalomgyakorlás, hanem a részvételi demokácia kell, hogy meghatározza a modern nemzet irányait.

4. Záró gondolatok

A modern nemzetfogalom nem a faji vagy etnikai alapú bezárkózásra épül, hanem a kulturális közösségre, a természeti terek egységére és az alulról szerveződő szolidaritásra. Csak így lehet egy olyan világot építeni, amely ellenáll a 21. századi válságoknak és valódi alternatívát kínál a kizsákmányolásra és agresszióra épülő rendszerekkel szemben.

A XXI. századi gyarmatosítás és a kis nemzetek túlélése

 

A világ egy olyan gazdasági rendszer fogságában vergődik, amely az egyéni és nemzeti érdekek helyett kizárólag a tőke és a profit szentségét szolgálja. Az egykori gyarmatosítás új formában tért vissza: ma már nem hadseregek vonulnak be országokba, hanem a pénzpiacok, a multinacionális vállalatok és a globális pénzügyi elit alakítja át a világot saját érdekei szerint. Ebben a harcban a kis nemzetek – különösen Európa közepén – rendkívül kiszolgáltatottak, ha nem ismerik fel időben a veszélyt és nem szerveződnek tudatosan az önvédelemre.

A globális tőke új hódítása

A világválságok után a pénz szabadon áramlani kezdett, a határokon átívelő vállalatok megerősödtek, és a nemzeteknél is nagyobb gazdasági hatalmakat hoztak létre. A világ egyre inkább néhány óriási gazdasági központ kezébe került, míg a kisebb országok elvesztették gazdasági szuverenitásukat. A fejlődés, a kamatos kamat, a tőkefelhalmozás és a terjeszkedés lett a modern világgazdaság dogmája, amelyet kíméletlenül végigvisznek mindenhol, ahol erre lehetőségük nyílik.

Miközben egyes országok – Kína, India, az USA – gigantikus gazdasági erőközpontokká nőtték ki magukat, Európa kis és közepes méretű nemzetei egyre inkább alárendelődtek ennek a rendszernek. Azok, akik nem alkalmazkodtak időben, gazdasági és politikai függésbe kerültek, elveszítették önálló döntési képességüket, és a saját polgáraik életminőségét sem tudták megvédeni.

Mi vár ránk, ha nem ébredünk fel?

A globalizáció és a pénzügyi világuralom nem egy elvont, távoli probléma, hanem a mindennapi életünket meghatározó valóság. Ha nem figyelünk, egyre mélyebb gazdasági kiszolgáltatottságba kerülünk, ahol:

• A helyi gazdaságok és vállalkozások összeomlanak, mert nem bírják a multinacionális óriások versenyét.

• A politikai vezetés teljesen tehetetlenné válik, mert a gazdasági érdekcsoportok irányítják a döntéseket.

• A társadalom kettészakad, mert a globális tőke által támogatott elitek kiszolgálják az új gyarmatosítókat, miközben a hétköznapi emberek egyre nehezebb körülmények között élnek.

• A fiatalok tömegesen elhagyják az országot, mert nincs jövőkép, nincs stabil megélhetés.

Ez nem egy távoli, elméleti lehetőség – ezek a folyamatok már most zajlanak körülöttünk.

Mit tehetünk, hogy ne legyünk áldozatok?

A kis nemzeteknek nincs esélyük egyedül megküzdeni a globális pénzhatalommal, de vannak olyan stratégiák, amelyekkel megvédhetik magukat:

1. Regionális együttműködés és erős szövetségek Egyetlen kis ország sem képes egymaga szembeszállni a globális tőkével. A politikai és gazdasági szövetségek – például az Európai Unió vagy más regionális koalíciók – védelmet nyújthatnak, ha azokat jól használjuk. A cél nem a teljes függetlenség (ami illúzió), hanem az érdekérvényesítés és az önvédelem.

2. Nemzeti gazdasági stratégiák és tudatos fogyasztás Támogatni kell a helyi vállalkozásokat, az innovációt és az önellátó gazdaság kialakítását. A nemzeti érdekeket előtérbe helyező gazdaságpolitika hosszú távon a túlélés záloga.

3. Tudatos társadalmi ellenállás Az embereknek meg kell érteniük, hogy a globális hatalmaknak nem érdekük a kis nemzetek jóléte. A politikai döntéseket, a média manipulációit, és a gazdasági érdekeket kritikusan kell szemlélni, nem pedig vakon követni azt, amit elénk tesznek.

4. Politikai felelősség és vezetői elszámoltathatóság Az ország politikai vezetésének kötelessége, hogy a nemzeti érdekeket képviselje, ne pedig külső gazdasági érdekcsoportok kívánságait teljesítse. A korrupció, a külső függés és a politikai alárendeltség nem maradhat következmények nélkül.

Ha most nem cselekszünk, később már nem lesz lehetőségünk.

Minden egyes nap, amikor nem teszünk semmit, egy újabb lépést jelent afelé, hogy elveszítsük az önállóságunkat, a megélhetésünket és a jövőnket. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy sodródjunk az árral. A kérdés nem az, hogy van-e választásunk, hanem az, hogy felismerjük-e időben, milyen veszély fenyeget minket – és hajlandóak vagyunk-e tenni ellene.

Mert ha nem ébredünk fel, akkor mások fognak dönteni helyettünk. És azok, akiknek a kezében van a tőke és a hatalom, nem a mi érdekeinket fogják nézni.

Letter to the Decision-Makers of the European Union

Dear European Union Leaders, Decision-Makers, and Representatives,

I love EU in 2017 May

I am writing to you because the dismantling of democracy in Hungary is now a completed fact. The country is no longer a democratic state governed by the rule of law, but an oligarchic system that serves only the interests of the ruling elite. However, this is not just Hungary’s problem – it is Europe’s problem, too.


I cannot believe that the leaders of the European Union do not see this. As early as 2017, it was clear to me that Viktor Orbán and his regime were turning Hungary into a Russian-style rogue state. If an average Hungarian citizen could recognize this years ago, then the decision-makers of the European Union were certainly aware of it as well. If you knew that the Orbán regime was destroying the rule of law in Hungary, yet were unable or unwilling to stop it, then the question arises: how real are European values?

If Europe Does Not Act, It Prepares Its Own Demise

If the European Union has knowingly watched a member state dismantle its freedoms in recent years, then the idea of a united Europe and our shared values is nothing more than a mirage. If the defense of the rule of law is merely a political tool selectively applied, rather than a universal principle, then the EU is nothing more than a bureaucratic conglomerate. In that case, it is not just Hungary that will be lost – Europe itself will be lost.

The 21st century’s crises are already here: Russian aggression, the global decline of democracy, the climate crisis, and growing economic and social inequalities. If Europe cannot defend its own values, it will not be external threats that destroy it, but internal betrayal. And in that case, the EU itself becomes a traitor, just like Viktor Orbán, for abandoning its own citizens.

This Is Not the Europe I Dreamed of as a Child

As a child, I believed in a Europe that builds a true community. A world where justice and morality are not just empty words, but real guiding principles. I did not invest my life’s plans in a Europe that fails to stand up for its own values. I did not dedicate years of learning and work to an institution that allows itself to be undermined from within.

How much longer will you tolerate an authoritarian regime corroding the EU from the inside? How much longer will you stand by as Hungary becomes Putin’s outpost in Europe? How much longer will you allow European values to be systematically humiliated?

The time to act is now—not just for Hungary, but for Europe’s own future.

Sincerely,
A Hungarian citizen who still believes in Europe.