A NER nem hibázott: sikeresen megszervezte önmagát.
Van csinovnyik-képzője, van utánpótlása, van szervezeti struktúrája – van, aki gondoskodjon arról, hogy az állami vagyon magánkézbe kerüljön, lehetőleg nyom nélkül. Működik a rendszer, csak épp nem nekünk.
Ez nem állam – ez egy logisztikai platform egy szűk klientúra jólétéhez.
A rendszer célja soha nem az ország gyarapítása volt.
A „nemzeti tőkésosztály” megteremtése csak PR-szlogen volt, amit bedobtak a köztudatba, hogy legyen egy narratíva.
Csakhogy ez a nemzeti tőkésosztály – ha lehet így nevezni – nem vállalkozik, hanem kivitelez. Nem fejleszt, hanem kiszerződik. Nem épít, hanem újraoszt.
Az elsődleges kompetenciája: állami pénz magánpénzzé alakítása. Működőképes, de nem produktív. Vagyonuk a közösség kiürítéséből fakad, nem értékteremtésből.
A helyzet groteszk.
Miközben harcot hirdettek az „imperialista külföld” ellen, gond nélkül engedték be a német és a kínai tőkét – sőt, kiszolgálták őket.
Ez a „nemzeti szabadságharc” úgy néz ki, mint amikor valaki az utcán kiabál a gyarmatosításról, majd beül egy német luxusautóba, amit az állam fizetett.
A rendszer lényege jó életet biztosítani azoknak, akik bekerültek a körbe.
És ők tényleg jól élnek. A látható vagyontárgyaik – kastélyok, luxusautók, magánrepülők, vadászbirtokok – már így is sokkolók, de ez csak a felszín. A valós vagyon külföldön, offshore számlákon, alapítványokban, magántőke alapokban van.
A NER egyetlen valódi innovációja: hogyan lehet egy központosított zsákmányrendszert fenntartani demokratikus díszletek között.
És hogy hogyan jött ez létre?
Ügyes szervezéssel.
Simicska pénzügyi know-how-ja, a fedőszervezetként működtetett Fidesz, a vidéket meghódító polgári körök, az etnonacionalista retorika, a történelmi sérelmekre épített kollektív identitás – mind egy célért: hogy legyen egy politikai fedőernyő egy gazdasági magánprojekthez.
Ez az ország – jelenlegi állapotában – nem nemzet, hanem projekt. Egy cég, amelynek alkalmazottai vagyunk, de semmilyen részesedésünk nincs.
És a társadalom?
Játszik tovább a jól ismert játékot: kibekkelés.
Idomulás, félrenézés, belső emigráció, túlélés, önáltatás, köldöknézős spiritualitás.
A rendszer addig él, amíg nem ismerjük be, hogy mi igazából, miért is jöhetett létre és nem ismerjük fel ebben a szerepünket, a saját rossz működési módjainkat. És mi nem szeretünk szembenézni – magunkkal sem, a valósággal sem. Inkább remélünk. 2026-tól, új kormánytól, csodától.
De aki ismeri a NER működését, az tudja:
itt már nem lehet választással rendszert váltani.
Csak a valósággal való szembesülés, a kulturális katarzis, az állampolgárrá válás, a társadalmi szerveződés tudná ezt a rendszert leépíteni.
És ehhez olyan belső munka kellene, amire évtizedek óta nem tanítanak minket.
Abszurditásban élünk
Ezért mondom, bármiféle „reménykedés” 2026-ban csak a szokásos kör lefutása egy a rezsim által megszervezett cinkelt versenyen.
Ha nincs mögötte társadalmi felkészülés, kulturális önismeret, kritikai gondolkodás, együttműködésre való hajlam, akkor ez a remény nem más, mint egy újabb kollektív kábítás.
Szavazatszámlálás ide vagy oda – ha nem tudjuk, mit jelent államot működtetni, akkor bárkit választunk, ugyanott vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése