Téveszmék közt élni – Magyarország válsága belülről

 1. A mítoszok árnyéka: hogyan veszítettük el a valóságot

A magyar kollektív öntudatot két különösen tartós hiedelem feszíti, amelyek egymást erősítve fogságba ejtették a nemzet lelkét. Az első: Trianon mint az emberiség történetének legnagyobb igazságtalansága, a második: a magyar nép különlegessége és fifikája, mely mindig képes „okosba” túlélni és alkalmazkodni. Ez a két mítosz – az áldozatiság és a kiválasztottság kombinációja – egy olyan torz tükör, amelyben nem látjuk meg saját arcunkat, hibáinkat, felelősségünket.

Ezek a téveszmék nemcsak a történelmi múlt feldolgozását akadályozzák, hanem máig befolyásolják a politikai valóságértelmezést is. Ahelyett, hogy valódi önismereti munkát végeznénk, és kritikusan elemeznénk saját szerepünket a történelmünkben, inkább visszavonulunk az önsajnálatba vagy az öntömjénezésbe. Ez a hozzáállás kiszolgáltatottá tesz minket minden olyan hatalommal szemben, amely nemzeti küldetést hazudik, miközben saját hatalmának bebetonozásán dolgozik.

2. A narancsrezsim: parazita a nemzet testén

A Fidesz által kiépített rendszer, a köznyelvben csak NER-ként (Nemzeti Együttműködés Rendszere) ismert rezsim, pontosan ezekre a mély mítoszokra telepedett rá. Orbán Viktor felismerte a kollektív önkép sebeit, és úgy tette magát a nemzetatyai szerepbe, mint aki végre megadja a magyaroknak a történelmi elégtételt. Miközben beszédeiben a nemzeti szuverenitást hirdeti, politikája épp azokat az intézményeket rombolja le, amelyek a szuverén állampolgár jogait védik.

A NER nem a nemzettel azonos, nem is az állammal – hanem egy politikai magánhatalom, amely az államot saját hatalmi érdekeinek szolgálatába állította. Közpénzből épít birodalmat, magánvagyonná formálja a közjavakat, kisajátítja a médiát, az oktatást, az igazságszolgáltatást. Amit kínál: biztonság illúziója, rendezettség, nemzeti retorika. Amit valójában ad: intézményi leépülés, jogfosztás, morális szétesés, társadalmi apátia.

Ez a rezsim a társadalom erőforrásait nem újratermeli, hanem kiszivattyúzza. Ezért fenntarthatatlan. Parazita módjára él az adófizetők pénzén, a brüsszeli támogatásokon, a társadalom munkáján – miközben megoszt, elnémít, és előkészíti a terepet akár a nyílt erőszak számára is, ha érdekei ezt kívánják. Ma még strukturális erőszakot alkalmaz – jogi elnyomást, egzisztenciális zsarolást –, de holnap már rendőrségi gumibot, vagy még súlyosabb eszközök is jöhetnek, ha a rendszer sarokba szorul.

3. Miért nem mozdul a nemzet? A rejtett konfliktus

A legmélyebb akadály azonban nem a politikai rendszerben rejlik, hanem a társadalom belső megosztottságában – egy rejtett, ki nem mondott konfliktusban. Ez a konfliktus a valódi felelősségvállalás körül feszül. Mert kimondani, hogy a rendszer belőlünk él, hogy a NER a mi gyávaságunkon, félelmünkön, önáltatásunkon hizlalta magát, az nagyon nehéz. Az igazi kérdés nem az, miért gonosz a hatalom – hanem az, miért nem voltunk képesek megállítani?

Ez a ki nem mondott önvád bénít. Azzal, hogy mindenki csak kívülről várja a változást – egy új politikai messiástól, egy külső erőtől, az EU-tól vagy Amerikától –, átvitt értelemben újra csak áldozatként definiáljuk magunkat. Ez az önkép is a NER támasza. Amíg nem mondjuk ki, hogy a változás belülről fakad, addig egyik rezsimet a másik váltja majd, de a struktúra marad.

4. A megoldás: önismeret és felelősség

A valódi kiút nem technokrata megoldásokban, nem politikai figurákban rejlik. Hanem egy lassú, mély, nehéz, etikai alapú társadalmi öntisztulásban. Ez csak akkor indulhat el, ha: elkezdjük lebontani a nemzeti önáltatás mítoszait, nemcsak jogállamot, hanem állampolgári öntudatot építünk, újrafogalmazzuk, mit jelent magyar államnak, nemzetnek, közösségnek lenni.

Ez a munka fájdalmas. De ez az egyetlen út, amely nem a NER alternatívája, hanem annak ellentéte: egy olyan társadalom, amely nem mítoszokra, hanem valóságismeretre és közös felelősségvállalásra épül.

Záró gondolat

A nemzet nem ott kezdődik, ahol a hatalom szeretné. Nem ott, ahol a miniszterelnök áll a pulpituson, zászlóval a háta mögött, nem is ott, ahol a médiagépezet harsogja, hogy ki az „igazi magyar”. Hanem ott, ahol egy ember – egy tanár, egy diák, egy orvos, egy erdőjáró – kimondja magában: eddig és ne tovább. Én nem vagyok része többé az öncsalásnak.

És ha ezt elegen kimondják, a történelem új irányt vehet.