Harmincöt évesen láttam először igazi lucfenyvest. Megérte várni a csodára. Életem egyik legjobb élménye szinte érintetlen erdőben sétálni, gombászni, gyönyörködni. Lenyűgöz a természet összetett rendszere, ahogy az élő és a holt hat egymásra. A hegyek kövén, vékony talajtakarón sűrű életszövedék; elhalt fákon zuzmók, mohák, gombák. Amerre nézek mindenhol az életet adó víz cseppjei; cuppog a vastag mohapárna a lábam alatt. A levegő tiszta, hűvös, frissítő, tele párával, a növények lélegzetével. Varázslatos, miközben nagyon is valós. Nem lehet ámuldozás és ujjongás nélkül szemlélni az élet zöld varázsdobozát, ami a mi éltetőnk is. Ezért nem értem az embereket. Miért bánnak rövid ideig tartó haszonért oly kegyetlenül az erdővel? Mindig látunk fával megpakolt kamionokat ledübörögni a hegyről. Kifosztjuk az élet varázsdobozát, és ebbe belehalunk. A tarvágás (ön)gyilkosság. Az erdő védtelen a mohóságunkkal szemben, rosszabbak vagyunk a fenyőpusztító szú fajoknál is.
Át kellene gondolni az ember és a természet viszonyát. A részei vagyunk, nem állunk felette, benne élünk, és belsejében üreget rágunk magunknak, a semmit növeljük és szemetet gyártunk. Elméletileg természetes ösztönöket követünk, faj-és létfenntartás, de mindent felemésztünk torz logikát követve: haszon, vagyonszerzés, hatalom. Semmit sem uralunk. Illúziót teremtettünk magunknak. Nem tudom azt írni, hogy kár lenne értünk, amikor az illúzió szétfoszlik és a gyermekek ott állnak az őseik szeméthegyei közt. Aki a természetet, az életet nem becsüli, az életet nem érdemli meg. Nincs jogunk a szépre és a jóra, amikor rettenetes hatékonysággal elpusztítjuk a szépet és a jót.
Miféle lény az ember? Ha hinnék bármelyik mesében, azt mondanám, hogy az ördög teremtette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése