Senki sem mutatott nekem példát, egyedül fedeztem fel az élőlényeket. A dédnagyanyám házának udvarán tipegő kicsiként belebotlottam békákba, futóbogarakba, csigákba, és hamar észrevettem, hogy az illatos lángvirágok előtt nappal pillangók, alkonyatkor szenderek röpködtek. Senkivel sem tudtam szót érteni, így teljes figyelmemmel a természet felé fordultam. A művészet a hiányból fakad. Hatalmas táj várt engemet, és feledni önmagamat beléptem a fák közé.
A nyár első forró lehelete előtt átrohantam Erdélybe elcsípni a nyári
vargánya termőhullámának végét. Az első termőtestet nem szedtem le, csak
lefotóztam. Meg kell adni a tiszteletet a gombának. Ott állni a tökéletes és célszerű forma előtt a lágy napsütésben, a madarak énekét hallgatva, az édes erdei levegőt lélegezve; minden bánatomat messzire űzte. Boldogan hagytam a helyén az "élő szobrot". Mentem tovább, hogy mindent leszaggassanak rólam az ágak. Belefeledkezni a megfigyelésbe a legjobb búfelejtő. Önfeledten mászkáltam le-fel a domboldalon. Órákig képes vagyok bolyongani.
Ennek ellenére sosem túráznék, mert nem vonz a nagy távok megtétele, az egyensúlyozás a
köveken, a kilátás egy számomra életveszélyesnek tűnő szikláról.
Ilyesmibe nem megyek bele. Csak a természetjárás hat rám ellenállhatatlan erővel, és szenvedek, ha túl sokáig be vagyok zárva a falak
közé. Most is unottan nézem a szobám tárgyait, és a szűkös falait. Túl közel vannak, akárcsak az igazság az ember természetéről. Unom és gyűlölöm az ismert köröket a társadalomban. Odakint az erdőben vagy a mezőn van időm szemlélődni, nyugodtan
várni, hogy szemem elé kerüljenek a természet alkotásai. Persze tisztában vagyok a természeti törvényekkel és nincsenek illúzióim, hogy mi minden történhetne velem, ha beleszaladnék egy malacait féltő vaddisznó kocába, ne adja ég, egy medvébe, vagy rálépnék egy viperára. Hahaha, megdöglenék. De inkább a tájban az igazságos természet sújtson le rám mint a korcs emberi szabályok.
Kár, hogy a levegő illatát nem tudom fotóval megörökíteni, pedig az összetett,
bonyolult illat ott van mindenhol, keretbe foglalja a túrát és jó
szellemként kísér. És ott van a légben a gombák jellegzetes illata is.
2012 őszén az Őrségben vargányáztam először. Aztán 2013-ban háromszor
Erdélyben, majd folytatva az erdélyi gombatúrákat, 2014-ben tizenötször
rohantam át a határon, hogy megtaláljam a gombák királyát. Három év és
még mindig friss az élmény, még mindig meglepődök, amikor a túra
másnapján benézve a hűtőbe vargányákat látok. A vargánya az
elérhetetlent jelképezte számomra, hiszen alföldi gombászként helyben
esélyem sem volt rálelni. Örök élmény marad a vargányázás, egy
különleges esemény, átlépés egyik valóságból a másikba, az élet
teljességének megélése. Egy csoda.
Hegyvidéki terepen sokkal lassabban mozgok, így rendre egyedül maradok a
fák között. A többiek elhúznak mellőlem. Picit sem zavar a magány,
orrom alatt dünnyögve, fütyörészve, dal töredékeket dúdolva, vagy teljes
csendben kerülgetem a fákat és keresem a gombákat. Amikor találok
egyet, megállok, és letérdelek az apró totem előtt.
A végső próba még távol van, de az idő múlásával egyre közelebb kerül hozzám. Amikor megpillantom a hegyeket a távolban, megsajdul a szívem, mert nem tudhatom, hogy a próba napja jött el vagy még nem.
Az Erdélyi-szigethegység magasabb hegyei falként emelkednek a
Belényesi-medence fölé. Egy fal, ami örök sóvárgást ébreszt bennem, és
lenyűgözve nézem a hegyeket. Nézem a zöld ruhás kőóriásokat, amik mellett eltörpülök, és tisztán érzem, hogy minden hiábavaló volt. Kérdéseimre sosem kapok választ. Marad a szemlélődés mint egyetlen lehetséges megoldás az emberi lét paradoxonjának feloldására.
Kedvenc gondolatom, ami gyakran eszembe jut: a természetvédelemből nem lehet megélni, ellenben mindannyian a természetből élünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése