Diófák
A ház, ahol laktunk egy faluban állt, fehérre
meszelték mind a falakat s mikor elhaladt a
tehéncsorda az úton elbődült az ember szerelmében
a fujtós pára-por-trágyaszag iránt, megborzongott
a háta a hajnali-alkonyi enyheltől s nekivágott a
most oly céltalannak tűnő napnak, vagy a lavóros-sparheltos
kurta kis estének, akár a diófa az újabb
esztendőnek, keményen és kortalanul.
Diófa, - a szomszéd ház előtt diófa, és az azt követő
szomszéd előtt is és így tovább végestelen végig,
a Dunáig, vagy a töltésig, le, egész az utca
alján is fehér falak, diófaárny, így volt, így bizony,
létezett az a falu, számban a görcs, a zöld dió
íze, fülemben a verés-kopogás, csörgés, kalapács-recsegés.
Ha jött a csorda, ha ment, vagy tolókapásan-biciklisen
zörögtek elő a parasztok, zörgött rajtuk-körülöttük
a szerszám és ők maguk is megoldott eresztékekkel
jöttek-indultak a temető melletti csapáson melléjük
simultak a diófák, rájuk hajolt a sötétzöld öröklét.
Kamaszon-vénen, egykedvű-megértőn, láncos-gubancos
ebekként tébláboltak a porta előtt vasárnap is, ha
kondult a harang s feketén vonult kétoldalt a nép
a patyolat utcán, mint lecsöndesült napok kirakott
hordaléka a templom felé.
Ó, diófák, mintha megállna bennetek az idő, meg se
moccan, figyelmesen nézegeti magát az ág-tükörben,
simítgatja ráncait, kifürkészné, mikor lett újra
több eggyel. Csönd van, nappalok falu-csöndje,
éjszakák falu-csöndje-sötétje, semmi se mozdul.
Az a ránc is talán a tiétek, kapkodás nélkül vastagodó
törzseteké, magabiztos ágatoké, összefonódó-fűződő
gyökereteké. Igen, az a ránc, az talán mégis a tiétek.
Mert felnő, megkeményszik bennetek a múlt, akár a
lassú sejtek és kiterebélyesedik, megsokasodik
lombotokban a jövő. Aki vízért szaladt a kútra
kalimpáló vödörrel kezében s aztán cibálva, lötyögtetve,
féloldalvást cserélve-lerakogatva csoszogott hazáig
azóta asszonnyal hál, a karján gyerek és koppan a
lépte, mert bízik; és aki szekéren zötyögött, vagy
talicskán hordta a szenet ötvenkilós adagokban a télre,
sorba állt kenyérért, nem volt disznaja, most autón
jár sörért és legfőbb gondja az ünnepi menü. S ki
másnak kapált, épített, mégis dalolt, gyönyörrel dőlt le a
szagos földre, ki tudja, talán már belé is költözött.
Diófák! - nem nyúltatok utána! Hagytátok elmenni, pedig
mi dolga volt arrafelé? Miért nem intettetek, szóltatok,
szaladtatok, vertetek lármát, miért nem kiáltottatok:
Hozzánk tartozik, velünk nőtt, velünk változott!
Ez az! Hát ti is! Az a ránc ott a tiétek! Az a termés,
ami ott kopogott, csörgött, recsegett, a tiétek volt!
Az ázott-barna avar a tiétek volt! A letört ág,
az asztal lába, a hasábfa a tiétek volt! Örök életű
pillanat-lények, ti esendő nagyok sikoltsatok velünk,
csapkodjátok meg törzsötöket, rángassátok ki gyökereteket,
ne hozzatok levelet, termést, gyűljetek kusza kísértet
erdővé, úgy követeljétek: Hol az a falu?!
Diófák! - miért álltok úgy? - bölcsebben, mint az ember.
Forrás |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése