Jellegtelen

Vasárnap ismét elgondolkoztam a közeli jövőn, hogy mi vár a szülőföldem élővilágára az ember korában. Sikerült a jelenben láttatnom a jövőt. Jól nézd meg a bejegyzés nyitóképét. Ezt fogja látni az unokád is. Egyik oldalt fekete diós akáccal vegyesen, másik oldalt és hátul nemesnyáras. Alig tucatnyi növényfaj él bennük. Rendkívül fajszegények és nagyon messze vannak az ideális természetközeli állapottól. Megfordultam és készítettem képet a mezsgyéről is, ami elválasztja a szántót a tölgyültetvényektől, mert azok is vannak ugyanitt. 

Ironikus, hogy a kép közepét egy akác uralja, holott én az idősebb kocsányos tölgyeket akartam megörökíteni, amik a belvíz-elvezető csatornát kísérik. A kép jobb szélén a sűrűbb állomány a 116/A ültetvény. Sajnos vágásérett, holott tele odvas keltikével és akad benne nőszőfű is. Ennek sarkán él a környék legöregebb kocsányos tölgye. A képen látható tölgycsemeték a 116/N ültetvény fái, ami elég ritkás. A képen akad egy-két bálványfa növendék is, hogy teljes legyen a romlás folyamatának ábrázolása. Az őshonos növényzet az emberi beavatkozások hatására elszegényedik, és a zavarást jobban tűrő invazív fajok terjednek el.

Az öreg tölgy akác sarjadékok közt áll, és a távoli fotója jól érzékelteti lenyűgöző méretét. Csoda, hogy fennmaradt. Talán telekhatárt jelölő fa volt. Ekkora tölgyből kevesebb mint tíz van a megyében. Mindet ismerem. Kár, hogy az utánunk jövő generációk nem láthatnak óriás tölgyeket, mert az idős fák pár évtizeden belül szomjan halnak és fiatalabb rokonaiknak esélye sincs elérni a 120-200 évet, mert jóval korábban vágásra kerülnek. Eleve a kocsányos tölgy fennmaradása a megyében erősen kétséges. A faj másik neve mocsár tölgy, ami utal a víz igényére. 

Sajnos a 116/A-t szélkár érte a tél során. Ezért tisztítási munka volt benne. Remélem, nem kerül kivágásra a kora tavasz során! Láttam egyszer márciusban fakitermelést, amikor a 114/A végfelhasználására került sor. Az eltiport odvas keltikék látványa maradandó negatív élmény. Embernek lenni totál szívás. Létünk fenntartása elképesztő brutalitással jár együtt, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Úgy gázolunk át más élőlényeken, hogy ha hasonló történne velünk, tragédiaként élnénk meg. És amit látok, tragédia. Tudomásul kell venni, hogy az erdő nincs többé a megyében. (Kérlek, ne nevezd az ültetvényt erdőnek!)

Ami egy picit vigasztalt, hogy a mezsgyén a lábaim előtt ott integetett frissen hajtott leveleivel, bimbóját mutogatva a bogláros szellőrózsa. Nem tapostam el. A kedvenceimet a szemem sarkából is észreveszem. Lehajoltam a növénykékhez, hogy dokumentáljam a faj pósteleki jelenlétét is. Eddig Doboz-Szanazugban ismertem nagyobb állományát. Öröm, hogy a fő indikátor helyemen szintén megtalálható. A bogláros szellőrózsa az odvas keltikével, ligeti csillagvirággal, orvosi tüdőfűvel, salátaboglárkával, széleslevelű nőszőfűvel, fehér madársisakkal együtt (a felsorolás nem teljes) lágyszárú erdei növények és az őshonos flóra részei. 

Pech, hogy búcsút inthetünk nekik, és maradnak a jellegtelen faültetvények aljnövényzetükben pár fajjal mint például a nagy csalán. Ami kivételesen hasznos gyógynövény is, de eléggé lelombozó tud lenni nagyobb tömegben. Tömeges jelenlétét az ember ténykedése teszi lehetővé.
Ideje lenne tudatosítani, hogy mit teszünk az élő környezetünkkel, hogyan semmisítjük meg az őshonos flórát. Szokásunk idegen erőkre fújni és ostobaságokat összehordani nagy nemzeti öntudattól pöffeszkedve. Közben telibe szemeteljük és kifosztjuk, feléljük közös kincsünket, a magyar flórát. Semmit sem hagyunk örökül, csak hazugságokat.