Mese: A zöld erőd (prológus)

Hol volt, hol nem volt, az emberi megismerés határain túl magasodtak a zöld erőd falai. Évezredek óta őrizték a völgyet a királynők generáció az udvarhölgyeikkel és a lovagjaikkal. A völgy nekik köszönhetően tele volt élettel. Bár a tél végén kopárnak tűnt, de közelebbről nézve mindenfelé a kincstár szétgurult ékességei díszlettek, sárga, lila, fehér virágok, és fent a magasban az úrnő koronáján új zöld diadémok bomlottak ki, akár a többiekén. Az erőd fénypillérekkel tagolt falai között a kikelet szellője repült át és éppen csak megcirógatta a koronákat. A nemes hölgyek kuncogtak, örömüket lelték a tavasz játékos ébresztőjében. Derűjük végigszáguldott rajtuk és leért a föld színére és még az alá is. Az első lovag felébredt, aki közvetlenül a királynő alatt lakott. 
Egyből kiverte fejéből a tél sötét álmait, amint felnézett szíve hölgyére. Évszázadok óta éltek együtt, mindketten hatalmasok voltak, egyikük az ég felé tört, másikuk a föld alatt terjedt szét.
- Fagula, királynőm - köszöntötte hölgyét.
- Bolet úr, lovagom - jött a válasz fentről, és édesen áradt a szó. A legöregebb fa megengedhette magának, hogy bőségesen jutalmazza hű társát.
- Úrnőm, a vonalak felizzottak. Vették ébredésünket a többiek. Átadhatom üzeneteiket?
Fagulának emberi értelemben nem volt szeme, és mégis látott. Érzékelte a távolságot és tudta, hogy ki merre található, hogyan érzi magát, mire van szüksége Bolet úrnak köszönhetően. Emberi értelemben nem volt szája, mégis mosolygott és Bolet úr pontosan értette minden egyes jelét.
- Kantrell, Ruszul, Laktár, Amanát, Kortin és Tubre mind rajongó és szívélyes üdvözletüket küldik, és remélik, jól aludt fenség.
- Az alvás mély volt és jó, hű lovagok. Hamarosan postázom utasításaimat. ... és erről ne szóljon nekik... A tél vihara megtépett. Letörte egyik ágamat.
Bolet úr szíve kihagyott két pillanatra, de azonnal mondta:
- Királynőm, első feladatom védeni önt. Engedje, hogy átcsoportosítsam az erőd forrásait a gyógyulására. 
Fagula végignézett az uradalmán. Körötte a lányai a szellő játékába feledkezve kacarásztak. Ifjúi törzsük karcsún és erősen tört a magasba. Koronájuk a koronáját már majdnem megérintették, de attól még tiszteletteljes távolságban maradtak. A völgy peremén, az ormokon sötét lombok alól szemlélte őt két udvarhölgy, Pinela és Pinula. A határon Kverka a lányaival várt tőle üzenetet. Popula, Betula, és Karpina alázatosan bókolt, nem sürgették úrnőjüket. Több százan voltak. Nagyra nőtt a birtok uralkodása alatt.
- Kétszáz tavasz és nyár gyarapított minket. Mostanra érzem koromat. Milyen szép életem volt, és milyen szép élet lett itt általunk. Nincs semmi baj, öreg lovagom. Egyszerűn utolért engemet is az idő. 
- Minket, úrnőm. Mi mindig együtt voltunk és leszünk.
- Igen. Amíg a kötelékünk el nem szakad. Ne várakoztassuk tovább a többieket. Életre fel! Ideje zöldben pompázni.
Mire a kikelet szellője az utolsó hófoltot is felolvasztotta a bércek csúcsán és elnyíltak a tavasz virágai, a zöld erőd nevéhez hűen zöldellt.