Mese: A zöld erőd (folytatás)

A zöld erőd úrnője Fagula, a kétszáz éves bükk volt. Egyetlen egy fa sem nőtt olyan magasra mint ő. Az utolsó volt az óriások közül, amely elérte az ötven méter magasságot. Hét lányából egy sem ért fel hozzá. Pedig ők sem voltak kicsinek nevezhetők negyven méterükkel. Alázatosan állták körül hatalmas anyjukat, kinek tavaszi fényektől ragyogó lombja hosszú árnyékot vetett a völgyre és még azon is túl. Az árnyék elért a külső erődig és sötét foltot ejtett egy másik hölgy terebélyes koronáján.
A zöld erőd legöregebb fája Kverka, a hatszáz éves tölgy morgott a megaláztatás miatt. Ő csak harminc méter magasra nőtt és hiába élt háromszor annyit, hiába volt dereka szélesebb, lányai száma nagyobb, mégis gyötörte az irigység. Olyasmire vágyott, ami elérhetetlen volt számára: Fagula magasságára és szépségére. Kverka nem tagadta, hogy vetélytársa fenséges. Azonban ismerve saját vagyonát, bőszítette, hogy mégis hódolnia kell az ifjabbnak, a csitrinek. Pedig Fagula sosem éreztette vele, hogy kevesebb lenne nála és elismerte Kverkát a külső erőd úrnőjének. Fagula bölcs volt; messzebbre látott.
Kverka morgolódva forgatta leveleit, nyújtogatta ágait, hogy fényhez jusson.
- Ismét rám vetül az árnyéka! Hogy merészeli?! Popla, udvarhölgyem, hát ki itt a legalkalmasabb uralkodónak?
A megszólított, viharvert fehér nyár, mely fajának idős egyede volt a maga százötven évével, és már negyedik a tölgy szolgálatában, ismerve úrnője bolondériáját:
- Császárnőm, kétségtelenül te vagy az uralkodó.
Kverka a lovagjaihoz szólt, kik öt házban laktak gyökereinél, de kettő éppen üres volt.
- Amanát, Laktár, Pakszil, ki az úrnőtök?
- Császárnőnk, te vagy az!
Kverka elgondolkozott, hogy a dicsőítő kórusba bevonja ötven lányát is, de ma reggel beérte az udvarhölgyével és lovagjaival is, akik közül ketten hiányoztak.
- Merre van Ruszul és Tubre?
Laktár válaszolt, aki jó cimborája volt Ruszulnak.
- Úrnőm, Ruszul a belső erődbe ment.
Kverka mormogott valamit a csapodár természetű gombalovagokról, akik elcsámborognak karcsú bükklányoknak udvarolni, de megtartotta magának pulykamérgét. Ilyesmi miatt nem emelte fel hangját. Inkább a másik lovagra gondolt, a feketére, aki oly különös volt, hogy sose igazodott ki rajta, miközben a lovag hűségesen szolgálta.
Tubre, a fekete lovag a külső erőd legkülső részén állt és figyelt. Nem a zöld erőd tavaszi zsibongását hallgatta, kifele nyúlt fonalaival a síkság felé. Tapogatózva kereste az okot, ami hetekkel korábban kiugrasztotta téli nyugalmából. Lassan és kelletlenül fogalmazta meg rövid üzenetét. Sokat tudott, ismerte már a téli dübörgés, különös zajongás és az utána bekövetkező némaság közti kapcsolatot. Elindult vissza az udvarház felé, mely maga Kverka volt.
Az öreg tölgy észrevette, hogy gyökérzetének ötödik házának lakója megérkezett. A gombalovag szót kért tőle a titkos fonalukon, amit csak ketten használtak. A lényeget mondta:
- A lenti tölgyes elnémult.
A rövid mondatra Kverka gyökereiben tárolt emlékei meglódultak: némaság=halál, és az öreg tölgyből a szélcsend ellenére nyöszörgő hang tört elő.
- Húgaim, családom... halottak...
Ötven lánya és egész erdeje, a külső erőd összes lakója felfigyelt az úrnő panaszára és elcsendesült mindenki.
Kverka nem először élte át a veszteséget, hatszáz éve során számtalan fapusztulást látott, de ilyen nagyot, hogy mindenki odavesszen, először tapasztalt meg. Végigtekintett lányain. Lenézett lovagjaira, akik készen álltak a szolgálatára.
- Értesíteni a veszteségről a belső erődöt. Fekete lovag menj el Fagulához! Kérj, segítséget! Mindenkire szükség lesz, hogy megvédjük az erődöt az ősszel érkező dögevőtől, a pusztulás gyászhuszárától, az ezerfejű veszedelemtől.

foly.köv.