Kinek jó? Kinek fáj?

Kizárólag a természetet, vagyis a vadon élő élőlényeket és a gyermekeket sajnálom, mindenki más, ebben én is benne vagyok, éghet a gyehenna tüzén, mert átkozottul kretén, önző, kurta elméjű szörnyek vagyunk. 

Miért gáz az egész projekt?

Itt van a lényeg — miért aggódnak civil szervezetek, szakemberek, lakosok:

1. Felszín alatti víz veszélyeztetése
   A helyszín hydrogeológiai jellemzői alapján a tó nem csak csapadékvizekkel “duzzad fel”, hanem a talajvíz/felszín alatti rétegek is kapcsolódnak hozzá. A cikk említ tanulmányokat, amelyek szerint az eocén mészkő függőkarszt lehatárolt víztárolójának bázisán találhatók források, és ezek a rétegek jelenleg is vízzel teltek.
   Ha toxikus komponensek kiszivárognak a fedőanyagból → szennyezhetik a vízbázist, onnan ivóvízbe is kerülhetnek, vagy mezőgazdasági vízként, stb.

2. Védett terület, Natura 2000, fokozottan védett élőhelyek pusztulása

   • A terület országos jelentőségű védett természeti terület, Natura 2000-es besorolású.

   • Több védett, fokozottan védett növény- és állatfaj él ott: például méhbangó, vitézkosbor, fehér és kardos madársisak, mocsári nőszőfű.

   • A természetes tóként kialakult élőhelyet, mely regenerálódott, ökológiai funkciót tölt be, ezzel a felöltéssel lényegében megszüntetik vagy jelentősen rontják az élőhelyet.

3. Jogszabályi hiányosságok / visszásságok

   • Engedélyezés során egyedi határértékeket állapítottak meg, amelyek lényegesen magasabbak lehetnek a normál jogszabályban előírtaknál. › Ez azért gond, mert kimondva-kimondatlanul több szennyezés engedélyezett.

   • A hatóság és a cég állítása: ha jól szigetelik (“bentonit” szigetelőanyag felhasználásával), és hogy a víz nem tud szivárogni, akkor nincs szennyezés. De több szakértő és civil kifogás szerint ezek az állítások nem megbízhatóak, illetve a talajrétegek áteresztők lehetnek, a szigetelés nem biztos, hogy tökéletes.

   • A jogszabály szerint a rekultivációnak nem lehet rosszabb állapotot eredményeznie mint a bányászat előtti. Egy ipari hulladékból előállított, szennyező anyagokat tartalmazó töltőanyag nem tekinthető ilyennek.

4. Egészségügyi és hosszú távú környezeti kockázatok

   • Fenol, kadmium, króm, ólom, arzén – mind olyan anyagok, amelyek kis koncentrációban is károsak lehetnek, akkut hatással: rákkeltő, ideg-, máj-, vesekárosító.

   • A talaj és víz szennyezése sokáig fennmaradhat, különösen, ha az átlagos vagy egyedi határértékek túl engedékenyek.

5. Hitelességi / közbizalmi problémák

   • Lakosok érzékelik a bűzt, amit korábban is jeleztek. 

   • A mintavétel körüli aggályok: ki vette mintáz, milyen labor vizsgálta, mennyire hiteles, akkreditált volt-e stb. Ezzel kapcsolatban a hatóság kezdetben azzal érvelt, hogy nem bizonyítható a mintavétel teljes folyamata, ez csökkenti a közbizalmat. 

Az emberi tudat, a hübrisz és az elkerülhetetlen pofára esésünk

 Az első kijózanodásom akkor ért, amikor történelemórán megtudtam, hogy a nagy alakok, akiket gyerekként félisteneknek hittem, ugyanolyan gyarló emberek voltak, mint bárki más. A „kurválkodó pápa” története egyszerre volt groteszk és felszabadító: rádöbbentett, hogy a mítoszok mögött mindig ott lapul a valóság, és a szentség is csupán emberi hazugságokból és öncsalásból épül. Azóta tudom, hogy a világot nem illúziók, hanem a valóság működteti – és ha meg akarom érteni, nem a hitekben, hanem a megfigyelésben kell keresnem az igazságot.

A tudat nem isteni ajándék. Nem valamiféle transzcendens lélek lakik bennünk, hanem egy evolúciós konstrukció, amely segített a túlélésben. A tudat tette lehetővé a bonyolult közösségi együttműködést, a nyelvet, a történetmesélést és a jövő előrevetítését. Ám ennek a képességnek súlyos ára volt: mi vagyunk az egyetlen faj, amely tisztában van saját halandóságával. Az állatok ösztönösen menekülnek a veszélytől, de nem gondolkodnak azon, hogy egyszer elpusztulnak. Az ember viszont a világ szerkezetének ismeretével együtt megkapta a halál tudatát is. Ez a kijózanodás mindennél keményebb ár.

A vallások narratívái számomra ezért unalmasak és hiteltelenek. Nem élő történetek, hanem didaktikus moralizálások, amelyek kívülről erőltetett tekintélyre épülnek. A hit nem más, mint öncsalás: az ember inkább védi a saját hagymázas elképzelését, mint hogy szembenézzen a valósággal. Innen születnek a háborúk, az üldözések, az ideológiák. Az emberiség története tele van azzal, hogy a valóság helyett illúziókat próbáltunk uralni – és végül mindig pofára estünk.

De a legnagyobb tévedésünk az volt, hogy kiléptünk a saját ökológiai fülkénkből. Minden más élőlénynek megvan a maga helye a természet rendjében, egyensúlyban, specializációban. Az ember azonban szuperfajjá vált: mindenhol jelen van, minden erőforrást kisajátít, minden törvényt átír. Így született meg az ökocídium – a természet módszeres pusztítása, amely már most magával hozza a közelgő genocídiumot is. Nem kell hozzá isteni ítélet: maga a természet hajtja végre rajtunk a büntetést.

A tudomány ráadásul bebizonyította, hogy a tudat törékeny és széttöredező jelenség. Egy fejsérülés, egy agyi betegség vagy egy epilepsziás roham is képes szétzilálni, elhomályosítani, megszüntetni azt, amit énnek nevezünk. Ha a tudat valóban lélek volna, független szubsztancia, akkor miért pusztulna el az agy sérülésekor? Az ember nem más, mint egy törékeny villanás a kozmoszban – egyszeri, megismételhetetlen, de végső soron mulandó.

A kozmikus kijózanodás pedig ennél is mélyebb. Amikor megtudtam, hogy a Nap is kihuny egyszer, megértettem: még a csillagok sem örökkévalók. Az örökkévalóság illúziója egyszer s mindenkorra szertefoszlott. De ez nem teszi kevesebbé a világot – épp ellenkezőleg. Ami örök, az közömbös. Ami mulandó, az dráma, szépség és igazi érték. A világ nagyszerűsége nem az időtlenségben rejlik, hanem abban, hogy minden pillanat egyszeri, és soha többé nem tér vissza.

Az emberiség tragédiája a görög színház logikáját követi: hübrisz után jön a némesis. Mi elhittük, hogy urai vagyunk a természetnek, hogy kiváltságosak vagyunk minden más élőlény fölött. Ez a hübrisz most visszacsap. A klímaválság, a fajkihalás, a társadalmi feszültségek mind annak jelei, hogy a pofára esés elkezdődött. És ahogy a tragikus hős is saját önhittségének áldozata, úgy az emberiség is saját illúziói miatt bukik el. Groteszk, hogy istennek képzeltük magunkat – és most önnön tévedésünk temet el minket.

De a kijózanodásban van méltóság. Attól még a világ nem lesz kevesebb, ha elfogadjuk a helyünket a természet rendjében. Nem leszünk kisebbek, ha tudjuk, hogy parányiak vagyunk a kozmoszban. A halandóság elfogadása nem elvesz, hanem megsokszorozza az élet értékét. Az igazi nagyság nem az örökkévalóság illúziójában rejlik, hanem abban, hogy a végesben is teljes erővel élünk, szeretünk és alkotunk.

A világ nem lesz kevesebb attól, hogy elfogadjuk a kicsinységünket és halandóságunkat – sőt, éppen ez tesz minket hitelessé, emberré.

Meglepetés

A nyári szarvasgombás Tuber aestivum fotóm tavaly kora nyári, amivel illusztrálom, hogy több mint egy évvel később ismét van szarvasgomba a hűtőmben. Ráadásnak a nyári termőtestei között akad pár darab nagyspórás is T. macrosporum, amiket fel lehet ismerni, mert bizony másként néznek ki. Mindegyik erősen illatos, vagyis érettek. Méretre a legnagyobbak is elmaradnak a tavalyiaktól, de tekintve a rendkívül száraz időjárást, kész csoda, hogy egyáltalán teremnek a Tiszántúlon. Ezért lepődtem meg, hogy hopp, kaptam belőlük négy bő maréknyit. Egyből telítődött a ház az illatukkal. Nagy az örömöm. A gombák mindig készek meglepni minket. 

A rezsim túlélni akar – az ország rovására

A magyar külügyminiszter a pekingi találkozón

A mai rezsim nem kormányoz, hanem védekezik – a saját érdekei mentén. Már rég nem a társadalom jóléte, a gazdaság hosszú távú versenyképessége vagy az emberi jogok biztosítása vezérli, hanem egyetlen cél: a hatalom mindenáron való megtartása.

A rendszer tökéletesen tisztában van az ország valós helyzetével: elöregedett társadalom, alacsony képzettség, kiszolgáltatottság, apátia. Épp ezért nem ezek orvoslásán dolgozik, hanem ezekre épít – mint hatalomtechnikai erőforrásokra.

Miközben a Nyugat még keresi önmagát, a keleti autokráciák magabiztosan építik a befolyásukat – nem az emberi jogokra vagy egyéni szabadságra alapozva, hanem az engedelmességre. És a magyar vezetés ehhez igazodik. Nem azért, mert ez a nemzeti érdek, hanem mert ez biztosítja számukra a politikai túlélést.

Ez már nem politika. Ez rendszerkarbantartás egy beteg gépezetben, amely saját lakóit emészti fel.

A rezsim túlélni akar – az ország rovására

A mai magyar rendszer nem építkezik, hanem romokat őriz.
Nem kormányoz, hanem fedezékbe vonult.
És minden mozdulata – külpolitikában, gazdaságban, oktatásban, közéletben – egyetlen célt szolgál: a saját túlélését biztosítani, bármilyen áron.

🌍 A világ átrendeződik – de nem a szabadság javára

Az elmúlt évek világpolitikai folyamatai évtizedek óta nem látott átrendeződést hoztak. A Nyugat – főként az EU és az Egyesült Államok – identitás- és irányválságban van. Közben a keleti autoriter hatalmak – Kína, Oroszország, Irán, Törökország – magabiztosan erősödnek, és új szövetségi rendszereket építenek, amik már nem a jogállamiságra és demokráciára, hanem kontrollra, engedelmességre, elnyomásra épülnek.

Ezek az államok nem „rosszak” egyszerűen, hanem más logika szerint működnek:
– nem a szabadságot,
– nem az emberi méltóságot,
– nem a társadalmi felemelkedést,
hanem a centralizált, zárt, uralkodói típusú hatalomgyakorlást tartják értéknek.

És miközben a világ válaszút elé ér, Magyarország már letette a voksát – csak éppen nem a saját polgárai oldalán, hanem a saját hatalomtechnikai túlélése mellett.

🧭 Magyarország: a nyugat trójai falova

A NER nem csupán egy belpolitikai anomália – Európa belső gyengeségének szimbóluma lett.
A jelenlegi vezetés tudatosan ássa alá a nyugati együttműködést, blokkolja a közös európai fellépést, leépíti a jogállamiságot, és ezzel párhuzamosan keleti autokráciákkal épít ki „alternatív” gazdasági és politikai kapcsolatokat.

Ez nem stratégiai irányváltás – hanem taktikai túlélés. A Nyugat már nem hajlandó feltétel nélkül pénzelni a rendszert, a Kelet viszont nem kér jogokat cserébe a befolyásért. Így az ország lassan, de biztosan egy másik értékrend hálójába kerül.

🏚️ Belülről nézve: már nem egy ország működik, hanem egy szervezet védekezik

A belső politika már nem kormányzás, hanem védekezés és stabilizálás egy gyengülő rendszerben. A NER nem reagál az ország valódi problémáira – hanem azokból él:

• Nem akar felemelni, mert a kiszolgáltatottság stabilabb szavazótábor.

• Nem akar jól képzett társadalmat, mert az veszélyesen önállóvá válhat.

• Nem akar sajtószabadságot, mert az képes lenne kimondani a valóságot.

Minden erőforrás a hatalom megtartását szolgálja:

• pénzosztás hűség alapján,

• intézmények saját emberekkel feltöltve,

• szavazók manipulálása félelemmel, dezinformációval, függőséggel.

Ez már nem állam, hanem egy fenntartott hatalmi hálózat.

🚨 Miért veszélyes ez a magyar emberekre nézve?

1. Mert elzárja az utat a valódi fejlődés elől.
   Oktatás, egészségügy, versenyképes gazdaság – ezek már csak szlogenek, nem célok.

2. Mert elszegényít és kiszolgáltat.
   A termelékenység stagnál, a bérszínvonal alacsony, az infláció elemészti a megtakarításokat.

3. Mert a szabadság nem luxus, hanem alapfeltétel.
   Ahol nincs sajtószabadság, ott nincs kontroll. Ahol nincs civil társadalom, ott nincs ellensúly. Ahol nincs választási tisztaság, ott nincs valódi beleszólás.

4. Mert a rezsim nem tud kimenekíteni a válságból – csak elrejti annak jeleit.
   Az elszigetelődés, az elmaradó befektetések, az állandó külső konfrontáció már most ártanak a gazdaságnak, a forint értékének, a jövő lehetőségeinek.

⚠️ A rezsim túlél, de mi tönkremegyünk vele.

Ez a rendszer nem fog megjavulni. Nem fog „észhez térni”. Nem fog irányt váltani.
Mert minden jelenlegi iránya pontosan arra szolgál, hogy a saját túlélését biztosítsa – még akkor is, ha közben maga alá temeti az országot.

És ezért nem lehet közömbösnek maradni.
Mert nem egy kormányról van szó, hanem egy struktúráról, ami felfalja a jövőt.

🛑 **A kérdés nem az, hogy meddig tartják meg a hatalmat.

Hanem hogy mi marad belőlünk, mire véget ér.**

"A magyar genetikusan alattvaló"

A szuverenitás harcosa meghajol az orosz külügyminiszter előtt.

"A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.” De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire."

Kertész Ákos, 2011

A jólétemre káros a társadalmi környezet, hiszen már reggel ébredéskor az államalapítás kapcsán az elmém összekapcsolt két dolgot, amiknek eredőjeként egyből idegállapotba kerültem és agyfasz kerülget. Nagyon dühít a hazugság, mert lealacsonyít. Ha beveszem, akkor hülye vagyok, ha hárítom, akkor is balek vagyok, mert tehetetlenül állok a szart szétfröcskölő ventilátor előtt. Hol mosakodjak le, amikor a csapból is szennyvíz folyik?!? Nincs itt már tiszta forrás és saját elmém tisztán tartása is kezd emberfeletti küldetéssé válni. Bassza meg.

Ezek voltak az ünnepi gondolataim. Mentem a dolgomra, mert ideje belátnom, hogy Magyarország ügye kb. 300 éve elveszett. 

Diagnózis

Annyira abszurd, hogy a korai gyerekkori emlékeim között ott van egy jelenet: kisiskolásként, frissen avatott kisdobosként megkérdeztem apámtól, milyen viszonyban áll Magyarország a Szovjetunióval, mert számomra kissé zavaros volt az összkép. A válaszából levontam a következtetést: a szolgái vagyunk. Döbbenetes, hogy negyven évvel később még mindig ugyanarról beszélünk – a hazám ma is függő helyzetben van a döglődő keleti nagyhatalomtól. Ez a birodalom végső, kétségbeesett állapotában vakmerő tervvel nyugat felé terjeszkedik, és ehhez szemérmetlen hidegvérrel használja fel a magyar mélyállamot, vagyis azt az elitet, amely régóta saját túlélési ösztönét követve bármely hatalommal kész alkut kötni, ha az a maga számára előnyös. Hogy közben mi lesz az országgal, a magyar nemzettel, az őket hidegen hagyja – csak a saját biztonságuk és vagyonuk legyen garantálva.
1989 óta végignézve a közelmúlt történelmét, túl sokáig hitegettük magunkat pozitív öncsalásokkal. A rendszerváltás idején 11-12 éves voltam (és máig kétlem, hogy valódi rendszerváltás történt volna), de izgatottan figyeltem az eseményeket. 1998-ban, húszévesen boldogan mentem szavazni, de már 1997. november 16-án éltem állampolgári jogommal, amikor a NATO-csatlakozásról szavaztunk. Kiskorom óta érdekel a politika tiszta formája – vagyis a közügyek megtárgyalása. Ha már Magyarországon születtem, a magyar közéletet figyelem és szólalok fel a közösséget fenyegető folyamatokkal szemben. Sajnos a közjó mint közös érdek ismerete mára megszűnt hazámban. Mostanra alaposan belesüppedtünk a történelem kátránytavába.

A „társadalmi körte” grafika 2014-ből élénken él bennem, és most elő is kerestem. Jól látszik rajta: a magyar társadalomnak nincs valódi hajtóereje, sosem volt erős középosztálya. Az urak és szolgák rendszere csontosodott be, az elit pedig évszázadok óta gondosan ügyel a saját érdekei kiemelt védelmére. A többségi társadalmat PR-akciók vagy elnyomó rezsimek „kezelik”. A rendszerváltás sem okozott nagyobb zavart az ügymenetben – az elit rendezhette sorait, és az élelmesek közül néhányan felemelkedhettek, de a szisztéma nem változott. Émelyítő rálátni a valóságra, és felfogni a helyzetet a maga elkeserítő reménytelenségében. Az illúziók, az öncsalások mind szertefoszlottak.

A nagy öncsalások 1989 után

1. „Nyugathoz tartozunk, és ez majd automatikusan jólétet hoz”
   – Valójában: az EU- és NATO-tagság biztonságot és piacot adott, de nem váltotta ki a belső reformokat (oktatás, intézményi kultúra, jogállam).

2. „A piacgazdaság mindenkit felemel”
   – Valójában: a privatizáció és dereguláció nyertesei egy szűk elit lettek, az alsóbb rétegek tartósan leszakadtak.

3. „A demokrácia magától erősödik”
   – Valójában: intézményi fékek nélkül a demokratikus kultúra gyengült, és mára a formális keretek mögött autoriter logika működik.

4. „A múltat lezártuk”
   – Valójában: a történelmi sérelmek, a Trianon-trauma, a hidegháborús reflexek mind tovább élnek, és politikai fegyverként újra és újra előkerülnek.

5. „A korrupció majd magától leépül”
   – Valójában: rendszerszintű, intézményesült korrupció jött létre, a mélyállami reflexek továbböröklődtek.

Én önkéntes civil közgondolkodónak tartom magam. Valószínűleg az emberi három pillér – gének, környezet, személyes akarat – mind hozzájárult ahhoz, hogy érdekeljen a politika. A legkorábbi emlékeim szerint is önfejű voltam, vagyis genetikailag önjáró, a környezetemben pedig apám házi könyvtára és a tudás megbecsülése erős mintát adott. Ez a kettő elég alapot adott ahhoz, hogy személyes akaratommal megvédjem magam az önkénnyel szemben. Nekem is csak egy életem van, és azt szeretném a saját céljaim megvalósításával eltölteni – miközben megőrzöm a magam választotta értékeket: a természet szeretetét, a tudás tiszteletét és a történetmesélést.
A személyes vagyonszerzés sosem motivált, mert jellemtorzító hatásúnak tartom a túlzott kapaszkodást anyagi javakba, státuszszimbólumokba. Ezért sem mozdultam rá a pártpolitizálásra, mert a szavaimat rögtön szembesíthették volna a tetteimmel. A magyar „közélet” klasszikus róka–holló–sajt történet: a pártpolitikusok úgy hízelegnek a kisembernek, hogy az önként és dalolva adja át nekik a közvagyont, hiszen „a nemzeti tőkés a nemzet barátja”. Felröhögtem. Legalább az abszurditás magas foka miatt az intellektuális humor célba talál.
Mély sóhaj. A helyzet reménytelennek tűnik, de amíg élek és képes vagyok gondolkodni, írni, addig publikálok. Ez a dolgom, önkéntes civil közgondolkodóként.

A mai cikk alapja az alábbi elemzés, amit csak úgy magában akartam publikálni, aztán kitört belőlem a többi is:

A magyar politikai kultúra sérülékenysége és kitörési pontjai

A jelen: finoman fogalmazva is katasztrófa

• Társadalmi szerkezet: szélsőséges egyenlőtlenségek, szűk elit vs. tömeges elszegényedés.

• Politikai kultúra: sérelmi nacionalizmusra és félelemre építve, alternatív modern narratíva nélkül.

• Külső befolyás: Nyugat és Kelet között lavírozás, a szuverenitás illúziójának áruba bocsátása.

• Intézményi állapot: fékek és ellensúlyok leépülése, jogállami garanciák gyengülése.

1. Alapállapot: függetlenségi etnicizmus

• Meghatározás: A nemzet önképét a történelmi sérelmek és külső fenyegetések elleni állandó védekezés határozza meg.

• Tünetek:

  • Nincs konszenzusos történelemkép vagy közös kulturális kánon.

  • A jövőkép és politikai nyelv szétesett, pártlogikák mentén polarizált.

  • A nemzeti identitás érzelmi reflexekre, nem közös teljesítménycélokra épül.

• Következmény: A társadalom könnyen mozgósítható ellenségképekkel, de nehezen építhető fel tartós, közös projekt.

2. Belső autoriter ciklus

• Mechanizmus:

  1. Alacsony minőségű, központosított oktatás → kritikai gondolkodás gyengül.

  2. Fenyegetés- és ellenségképgyártás → „mi vs. ők” logika rögzítése.

  3. A Nyugat mint végső fenyegetés → modernizáció és teljesítményelv ellenhangolása.

• Eredmény: Politikai lojalitás és érzelmi azonosulás felülírja a szakpolitikai racionalitást.

• Orbán-rendszer: Ezt a mintát teljes politikai ökoszisztémává építette, megszilárdítva a saját hatalmát.

3. Külső befolyás — orosz stratégiai illeszkedés

• Ok: A sérelmi és Nyugat-szkeptikus nemzetkép kompatibilis az orosz dezinformációs és geopolitikai narratívákkal.

• Eszközök:

  • Média és online térben nyomott Nyugat-ellenes üzenetek.

  • Politikai szereplők (baráti pártok, figurák) helyzetbe hozása.

  • EU- és NATO-egység gyengítése magyar „különutassággal”.

• Cél: Magyarország ékként ékelődjön az európai döntéshozatalba, gyengítve a közös fellépést Oroszországgal szemben.

4. Alternatíva hiánya

• A modernizációs nacionalizmus (nemzeti identitás + nyitott, teljesítményalapú társadalom) nem kapott politikai képviseletet.

• A jelenlegi fő ellenzéki erő (Magyar Péter) érzelmi mozgósításra épít, tartós kormányzáshoz szükséges strukturális vízió nélkül.

• Következmény: a „hiányállapot” fennmarad — ellenállás, de nincs valódi rendszerváltó építkezés.

5. Kitörési pontok

1. Közös nemzeti minimum: közös történelmi alapfogalmak és értékek újradefiniálása, pártpolitikán túl.

2. Oktatási fordulat: kritikai gondolkodás, modern nyelvhasználat, digitális médiaértés.

3. Modernizációs narratíva: a nemzeti önazonosságot nem a múlt veszteségein, hanem a jövő teljesítményén keresztül megfogalmazni.

4. Dezinformációs immunrendszer: nyilvános forráskritika, médiatudatosság, civil fact-check hálózat.

5. Széles társadalmi szövetség: középosztály és alsóbb rétegek közös, pragmatikus érdekképviselete, nem csak érzelmi mozgósítás.

Kulcsmondat:

Amíg a nemzetképünk a múlt sérelmeire és a külső fenyegetésre épül, addig belülről autoriter ciklus, kívülről idegen befolyás uralhatja a jövőnket. A kitöréshez olyan nemzetképet kell építenünk, amely a modernizációt és az önreflexiót teszi a közös büszkeség alapjává.

A magyar társadalom megoldhatatlan gubanca – kórkép 2025-ből

Magyarország kicsi ország, kicsi népességgel. Elméletben ez könnyebbé tenné a változást: kevesebb embert kell meggyőzni, kisebb a rendszer, gyorsabb lehetne az alkalmazkodás.

A valóság ezzel szemben az, hogy kis országként is sikerült egy nagy, szinte kibogozhatatlan társadalmi csomót összekötni.

Ez nem a napi politika hibája – bár az is hozzátett bőven –, hanem mélyebb, történelmi és kulturális eredetű szerkezet.

1. Intézmények zombivilága

A NER nem egyszerűen rátelepedett a régi intézményekre.
Nem „megszállta” őket, hanem átprogramozta a működésüket:

• önálló célok helyett a rendszer szolgálata;

• autonómia helyett lojalitás;

• szabályok helyett szívességek.
  A végeredmény: az intézmények nem visszaállíthatók, mert elvesztették működési kultúrájukat. Politikai váltás ide vagy oda, ezeket újra kellene alapítani.

2. Az alattvalói reflex

A magyar társadalom történelmi reflexe, hogy felülről várja a megoldást.
Az önszerveződés ritka, a horizontális bizalom alacsony, a civil bátorság szórványos.
Választáskor a többség nem rendszert, hanem vezért cserél.
Magyar Péter mögé is pillanatok alatt felsorakozott pár százezer ember – ugyanazzal a rajongói logikával, mint korábban Orbán mögé. A mentalitás nem változott, csak a zászló.

3. Zsákmányország

A társadalom nagy része nem utasítja el a korrupciót, hanem elfogadja annak logikáját:
„Amit ma elvehetsz, ne halaszd holnapra.”
Ez a rövid távú túlélési stratégia történelmi traumákból és bizonytalanságból fakad.
Következmény: a politikai elit vagyonosodása nem mozgósít haragra, mert a közgondolkodás szerint „úgyis mindenki lop”.

4. A „nemzet” mint szájhősködés

A „nemzet” ma inkább retorikai eszköz, mint közös projekt.
Hiányzik a készség és szándék arra, hogy a nemzetet fenntartsuk, fejlesszük, gondozzuk.
A legnagyobb „nemzetiek” gyakran a legtöbbet harapják ki a nemzettestből.
A közösségépítés helyett egyéni túlélés, kulturális erózió és gazdasági kifosztás zajlik.

5. Az EU-pénz, mint politikai altató

2004 óta az EU-s források a GDP több százalékát adták évente. Ezek nélkül ma Moldova szintjén élnénk.
A pénz nem valódi fejlődést hozott, hanem a klientúra hízlalását és presztízsprojekteket.
2022 óta a nagyobb források be vannak fagyasztva – a NER küszködik, de egy parazita mindig lassabban pusztul el, mint a gazdateste. És nálunk a gazdatest az ország.

6. Globális világ, üres haza

A globalizációban a tehetséges, mobilis rétegek könnyen elmennek – és mennek is.
A „nemzet” így egyszerre szenved agyelszívástól és belső élősködéstől.
Akik maradnak, gyakran nem jövőképet, hanem csak túlélést látnak.

A globalizált világban a haza gyakran már csak nosztalgikus díszlet. A közös jövő illúzióját időnként felidézzük ünnepeken, sporteseményeken vagy politikai kampányokban, de valójában nincs közös jövőképünk.
Nem kell úgy tennünk, mintha a nemzet ügye valóban érdekelne minket: a mindennapi logikánk nem az építésre, hanem a felélésre épül.
A „nemzet” ma nem egy közösség, hanem egy préda, amit a maga módján mindenki marcangol: politikus, vállalkozó, állampolgár.
A rendszer a kifosztásra szerveződött, a társadalom pedig hozzászokott, hogy a zsákmányból jusson neki is valami – még ha ez a zsákmány valójában a saját jövője ára is.

7. Demográfiai lejtő

Elöregedés, kivándorlás, alacsony születésszám – mindez egyre nehezebben fenntartható rendszert rajzol.
A rövid távú túlélési logika felőrli a hosszú távú jövőépítés lehetőségét.

8. A szovjet örökség mint mentális AIDS

A szovjet megszállás nemcsak politikai, hanem mentális fertőzés volt: akár az AIDS, végzetesen tönkretette a nemzet önjavító és védekező rendszerét.
Azóta is úgy élünk, mint egy haldokló, aki derűsen acsarkodva sminkeli szarkómáit az arcán és a testén.
Mit neki a holnap? A ma számít.
Ez a reflex tökéletesen illeszkedik a narancs rezsim „uralni a pillanatot” stratégiájához: nem kormányzás folyik, hanem válságmenedzsment, hiszen a válság az uralom eszköze.
Megoldani nem érdeke a kríziseket – és nincs is hozzá valódi tudása vagy akarata.

9. Sorskönyvi csapda

Ha Eric Berne sorskönyv-elméletét a nemzetekre alkalmazzuk, Magyarország egy III. fokú játszmát játszik:
„Nem érdemlem meg a létezést, ezért addig mulatok, amíg van mit felélni.”
Mohács után megtanultuk, hogy nem tudunk magunkra vigyázni.
1849-ben, hogy ha felemeljük a fejünket, levernek.
Trianon után, hogy úgyis mindig veszítünk.
A Kádár-korban pedig, hogy a rövid távú jólétért érdemes eladni a hosszú távú jövőt.
A rendszerváltás sem törte meg ezt: a politikai elit ma is ugyanarra a szabályra játszik, mint a társadalom nagy része – felélni, amit lehet, és majd vállat vonni az elkerülhetetlen összeomlásnál.
Ez nem politika, ez önmegsemmisítő nemzeti játszma, amelynek végkimenetelét már az első lépésnél belekalkuláltuk.

10. Mit lehet tenni?

A helyzet súlyos, de nem reménytelen – ha képesek vagyunk megtörni a sorskönyvet.
Ez nem fog felülről jönni, mert a politikai elit érdeke a játszma fenntartása.
A változásnak alulról, civil és szakmai közösségekben, kisközösségi szinten kell elindulnia.
Ez három dolgot jelent:

1. Független intézményi magok építése – helyi, civil, szakmai szervezetek, amelyek működését nem befolyásolja a hatalom.

2. Horizontális bizalom növelése – magyar a magyarral, pártpreferenciától függetlenül, képes legyen közös ügyekben együttműködni.

3. Túlélő és adaptív tudás terjesztése – hogy a társadalom ne legyen kiszolgáltatva a politikai ciklusok szeszélyének.

A nemzet életmódváltás nélkül meghal. Ez nem drámai túlzás, hanem száraz tény.
És az életmódváltás ott kezdődik, hogy nem várunk többé a megmentőre.
A változás nem 2026-ban jön el – hanem akkor, amikor mi magunk felhagyunk az önmegsemmisítő játszmával.

Tökéletes meglepetés

A déli tőkegomba az egyik legjobb ehető gomba Kétkörösközben, mert jó ízű, gyógyhatású, stabilan képes teremni áprilistól novemberig és elég neki kevesebb csapadék is, csak hőség ne gyötörje. Még a melegkedvelő gombák sem bírják a 30 Celsius fok feletti tartós hőhullámokat, amik folyamatosan társulnak a rendkívül alacsony páratartalommal.
Az eltelt napokban kellemesen hűvösek a hajnalok és párásak is, plusz augusztus negyedikén hajnalban jó esőt kaptunk. Ez így együtt itt-ott termőtest növesztésre serkentették a déli tőkegombát. Erre azért nem számítottam, mert porszáraz a város. Ezért kisebb csoda, hogy képes volt megragadni a kicsike esélyt, amit a hűvös hajnalok és pár napja hullott csapadék adott neki.
Hibátlan, teljesen friss csoportját találtam biztos lakcímén. Egy ideig csodáltam, gusztáltam, aztán engedtem a bennem élő vérgombásznak és elővettem a gombász bicskámat. Tökéletes gombát gyűjteni nagyszerű élmény. Elégedetten gyönyörködtem a tenyeremen lévő legnagyobb kalapban és beszívtam jellegzetes illatát. Ah.
Szépen elcsomagoltam a kicsike, de hibátlan zsákmányt és mámoros elégedettséggel indultam haza. Holnap reggel végre friss gombából készített rántottát ehetek. Déli tőkegomba illat lesz a konyhában. 
A gombákkal életre szóló kapcsolatot "kötöttem" még gyerekkoromban, amit megerősítettem 2012-ben, és a mai napon is átéreztem, hogy a kapcsolat erős. 

2012 nyara

Olybá tűnik nekem, hogy a világunk elszegényedne és az információs zajjal igyekeznénk elfedni a bajt, amit mi magunk okozunk. Tizenhárom évvel korábban három méter magas napraforgók nőttek a kertemben, és többféle zöldség termett, a gyümölcsfák pedig elláttak gyümölcseikkel. A szerény kis életem zöldebb és gazdagabb volt. Derűsen szemléltem kicsiny világom apró kincseit. Na, oké, azért a napraforgók hatalmasak voltak. Meg is leptek. Soha olyan nagyok nem voltak mint 2012-ben, nagyszerűen díszítették a kertemet. A napraforgó a diadalmas élet megjelenítője számomra. A minap láttam napraforgó táblát, szánalmas látványt nyújtottak a más években dicső növények. 2022 óta a nagytáblás növénytermesztést komoly próbatételek elé állítja a klímaváltozás. Az az igazság, hogy Békés megye már nem éléstár. Sőt egész Magyarország sem tekinthető már agrárországnak, mivel pusztán a lakosság 4% foglalkozik valós mezőgazdasági termeléssel. Az egész vidék a főváros agglomerációja lett és a vidéki életforma elillant. Mostanra nyomokban (ős)termelőket tartalmaz a táj. 

Magam sem művelem már a kertet, mert a légköri aszály és a kártevők rohama együtt lehetetleníti el a növények életét. Sose felejtem el, amikor sok-sok éve a bokorbabom egyetlen forró nap alatt megsült, és mikor hazamentem lábon száradva találtam a növényeket. Nem hittem a szememnek, hogy talajtakarás és nedves föld mellett mentek tönkre. Akkor szembesültem először a rendkívül alacsony páratartalom és forróság okozta növénypusztulással. Mostanra olyan nagy a hőstressz, hogy 2024-ben a sütőtök is szenvedett. Idén már semmit se vetettem a földbe. Lehangoló látni a növények szenvedését. Bár a telek még most is zöld, tele fákkal és bokrokkal, zömmel idegenhonos fajokkal, de akad itt őshonos fekete bodza, magyar kőris, kocsányos tölgy is. A növényzetnek köszönhetően többféle élőlény is megtalálható a telken, de a fokozódó szárazság hatására észrevehetően csökken a fajgazdagság. Évek óta nem hallottam a levelibéka jellegzetes hangját, de még zöld lombszöcskét sem. A sáskák, kabócák nyári ciripelése is gyérebb. 

Pedig imádtam, hogy a zöld kis világom tele társlakókkal. Ezen a 2012-es fotómon kertészkedés közben C-betűs lepkét sétáltattam fel az ujjamra pillangóvirágról. A lepke névadó tulajdonságát örökítettem meg a fotómmal, lásd azt a kis ezüstös rajzolatot a szárnya külső oldalán. A nappali lepkék sok örömteli percet adtak számomra. Mai napig a kora ősz jele nálam a lehullott szilván nyalakodó atalantalepkék. Milyen érdekes, hogy legkorábbi gyerekkori emlékeimben is ott vannak a lepkék, pillangók, szenderek, hiszen dédnagyanyám kertjében a lángvirágok ellenállhatatlanok voltak számukra. A mai napig van lángvirág a kertemben. Az illata segít felidézni a legkorábbi emlékeimet. A 80-as években, gyermekkorom idején még élet telibb volt a táj! Dédnagyanyám városi zártkertjében is bőven találhattam megfigyelésre érdemes, érdekes élőlényeket, nemcsak a lepkéket. Amikor pedig 1990-ben kiköltöztünk Fényesre, a telek tele volt élettel! Ennek külön cikket szenteltem, amiben igyekeztem egy fajlistát összeállítani. Hihetetlen, hogy akkoriban még fácán is fészkelt nálunk, de védett szongáriai cselőpók, barna varangy, pettyes gőte, a házunk padlásán pedig korai denevér és kuvik tanyázott. Hihetetlen volt! Hová lettek? 

A fene nagy jólétünkben megfeledkeztünk róla, hogy a víz nélkülözhetetlen az élethez. A táj kiszáradása életem évtizedei alatt töretlenül zajlik és ezen semmit se segítenek időnként előforduló 600 mm éves csapadékösszegek, amilyen utoljára 2023-ban volt. De ezt az évet megelőzte a rekordaszályt hozó 2022, amire rátesz pár lapáttal 2025. Hiába voltak júliusban záporesőt adó zivatarok, amiknek hála összejött 48 mm, a táj száraz. A növényzet, vagyis a lombozat kissé felfrissült, azért a fáknak a telken is most jobb illata van, de a talaj porszáraz. Ráöntöm a vizet és szerteszét fut, mielőtt egyáltalán beszivárogna. Ez is eléggé különös és bizarr, hogy a száraz talaj szinte taszítja a vizet. A vízhiány pedig elvándorlásra készteti az élőlényeket, vagy ha nem tudnak elmenni, akkor elpusztulnak. Bele sem merek gondolni, hogy hány millió élőlény pusztult el a mi helytelen tájhasználatunk miatt. Pedig mi csak jól szeretnénk élni, a mindennapi betevőnkre vágyunk, de jó kérdés, hogy az ország mezőgazdasága egyáltalán képes a hazai lakosság ellátást biztosítani, vagyis önállatóak vagyunk-e? Költői kérdés, amire sejthető a válasz, hogy nem. 

A málnamiszu édes emléke ellenére keserű a szám. Mert a málna egy-két tő kivételével eltűnt a telekről. A málna erdei növény, erdőszéleken a Biharban természetes élőhelyén megcsodálhattam. Micsoda élmény volt erdei málnát, szedret, vörös és fekete áfonyát az élőhelyén csipegetni! Sajnos a szárazság, az európai aszályhelyzet az Erdélyi-szigethegységre is kiterjed. A bogyós gyümölcsűek és a gombák produktivitása jelentősen csökkent. Tavaly nyáron lángra kapott a lucfenyves Biharfüred közelében. Még a magas hegyvidék sem kap elegendő csapadékot. Pedig a Bihar-hegység a Fekete-Körös vízgyűjtője. 2013 júliusában még egy idilli kép fogadott odafönt, amikor először csodálkozhattam rá az igazi erdőre. A helyi gombaszedők már megszedték magukat, de nekünk is jutott ízletes vargánya. A gombászatunkat félbeszakította egy a hegy felett keletkezett zivatarfelhő, de ez csak növelte az élmény intenzitását. Amikor 2021-ben utoljára jártam odafent, 32 Celsius fok volt és tűző napfény. A fajkínálat töredékét találtam meg, vargánya egy darab nem volt. Évről évre szegényedik a világunk a fajunk generálta klímaváltozás következtében. Lásd az egykori szépséget 2012-ből! Sose vágytam sokra, de még ez is elvész.

A redős papsapkagomba fogyasztása és az ALS közötti lehetséges összefüggés

A gombák termőtestei között találhatunk fűszeres ízű csemegéket, gyógyhatású fajokat, súlyosan – akár életveszélyesen – mérgezőeket, valamint néhány különösen „trükkös” mérgezőt is. Ez utóbbiak közé tartozik például a begöngyöltszélű cölöpgomba, amely csak többszöri fogyasztást követően okoz súlyos mérgezést. Hasonlóan megtévesztő lehet a sárgászöld pereszke is, amely ritka, de súlyos izombontó betegséget, rabdomiolízist idézhet elő lelkes fogyasztóinál.
Jelen bejegyzés középpontjában a redős papsapkagomba (Gyromitra esculenta) áll, amelyet egyes esetekben összefüggésbe hoztak az ALS* (amiotrófiás laterálszklerózis) kialakulásával – többek között egy francia síparadicsomban dokumentált esetek alapján. A témára való keresés során gyorsan találtam egy videóanyagot megerősítő cikket is.
Fontos megjegyezni, hogy a redős papsapkagomba a hazai szakirodalom szerint mérgezőnek minősül, és Magyarországon történő fogyasztásáról nem találtam megbízható adatot. Finnországban azonban meglehetősen népszerű – kizárólag gondos előfőzést követően, a főzővíz többszöri lecserélésével, majd újbóli, alapos hőkezeléssel elkészítve. A gomba fő méreganyaga a giromitrin, amely hőre lebomlik. Azonban a probléma valójában nem maga a giromitrin, hanem annak a szervezetben gyorsan képződő bomlásterméke, a monometil-hidrazin (MMH) – ez az a vegyület, amely az ismert toxikus hatásokat kiváltja.
Meglepő és egyben aggasztó felismerés volt ez számomra. A gombák mindig tartogathatnak meglepetéseket – sajnos nem mindig kellemes értelemben.

*Az ALS egy progresszív idegrendszeri betegség, amely az izmokat mozgató idegsejtek (motoros neuronok) pusztulásával jár. Néhány éven belül teljes mozgásképtelenséghez vezet, majd a légzőizmok sorvadása miatt bekövetkező halállal végződik.

Ami megtörténhet, megtörténik

A málnavörös tinórut utoljára 2020-ban fotóztam a másik indikátor helyemen, Doboz-Szanazugban. Ma a fő helyemen, biztos lakcímén egyetlen egy termőtestéhez volt szerencsém, aminek különösen megörültem. Vagy öt másodpercig bámultam hitetlenkedve, hogy mégis csak itt van a kedveske, Kétkörösköz egyik legbecsesebb karakterfajának termőteste, ahol először 2015-ben fotóztam. (Egy másik pósteleki lakcímén 2014-ben találtam először.) A málnavörös tinóru annak ellenére, hogy európai vörös listás faj, mifelénk tényleg eléggé gyakori, vagyis a legtöbb keményfás ligeterdőre picit is hasonlító tölgyes jellegű faültetvényünkben jelen van. Ha nem is látom minden évben a termőtesteit, jó érzés a tudat, hogy él a megyében. De meddig? A fás élőhelyek hanyatlása a klímaváltozás hatására felgyorsult és Póstelek is jelentősen fakóbb volt, több a legyengült vagy már ki is száradt fa. 2012 óta járom és soha ennyire száraznak nem láttam. Négy biztos pocsolyás helyem van, amik nyári melegben is vizesek szoktak lenni, most mind porszáraz!

A kesernyés tinóru volt a másik gyökérkapcsolt gombafaj, amivel találkoztam. Ez egy kimondottan szárazság és meleg tűrő gombafaj, de csak három termőtestét fedeztem fel, holott szabvány nyári években sokkal többet növeszt. Hiába jöttek zivatarok, a száraz téllel indult 2025-ben a csontszáraz tájban közel se tudták beindítani a nyári gombaszezont! Gomba csak szórványosan akad még olyan foltszerű részeken is, ahol több csapadék hullott, mondjuk 50 mm, ami már elég jó a gyökérkapcsolt, melegkedvelő gombáknak, de azokon a helyeken sincs tobzódás. Milyen jó, hogy a blogban dokumentálom a szezonokat, mert pont öt éve is, tehát 2020 augusztus elsején kimentem Póstelekre. Érdemes elolvasnod az akkori gondolataimat és megnézni a fotóimat. Ez most is aktuális gondolat tőlem: "Tehát gombák szempontjából egyáltalán nem egy sivatag a megye, de a kis erdőterület és annak kritikus állapota, valamint a klímaváltozás alaposan odavág gombának és gombásznak egyaránt."
Mostanra a klímaváltozás kb. bunkós bottal veri agyon a tájat és engemet is. 

Itthon készítettem egy fotót a két hazahozott tinóru termőrétegéről, mert például a málnavörös tinóru kiváló azonosítójegye a rózsaszín-borvörös csöves termőrétege, ami eltér az összes helyben élő rokonáétól. Egyébként kicsike nemezestinórura hasonlít. A kesernyés tinóru hatalmasra növő termőtestei legnagyobb bánatunkra kellemetlen ízük miatt ehetetlenek. Ehető hasonmása az okkerszínű tinóru, de annak nem kékül nyomásra a sárga termőrétege, míg a kesernyésnek nagyon is, ahogyan azt a fotómon láthatod. Ugyan csak két friss gombát hozhattam haza, hogy másnap bemutassam a piacon, de ezeknek is nagyon örültem. Ki tudja, hogy mikor érinthetek legközelebb friss gombákat? A GFS előrejelzése alapján augusztussal a hőség ismét erőre kap és lerohan minket. Egy hét múlva megint negyvenig futhat fel a napi maximum hőmérséklet. Ez napok alatt leüti a még terepen lévő termőtesteket. A májgomba sem fog tudni teremni, pedig annak most kezdődne el a helyi szezonja. 

Egy kicsit a bejegyzés címéről. Sorscsapások idején számtalanszor hallottam a sóhajt a többiektől, hogy miért pont velem történt? Amikor rajtam megy keresztül az élet, én csak megvonom a vállamat oldalra köpve, mert ami megtörténhet, megtörténik. Pár évezred alatt Európa népei kiirtották az erdőket, a tájat átalakították, az iparral teleszennyezték, és akkor most fejetlen csirke módjára kapkod a többség, és felelősöket keres és kezd megőrülni. Eddig is bolond volt a fajunk, mert makacsul nem vett tudomást alapvető, lényegi természeti szabályokról, hogy semmi se nő az égig. Minden élőhely véges eltartó képességgel bír. Nem véletlenül van olyan elképesztő könyöklős versengés az élővilágban! Lásd egyik korábbi fontos írásomat: Az utolsó helyes mintázat. "Amit harmóniának látunk a természetben, az érdekérvényesítés magasiskolája. Az erdőben minden fa igyekszik túlnőni a másikat, ugyanakkor támogatja a rokonait és életben tartja az árnyékban várakozó utódait. Ha valamelyikük elpusztul élőlények sokaságának ad táplálékot és lebomló anyagai visszaépülnek az újabb fákba." Amit pedig mi csináltunk, egy invazívá vált faj ámokfutása, és most megfizetjük árát. Valahogy a középkori haláltánc ábrázolások torz karneválja vonul a képzeletemben. Ez egy buli, a saját halotti torunk. Enjoy!

Végóra: Lesz-e valódi rendszerváltás 2026-ban, vagy csak új osztó jön?

Alapvetően két túlélési stratégia létezik az emberi társadalmakban: a zsákmányoló és az együttműködő. A fejlettebb, stabil demokráciákban ezek a stratégiák egyensúlyban működnek: a hatalom kontrollált, az erőforrások nem kisajátíthatók, az együttműködés nem gyengeség, hanem túlélési eszköz.

Magyarországon ez az egyensúly sosem alakult ki.

Történelmi traumák és rendszeres összeomlások egész sora rögzítette a reflexet:
„Amit ma ellophatsz, ne halaszd holnapra.”
Ez nem csupán morális hiba, hanem kulturális és strukturális túlélési mechanizmus, amely évszázadok alatt intézményesült. Magyarországon a zsákmányoló stratégia államformává vált.

1989 – tulajdonosváltás, nem rendszerváltás

A rendszerváltás mítosza ma is él, pedig valójában csak a zsákmány új kezelői léptek színre. A mélyállam, a pártállami struktúrák, a klientúrahálózatok és a hatalmi hierarchia tovább éltek – más neveken, új arcokkal. Ami 1989-ben elmaradt, az a rendszer logikájának felszámolása volt.

Ahelyett, hogy a jogállam, a közbizalom, a társadalmi mobilitás vagy az autonóm intézmények lettek volna a középpontban, az erőforrások gyors újraosztása lett a fő cél. A zsákmányoló stratégia nemcsak tovább élt, hanem tovább is finomodott.

Latifundium 2.0 – A zöldbárók visszatérése

A mai magyar hatalmi struktúra egy modern feudális rendszer, amelyben az erőforrásokhoz való hozzáférés nem tudás, teljesítmény vagy társadalmi hasznosság alapján történik, hanem hűség, lojalitás és kapcsolat mentén.
A földhasználat rendszere például ma rosszabb, mint Horthy idejében volt: latifundiumok, oligarchák, zöldbárók uralják a vidéket, miközben az állam kifizetőhelyként működik.

Az uniós támogatások nem fejlesztést, hanem hatalmi stabilizációt szolgálnak. Az oktatás és egészségügy leépítése nem hibás kormányzati döntés, hanem logikus következménye annak, hogy a közjó nem cél, csak díszlet.

Miért nem számít, ki nyer 2026-ban?

A politikai mezőny ma is a zsákmány logikája szerint működik. Az új arcok nem új rendszert ígérnek, csak új osztót.
Magyar Péter-jelensége is ezt a reményt táplálja: hátha most egy igazságosabb zsákmányosztás jön. De ha a rendszer logikája nem változik meg, akkor minden „új” csak rebranding.

Orbán Viktor nem oka, hanem csúcsterméke ennek a stratégiának. És ha egyszer elbukik is, a helyét ugyanaz a logika tölti ki, amíg maga a struktúra érintetlen marad.

A buli véget ér

A magyar társadalom közben elöregszik, szétesik, kiüresedik.
A fiatalok tömegesen emigrálnak.
A klímaváltozás átalakítja a tájat, az élelmiszertermelés biztonsága drasztikusan romlik.
A globális nagyhatalmak konfrontációja az európai perifériákra sodródó államokat darálja be elsőként.

Mi pedig még mindig egy új zsákmányosztóban reménykedünk.
Csakhogy nincs már mit elosztani.
A talaj kimerült. A víz elfogy. A szellemi tőke elhagyta az országot. A társadalom kifulladt.

A 2026-os választás nem politikai tét, hanem történelmi fordulópont.

Ha most sem történik logikaváltás, akkor a zsákmányrendszer pusztul el önmagától – és vele az ország is.
Aki ma még a józan eszét használja, annak nem pártot kell választania, hanem stratégiát:
végleg Moszkva csatlósa leszünk, vagy még egyszer, utoljára, megpróbálunk felnőni a történelemhez.

Ez az utolsó esély.
Nincs több kör. Nincs több türelem. Nincs több tartalék.
A jövő vagy új rendszert hoz – vagy nem lesz benne hely számunkra.