"Az alföldi tölgy-kőris-szil ligetek az ártéri szukcessziósor klimax
társulását képezik, s az ártér legmagasabb pontjain figyelhetők meg. Állományaik
nagyobb része ma már ármentett területen található. Előfordulnak az Alföld
egyes patakjai mellett is, ahol gyakran közvetlenül szegélyezik e kisebb vízfolyásokat.
Átmenetet képeznek a higrofil és a mezofil azonális erdők között. Vízgazdálkodásukat
a folyók és a patakok vízjárása, ezzel kapcsolatban a talajvízszint magassága,
valamint az ártéri hordalék minősége határozza meg. Aljnövényzetük csak kivételesen
magas vízállás esetén szenved elárasztást. Laza alapkőzetű hordalékok (kavics,
homok, lösz) öntés-erdőtalajain jönnek létre, amelyek már átmenetet képeznek
a barna erdőtalajok felé.
A tölgy-kőris-szil ligetek lombkoronaszintje 25–30 m magas, borítása
pedig az uralkodó fafajoktól függően eltérő lehet. Kocsányos tölgyes (Quercus robur) konszociáció esetében erősebben zárt
(80–85%), míg a magyar és magas kőris (Fraxinus angustifolia
subsp. pannonica, F. excelsior) által alkotott lombkoronaszint
csak közepesen záródik (65–75%). Elég gyakoriak a fehér nyáras (Populus
alba) konszociációk is, míg a vénic- és mezei szil (Ulmus
laevis, V. minor) ma már ritkán jut ilyen szerephez. Az alsó koronaszint
20–40%-os borítású, magassága pedig 10–20 m között változik. Elsősorban alacsonyabbra
növő fafajok alkotják, amilyen a vadalma (Malus sylvestris),
a zselnicemeggy (Padus avium), a vénic-, a
mezei és a hegyi szil (Ulmus laevis, U. minor, U. glabra),
ritkán pedig a hamvas éger (Alnus incana).
A liánok között a borostyán (Hedera helix)
és a védett erdei szőlő (Vitis sylvestris)
is felhatol e szintbe.
Cserjeszintjük többnyire igen fejlett. Magassága 2–5 m, borítása pedig
40–80%. Legjellemzőbb cserjéi a veresgyűrűsom (Cornus
sanguinea), a kutyabenge (Frangula alnus),
a kányabangita (Viburnum opulus) és a vörösribiszke (Ribes rubrum). Az alsó cserjeszint (újulat) általában jelentéktelen,
de a borostyán (Hedera helix) olykor fáciesképző
lehet. A gyepszint általában gazdag, bár záródása tág határok között (10–100%)
változhat. Legfontosabb fáciesképző fajai a podagrafű (Aegopodium
podagraria), a medvehagyma (Allium ursinum),
az erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum),
a gyöngyvirág (Convallaria majalis), az odvaskeltike (Corydalis cava), a szagos müge (Galium odoratum) és a széleslevelű salamonpecsét (Polygonatum latifolium). Olykor az erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere), az erdei gyöngyköles (Buglossoides purpureo-coerulea), a falgyom (Parietaria erecta) és a télizöld meténg (Vinca
minor) is megjelenhet nagyobb tömegben. A fáciesképző fajok mellett
sok olyan növényfaj talál itt menedéket, amelyek ma elsősorban a hegyvidéki
bükkösökben és gyertyános-tölgyesekben élnek, mint a kapotnyak (Asarum
europaeum), a hagymás fogasír (Dentaria bulbifera),
a hóvirág (Galanthus nivalis), a sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), a vicsorgó (Lathraea
squamaria), az árnyékvirág (Majanthemum bifolium),
a nagy földitömjén (Pimpinella major), a pettyegetetttüdőfű (Pulmonaria officinalis) és az enyveszsálya (Salvia glutinosa). Jelenlétük részben
a folyó által szállított hegyi elemnek, részben az egykori hűvösebb, csapadékosabb
és kiegyenlítettebb klímájú Bükk I. kor (i. e. 2500-tól i. e. 800-ig) maradványainak
tekintendők."
FORRÁS
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése