Sajnos, minden jóban van valami rossz. Számszerűleg nem tudom pontosan hány száz millióan élnek a mérsékelt égövön, de egy biztos, jóval többen mint a terület belakásának az idején, amikor még bőven volt erdő, növény, állat. Mondhatni az ember átalakította a természetes élővilágot gondolkodó emberekké. Valamiképpen normális az erdők, állatok, növények átalakulása emberekké, csak a folyamat egy körforgás, még ha jelenleg a sok ember a mesterséges élőhelyeivel háttérbe szorítja a természetet.
Talán nem a fáig kellene visszamenni és újra a lombkoronákban ugrálni, hanem inkább a 19. századfordulóig. Az a baj, hogy minden folyamat szeret csúcsra járatódni, és az ember sem tud ellenállni a kényszernek, hogy előre, még többet. Akárcsak az Ausztráliába betelepített nyulak, ők sem képesek leállni, csak szaporodnak és mindent felfalnak. Ha az ember hagyná kifutni a populációjukat, hogy sokasodjanak és legeljenek le mindent, láthatná, amint a szertelen nyuszik éhen pusztulnak. Ha egy faj kikerül természetes közegéből, egy neki kedvező pozícióba jutva, és nincs mi megállítsa, akkor sokasodni fog. A gondolkodó ember a találmányai segítségével legyőzte a nehézségeket, és sok szabályát megkerülte a természetnek. (Természetesen az ember agyvelejét az evolúció fejlesztésének tekintem, így minden, amit az ember tesz az elméje segítségével, egyáltalán nem természetellenes, még ha szeretem is szapulni a fajomat a vétkei miatt, mint pl. környezetszennyezés.) Elsősorban nem a természetet kell megvédeni, hanem erőinket arra kell fordítani, hogy önmagunkat megfékezzük. A természet köszöni szépen, elboldogul nélkülünk, és minden gond nélkül feldolgoz minket állattá és növénnyé, amint elér minket egy durvább kihalási hullám.
Az ember önös érdeke, hogy megőrizze az élővilág sokszínűségét, és megálljt parancsoljon a mohóságának, az előre, még többet kényszerének. Légüres térben még mi sem tudunk megélni, bár, ügyes kis szerkezeteink ott is elboldogulnak. De mi értelme az adatrögzítő robotoknak a naprendszerben, ha az ember kihal a földön?
A természet része az ember, hiába lakik akár a 9. emeleten vagy egy agyagkunyhóban. Igaz, az utóbbi lakója jóval többet tudna mesélni arról, hogy szó szerint a küszöbén toporog a természet, amikor egy éhes tigris kerülgeti a kunyhót. Igaz, a tigris a kihalás szélére jutott nagyragadozó, és ritkasága miatt nem tekinthető hatásos emberi populáció szabályzónak.
Az ember esetében a kihalási hullám természetét nagyon találóan már a középkorban leírták az Apokalipszis lovasaival: háború, járvány, éhínség. A három akár egymás folyományának is tekinthető, de külön külön is felléphetnek, vagy párban, pl. éhínség miatt törnek ki harcok. Az éhezők közül első körben a gyengébbek hullanak el, gyermekek, aztán a nők, miközben a férfiak ölik egymást a még megmaradt táplálékért... Természetesen a holttestek elfogyasztása egy súlyos éhínség idején egyáltalán nem tekinthető természetellenesnek vagy akár erkölcsileg kifogásolhatónak. Persze az emberhús tartós fogyasztása kockázatos egy prion fehérje miatt, mely lassú halálra ítéli a kannibált. Igaz, a kannibál törzsekben inkább a nők és a gyermekek szenvedtek a betegségtől, mert a férfiak (a harcosok) állatok húsát ették. Ők voltak a vadászok, megtehették.
Visszakanyarodva a végítélet képeitől a jelenhez, még a növekedés fázisában van az emberiség, és roppant erőfeszítéseket tesz, hogy eltakarítson maga után. Kár, hogy hiába gondolkozik egymilliárd környezettudatosan, amikor ötmilliárd nagyon úgy érzi, hogy elege van a nyomorból és kell neki is mindaz a csoda, amit a fejlett ember birtokol.
Bevallom, bármennyire csodálom a tigrist, még sem szeretném a szájában végezni. A tigris egyen szarvast, ne engem. Csak éppen felszámoljuk az életterét, földeket hasítunk ki az erdeiből, konkurensei vagyunk a vadhús fogyasztásban is. A tigris egy nagyragadozó, valójában azon a területen, ő van a tápláléklánc csúcsán, és természetes, hogy táplálékának tekinti az embert. Az ember megeszi a rizst, a szarvast, a tigris pedig megeszi a mindenevő embert. Tulajdonképpen ez így nagyon jól van. Vagy, ha az ember nem akar tigris eledel lenni, ne költözzön az erdejébe. De az ember fejlődési kényszerpályán van, így muszáj előre törnie és behatolnia az erdőkbe is. Lehetetlen tekintettel lenni az ember és a tigris igényeire is. Mivel minden szentnek maga felé hajlik a keze, nem adok negyedévszázadot sem a tigrisnek, és ki fog halni. Persze állatkertekben fennmarad, de a faj sorsáról így is úgy is az ember dönt. Kétségtelen, hogy az ember egy rendkívül életrevaló faj. Nem is tudom, hogy a magasabb rendűnek tekintett fajok közül, mint pl. delfin, kutya, főemlősük együtt, egyedszáma eléri-e az emberét?
Három veszély fenyegethet egy ennyire életrevaló fajt, az első egy új vírus vagy baktérium törzs kialakulása, mely futótűzként terjedne a gigapopulációban. Valószínűleg még egy ilyen járvány sem pusztítaná ki az egész fajt, és ha csak 1% marad meg, még az is elég egyed az újrakezdéshez. Ráadásul az ember sokat tud a betegségekről, akár önerőből képes lenne véget vetni a járványnak, akár durva módszerekkel is, mint pl. a fertőző egyedek elszigetelése, halálra ítélése. Bár, a járvány nem közvetlen módon okozná a legnagyobb kárt, hosszú távú hatásokat generálna. Pl. leállna teljesen a globális közlekedés, minden ország lezárná a határait. Az önellátó országok nagyobb előnybe kerülnének a kereskedelemre szoruló országoknál. A politikai egyensúly teljesen megváltozna. Egy új járvány alaposan átszabná a mai társadalmi rendet. Azonban a faj megmaradna és kiheverné az újabb csapást.
Az élővilág aprócska veszedelme után, felnézek a végtelen
égre, és keresek egy hatásosabb „pusztítót”. A második veszély odakint
található, a naprendszerben hatalmas számban keringenek az egykori
bolygóműhelyből származó törmelékek. Ezek között akadnak Mount Everest nagyságú
kisbolygók is. Egy ekkora kisbolygó becsapódása nemcsak az emberiséget törölné
el, hanem a fajok 90%-át is. A téma egy időben felkapott volt, nem kell
kibontanom az eseményt. Garantáltan végzetes hatású. A katasztrófa előtt már
kitörne a pánik az emberek között, és megdőlne a társadalmi rend. Olyan, hogy
méltóságteljes halál nem létezik, önmarcangoló véres tor lenne a vég előtt.
Járvány vagy kisbolygó, természetesen a kisbolygó a drámaibb. Azonban
mindkettőnek kisebb a valószínűsége a harmadik veszélyforráshoz mérten.
Az ember, a kivételesen virulens faj legnagyobb ellensége, önmaga. A végítélet közel sem egy drámai, katartikus esemény, hanem egy jelenleg is zajló bomlási folyamat. Minden jóban van valami rossz, majd ez után lesz a minden rosszban van valami jó, de most még a növekedés fázisában vagyunk, amikor még a figyelmeztető jelek ellenére korlátlannak tekintjük a fejlődést. A fenntartható fejlődés az egyik legnagyobb délibáb. Ilyen nincs. Persze, ha a gazdasági szakemberek arra gondolnak, hogy ésszerűbb gazdálkodással lehet biztosítani a faj fennmaradását, akkor rendben való az elképzelésük, csak éppen nem erről van szó. Úgy látszik, mindig kell egy figyelmeztető gazdasági válság, hogy rádöbbenjünk, nem létezik fenntartható fejlődés. A fejlődés előfeltétele a hanyatlás, majd a romokon való felvirágzás, ami hozhat újat. De ez megújulás, nem fejlődés. Akár a tavasz, majd a nyár. Egyáltalán, a gazdasági szakemberek hová akarnak fejlődni? Az lenne a csoda, ha a mai életszínvonalat meg tudnák tartani! Ami nem fog sikerülni a nyomorgó tömegek lázadása miatt. Vagy, ha nem elég szervezettek a lázadáshoz, a javak megszerzéséhez, akkor el fognak pusztulni.
Felkészültünk, hogy végignézzük milliók halálát? El sem tudjátok képzelni, mekkora demoralizáló hatása lesz a milliók láthatóvá váló szenvedésének és bukásának. Még hogy fenntartható fejlődés...
Persze innen nézve, a mérsékelt égöv egyik országából, egyáltalán nem oly szörnyűséges a helyzet, sőt, jó dolgomban láttatok magammal ennyi szörnyűséget.
Akkor átgondolom még egyszer az egyenletet, él a földön cirka hatmilliárd ember, ebből ötmilliárd nélkülözi a jó lét eszközeit. Se tiszta ivó vizük, se biztos élelemforrások, se orvosuk, iskolájuk, egyéb intézményeik. Úgy élnek, ahogy tudnak. Igaz, a fejlett ember segít nekik, igyekszik enyhíteni a nyomorukon, és egyre több lehetőséget biztosít számukra, hogy fejlődhessenek. Itt viszont belép a természeti erőforrások szűkössége, akárcsak a városoké. Egyszerűen nem fér el több ember a városokban, hiába növekszenek őrült mértékben. Épp elég város néptelenedett már el a történelem folyamán, hogy belássuk, a városok közel sem oly biztos mentsvárai a civilizációnknak, mint véljük. Babilon korának egyik legfantasztikusabb központja volt, és ma már egy sivatagban álló rom.
Egy város jelenleg nem önfenntartó szerveződés. Szüksége van kívülről érkező árukra. Ugyan városon belül rendkívüli az emberek produktivitása, de zömében a szolgáltató iparban dolgozó emberek lakják őket, akik más emberek életét könnyítik meg a tudásokkal. Az emberi társadalom hasznos egyedei, de egy katasztrófa esetén kevés esélyük van az életben maradásra. Hamar szembesülnének az éhezés rémével. A város egy kellemes csapda.
A városoktól messze terülnek el a hatalmas termőterületek. Ha igaz, hogy a fejlett világban csak 2% foglalkozik mezőgazdasággal, mint termelő, akkor komolyabb a baj, mint véltem. Hihetetlenül sérülékenyek vagyunk emiatt. Aggasztónak tartom, hogy a termelékenységet génkezelt fajtákkal próbáljuk fenntartani, mert növelni már nem igazán lehet. Aggódok úgy, hogy az idei gabonatermés kimondottan jó. Bár, a kukorica zöme pont lábon maradt az esős idő megérkezéséig. Csak éppen jelentéktelen a hazai állattartás, jelentős mértékben import árut fogyasztunk. Tulajdonképpen a globális kereskedelem leállása esetén a hazai városlakók éheznének! Tényleg leállhatna a kereskedelem, mert igen csak kijózanító lenne, hogy a mezőgazdaságunk mennyire nem a hazai kereslet kielégítését szolgálja, sőt, talán képtelen is ellátni az ország lakosságát. Egy ország sem engedheti meg magának, hogy ne tudja etetni a népességét! Az éhínség veszedelmes demoralizáló. Azonban nemcsak a táplálék hiánya vezethet egy ország összeomlásához. A fejlett ember nem sokat ér az eszközei nélkül. Meglepően szánalmasak vagyunk nélkülük. Még egy kivert ebnek is nagyobb esélye van túlélni egy mérsékelt övi telet, mint nekünk.
Energiaéhség fenyegeti az emberiséget. Mindent túlbonyolított a népesség felduzzadása és az egyedek specializálódása. Minél összetettebb egy élőlény, annál több energiára van szüksége az életben maradáshoz. Nemcsak a testünk kíván energiát (táplálékot), hanem az eszközeink is. Sőt, a mérsékelt égöv hideg időszakában a lakhelyünk melegen tartása is energiát igényel. Szükségünk van ennivalóra, áramra, fosszilis tüzelőkre. Gyakran az áram előállításához is fosszilis tüzelőket használunk. 345 millió évvel ezelőtt az élővilág rengeteg növény által megkötötte a légkör szén-dioxid tartalmának jelentős részét. A hatalmas erdők széntelepekké alakultak át. A tengeri állatkákból pedig kőolaj és földgáz mezők lett. (Egyszer egy széndarabkában még én is találtam páfránylevél lenyomatot.) (Megjegyzés: állítólag a kőolaj nem szerves eredetű. Ennek még nem néztem utána.)
Az ember, hogy átalakítsa a természet állat és növényállományát gondolkodó emberekké, igénybe veszi a fosszilis tüzelőket. Szénnel, földgázzal fűt, vagy áramot termelő erőműveket táplál, illetve a kőolajból benzint, műanyagokat, egyéb vegyszereket állít elő. A benzinnel üzemelteti az acélparipáit. Mostanában az autók egyre több műanyagot tartalmaznak, a nagyüzemi gyártásukhoz nincs elég vasérc. Sajnálatos, hogy az ember még nem tudott fizikailag alkalmazkodni a sebesebb közlekedéshez, így aztán rendre kiszenved az acélparipák roncsai közt. Mire föl a nagy sietség? A szárazföldi közlekedéssel egyéb gondok is akadnak. Egyszerűen nem lehet az egész földet utakkal beteríteni. Az utak lefektetése, fenntartása rendkívül költséges. A közúti személy és áruszállítás szintén drága. Azonban mindent vinni kell a városi lakosság eltartásához. Cserébe a városlakó rendkívül sokféle szolgáltatást nyújt embertársainak. Kár, hogy a városlakó önmagában, ellátás nélkül elpusztul.
Most pedig következzék egy valósághű lefuttatása a jólét bukása utáni életnek.
Városlakó vagyok. Születésem óta élek egy vidéki kisvárosban. Alapvető ismereteim vannak a mezőgazdaságról, és a még megmaradt vadnövényekről, állatokról. Gond nélkül szétszedek bármilyen élőlényt konyhakész állapotra. Elboldogulok a kézi szerszámokkal. Egy világégés esetén a pánikroham átvészelése után feltámadna bennem az őseim vére. Nos, nézem csak, mihez is kezdenék. Vezetékes víz nélkül régi kútból kellene mernem a mifelénk magas arzén tartalmú talajvizet. A víz nagyon fontos, nélküle egy hét és szomjhalál. Az áramszolgáltatás hiánya egy miatt lenne fájó, nem lenne villanyfény az éjszakában. (A tévé, rádió, internet hiánya még áldás is lenne, nem pörgetné túl a sok negatív hír a pánikot.) A meleg víz a bojlerból nem hiányozna, eleve kieső luxus a vízhiány miatt. Palackos gáz nélkül nem üzemelne a gáztűzhely. Gyorsan beszereznék egy régi vastűzhelyt és azt állítanám be az egyik szobába, ahol van kéménynyílás. Így egyből eme helyiség alakulna át a konyhává. Ide hordanám a vizet a közeli kútról. (Alig 50 méterre van egy ásott kút. Egykori tanya lakóit szolgálta még 40 évvel ezelőtt.) Persze az arzén nem túl kellemes, de a szomjhalál jóval kellemetlenebb. A vaskályha fűtését megoldanám, kivágnám az összes nem gyümölcsöt termő fát a környéken. Persze az egyre fogyatkozó tüzelőért előbb-utóbb meg kellene küzdeni. Itt már bajban lennék, valószínűleg alulmaradnék a harcban. Igaz, előbb a harc az élelemért indulna meg. Városkám lakossága két hét alatt felélné a város raktáraiban, boltjaiban tárolt élelmet. Utána pedig jönne a még mezőgazdasággal kínlódok állatállománya. Hahaha, vicces volna, mert egy disznó ára felérne egy autóéval! Hihetetlennek tartjátok? Egyáltalán nem az. Ripsz-ropsz elfogyna az összes állat, még a házi macskák is lábasban végeznék, és negyedévvel később városkám lakossága kifogyna az élelemből. Mindenki futna a földekre retket termelni. Megindulna a harc a földért. Hogy közben, mennyien halnának meg, inkább nem tippelem meg. Valószínűleg én sem élném meg az új rend megszületését, és a felvirágzást. De legalább lenne belőlem pitypang és tücsök. A tücsköt elkapná egy gébics. A gébics pedig röpködne a mezők felett, kökény bokrok ágán üldögélne. És csodálatos lenne a csend, és az eget nem szabdalnák fel a repülőgépek kondenzcsíkjai csak a fátyolfelhők terülnének szét... Nem dübörögne a forgalom a néhány év alatt szétfagyó gyorsforgalmi úton. Az egyre szélesedő fagyrepedésekben megtelepednének a növények. Húsz év múlva alig lehetne felismerni az egykori utat, de a város is jelentős átalakuláson menne át. Hihetetlen látvány az elnéptelenedett város, az ember nélküli táj.
Lélegzetelállító.
Bárcsak megélhetném az emberi faj visszaalakulását állatokká és növényekké!
Be kell ismernie a fajomnak, hogy létezésének annyi értelme van, mint az ausztráliai üregi nyulakénak. A természet részei vagyunk. És egyáltalán nem tragédia a kihalásunk. Testünk anyaga nem vész el, ismét élőlényekké lesz. Olyan lényekké, akik nem csinálnak szénből szén-dioxidot, és nem irtják ki azon lényeket, akik viszont képesek a szén-dioxidot hasznos szerves anyagokká átalakítani. Nem nyúlkálnak bele a természet rendjébe önös céljaik érdekében, amik persze megegyeznek az összes többi élőlény céljaival, sokasodás, gyarapodás, akár népességben, akár tapasztalatban. Tehát az ember nem a Természet nagy mumusa, hanem egy evolúciós zsákutca, mely felszámolja magát.
Béke porainkra.
Természetesen jobban szeretném, ha az emberi faj alkalmazkodna, és visszafogná önmagát, saját érdekében, hogy még sok tízezer évig fennmaradjon és gyarapodjon tudásban. Lehetséges, hogy a mostani csak egy átmeneti kor, és később a sötét atomkorként fogják említeni a történelmi feljegyzések.
Az ember nem tud oly maradandót alkotni, mint az aprócska, de tömegével élt tengeri héjas állatkák, kiknek házaiból, belső vázaiból alakultak ki a mészkőhegységek. Vajon, az ember szeméttelepeiből, városaiból lesznek-e geológiai képződmények?
Megjegyzés: 2008-as írásom.
Az ember, a kivételesen virulens faj legnagyobb ellensége, önmaga. A végítélet közel sem egy drámai, katartikus esemény, hanem egy jelenleg is zajló bomlási folyamat. Minden jóban van valami rossz, majd ez után lesz a minden rosszban van valami jó, de most még a növekedés fázisában vagyunk, amikor még a figyelmeztető jelek ellenére korlátlannak tekintjük a fejlődést. A fenntartható fejlődés az egyik legnagyobb délibáb. Ilyen nincs. Persze, ha a gazdasági szakemberek arra gondolnak, hogy ésszerűbb gazdálkodással lehet biztosítani a faj fennmaradását, akkor rendben való az elképzelésük, csak éppen nem erről van szó. Úgy látszik, mindig kell egy figyelmeztető gazdasági válság, hogy rádöbbenjünk, nem létezik fenntartható fejlődés. A fejlődés előfeltétele a hanyatlás, majd a romokon való felvirágzás, ami hozhat újat. De ez megújulás, nem fejlődés. Akár a tavasz, majd a nyár. Egyáltalán, a gazdasági szakemberek hová akarnak fejlődni? Az lenne a csoda, ha a mai életszínvonalat meg tudnák tartani! Ami nem fog sikerülni a nyomorgó tömegek lázadása miatt. Vagy, ha nem elég szervezettek a lázadáshoz, a javak megszerzéséhez, akkor el fognak pusztulni.
Felkészültünk, hogy végignézzük milliók halálát? El sem tudjátok képzelni, mekkora demoralizáló hatása lesz a milliók láthatóvá váló szenvedésének és bukásának. Még hogy fenntartható fejlődés...
Persze innen nézve, a mérsékelt égöv egyik országából, egyáltalán nem oly szörnyűséges a helyzet, sőt, jó dolgomban láttatok magammal ennyi szörnyűséget.
Akkor átgondolom még egyszer az egyenletet, él a földön cirka hatmilliárd ember, ebből ötmilliárd nélkülözi a jó lét eszközeit. Se tiszta ivó vizük, se biztos élelemforrások, se orvosuk, iskolájuk, egyéb intézményeik. Úgy élnek, ahogy tudnak. Igaz, a fejlett ember segít nekik, igyekszik enyhíteni a nyomorukon, és egyre több lehetőséget biztosít számukra, hogy fejlődhessenek. Itt viszont belép a természeti erőforrások szűkössége, akárcsak a városoké. Egyszerűen nem fér el több ember a városokban, hiába növekszenek őrült mértékben. Épp elég város néptelenedett már el a történelem folyamán, hogy belássuk, a városok közel sem oly biztos mentsvárai a civilizációnknak, mint véljük. Babilon korának egyik legfantasztikusabb központja volt, és ma már egy sivatagban álló rom.
Egy város jelenleg nem önfenntartó szerveződés. Szüksége van kívülről érkező árukra. Ugyan városon belül rendkívüli az emberek produktivitása, de zömében a szolgáltató iparban dolgozó emberek lakják őket, akik más emberek életét könnyítik meg a tudásokkal. Az emberi társadalom hasznos egyedei, de egy katasztrófa esetén kevés esélyük van az életben maradásra. Hamar szembesülnének az éhezés rémével. A város egy kellemes csapda.
A városoktól messze terülnek el a hatalmas termőterületek. Ha igaz, hogy a fejlett világban csak 2% foglalkozik mezőgazdasággal, mint termelő, akkor komolyabb a baj, mint véltem. Hihetetlenül sérülékenyek vagyunk emiatt. Aggasztónak tartom, hogy a termelékenységet génkezelt fajtákkal próbáljuk fenntartani, mert növelni már nem igazán lehet. Aggódok úgy, hogy az idei gabonatermés kimondottan jó. Bár, a kukorica zöme pont lábon maradt az esős idő megérkezéséig. Csak éppen jelentéktelen a hazai állattartás, jelentős mértékben import árut fogyasztunk. Tulajdonképpen a globális kereskedelem leállása esetén a hazai városlakók éheznének! Tényleg leállhatna a kereskedelem, mert igen csak kijózanító lenne, hogy a mezőgazdaságunk mennyire nem a hazai kereslet kielégítését szolgálja, sőt, talán képtelen is ellátni az ország lakosságát. Egy ország sem engedheti meg magának, hogy ne tudja etetni a népességét! Az éhínség veszedelmes demoralizáló. Azonban nemcsak a táplálék hiánya vezethet egy ország összeomlásához. A fejlett ember nem sokat ér az eszközei nélkül. Meglepően szánalmasak vagyunk nélkülük. Még egy kivert ebnek is nagyobb esélye van túlélni egy mérsékelt övi telet, mint nekünk.
Energiaéhség fenyegeti az emberiséget. Mindent túlbonyolított a népesség felduzzadása és az egyedek specializálódása. Minél összetettebb egy élőlény, annál több energiára van szüksége az életben maradáshoz. Nemcsak a testünk kíván energiát (táplálékot), hanem az eszközeink is. Sőt, a mérsékelt égöv hideg időszakában a lakhelyünk melegen tartása is energiát igényel. Szükségünk van ennivalóra, áramra, fosszilis tüzelőkre. Gyakran az áram előállításához is fosszilis tüzelőket használunk. 345 millió évvel ezelőtt az élővilág rengeteg növény által megkötötte a légkör szén-dioxid tartalmának jelentős részét. A hatalmas erdők széntelepekké alakultak át. A tengeri állatkákból pedig kőolaj és földgáz mezők lett. (Egyszer egy széndarabkában még én is találtam páfránylevél lenyomatot.) (Megjegyzés: állítólag a kőolaj nem szerves eredetű. Ennek még nem néztem utána.)
Az ember, hogy átalakítsa a természet állat és növényállományát gondolkodó emberekké, igénybe veszi a fosszilis tüzelőket. Szénnel, földgázzal fűt, vagy áramot termelő erőműveket táplál, illetve a kőolajból benzint, műanyagokat, egyéb vegyszereket állít elő. A benzinnel üzemelteti az acélparipáit. Mostanában az autók egyre több műanyagot tartalmaznak, a nagyüzemi gyártásukhoz nincs elég vasérc. Sajnálatos, hogy az ember még nem tudott fizikailag alkalmazkodni a sebesebb közlekedéshez, így aztán rendre kiszenved az acélparipák roncsai közt. Mire föl a nagy sietség? A szárazföldi közlekedéssel egyéb gondok is akadnak. Egyszerűen nem lehet az egész földet utakkal beteríteni. Az utak lefektetése, fenntartása rendkívül költséges. A közúti személy és áruszállítás szintén drága. Azonban mindent vinni kell a városi lakosság eltartásához. Cserébe a városlakó rendkívül sokféle szolgáltatást nyújt embertársainak. Kár, hogy a városlakó önmagában, ellátás nélkül elpusztul.
Most pedig következzék egy valósághű lefuttatása a jólét bukása utáni életnek.
Városlakó vagyok. Születésem óta élek egy vidéki kisvárosban. Alapvető ismereteim vannak a mezőgazdaságról, és a még megmaradt vadnövényekről, állatokról. Gond nélkül szétszedek bármilyen élőlényt konyhakész állapotra. Elboldogulok a kézi szerszámokkal. Egy világégés esetén a pánikroham átvészelése után feltámadna bennem az őseim vére. Nos, nézem csak, mihez is kezdenék. Vezetékes víz nélkül régi kútból kellene mernem a mifelénk magas arzén tartalmú talajvizet. A víz nagyon fontos, nélküle egy hét és szomjhalál. Az áramszolgáltatás hiánya egy miatt lenne fájó, nem lenne villanyfény az éjszakában. (A tévé, rádió, internet hiánya még áldás is lenne, nem pörgetné túl a sok negatív hír a pánikot.) A meleg víz a bojlerból nem hiányozna, eleve kieső luxus a vízhiány miatt. Palackos gáz nélkül nem üzemelne a gáztűzhely. Gyorsan beszereznék egy régi vastűzhelyt és azt állítanám be az egyik szobába, ahol van kéménynyílás. Így egyből eme helyiség alakulna át a konyhává. Ide hordanám a vizet a közeli kútról. (Alig 50 méterre van egy ásott kút. Egykori tanya lakóit szolgálta még 40 évvel ezelőtt.) Persze az arzén nem túl kellemes, de a szomjhalál jóval kellemetlenebb. A vaskályha fűtését megoldanám, kivágnám az összes nem gyümölcsöt termő fát a környéken. Persze az egyre fogyatkozó tüzelőért előbb-utóbb meg kellene küzdeni. Itt már bajban lennék, valószínűleg alulmaradnék a harcban. Igaz, előbb a harc az élelemért indulna meg. Városkám lakossága két hét alatt felélné a város raktáraiban, boltjaiban tárolt élelmet. Utána pedig jönne a még mezőgazdasággal kínlódok állatállománya. Hahaha, vicces volna, mert egy disznó ára felérne egy autóéval! Hihetetlennek tartjátok? Egyáltalán nem az. Ripsz-ropsz elfogyna az összes állat, még a házi macskák is lábasban végeznék, és negyedévvel később városkám lakossága kifogyna az élelemből. Mindenki futna a földekre retket termelni. Megindulna a harc a földért. Hogy közben, mennyien halnának meg, inkább nem tippelem meg. Valószínűleg én sem élném meg az új rend megszületését, és a felvirágzást. De legalább lenne belőlem pitypang és tücsök. A tücsköt elkapná egy gébics. A gébics pedig röpködne a mezők felett, kökény bokrok ágán üldögélne. És csodálatos lenne a csend, és az eget nem szabdalnák fel a repülőgépek kondenzcsíkjai csak a fátyolfelhők terülnének szét... Nem dübörögne a forgalom a néhány év alatt szétfagyó gyorsforgalmi úton. Az egyre szélesedő fagyrepedésekben megtelepednének a növények. Húsz év múlva alig lehetne felismerni az egykori utat, de a város is jelentős átalakuláson menne át. Hihetetlen látvány az elnéptelenedett város, az ember nélküli táj.
Lélegzetelállító.
Bárcsak megélhetném az emberi faj visszaalakulását állatokká és növényekké!
Be kell ismernie a fajomnak, hogy létezésének annyi értelme van, mint az ausztráliai üregi nyulakénak. A természet részei vagyunk. És egyáltalán nem tragédia a kihalásunk. Testünk anyaga nem vész el, ismét élőlényekké lesz. Olyan lényekké, akik nem csinálnak szénből szén-dioxidot, és nem irtják ki azon lényeket, akik viszont képesek a szén-dioxidot hasznos szerves anyagokká átalakítani. Nem nyúlkálnak bele a természet rendjébe önös céljaik érdekében, amik persze megegyeznek az összes többi élőlény céljaival, sokasodás, gyarapodás, akár népességben, akár tapasztalatban. Tehát az ember nem a Természet nagy mumusa, hanem egy evolúciós zsákutca, mely felszámolja magát.
Béke porainkra.
Természetesen jobban szeretném, ha az emberi faj alkalmazkodna, és visszafogná önmagát, saját érdekében, hogy még sok tízezer évig fennmaradjon és gyarapodjon tudásban. Lehetséges, hogy a mostani csak egy átmeneti kor, és később a sötét atomkorként fogják említeni a történelmi feljegyzések.
Az ember nem tud oly maradandót alkotni, mint az aprócska, de tömegével élt tengeri héjas állatkák, kiknek házaiból, belső vázaiból alakultak ki a mészkőhegységek. Vajon, az ember szeméttelepeiből, városaiból lesznek-e geológiai képződmények?
Megjegyzés: 2008-as írásom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése