A cseh kucsmagombátVerpa bohemica2007 márciusában láttam először, és azóta évről évre többször fotóztam, és 2017-ig lelkesen gyűjtöttem. A nyitóképet 2016. március 28-án készítettem a kedves kis nyárfa-ligetemben, amit túl sok gombásztárssal osztottam meg, amiből okultam. Erről majd külön írok, hogy az etikus gombászatot hogyan pöcköli félre a zsákmányszerzés állati mohósága. Ezen most nem rugózok, túl rövid az életem ahhoz, hogy fölöslegesen keserítsem a szívemet. De azért értsd meg, hogy nyomós oka van annak, hogy a gombászok nem adják meg a lakcímeiket, ugyanis az emberek fékezhetetlenek, nem tudnak mértéket tartani és amit már ketten ismernek erdőrészt, nos, megtapasztaltam, ott a következő gombaszezonban már egy tömeg fog átvonulni a kedvenceinknek esélyt sem hagyva a spóraszóró termőtestek beérlelésére. Sajnos a rövid távú haszon sokkal fontosabb a többség számára mint a hosszútávú fennmaradás. Ez azért olyan lecke volt, ami szíven ütött. Viszont nem tántorított el attól, hogy az elveimet megtartsam, és soha, de soha sem sepregetek, illetve mindig hagyok másnak is gombákat! Soha nem tarolok, és a bébi vagy idős termőtesteket nem szedem fel. Vigyázok az élőhelyre és óvatosan járom. Ez a minimum.
A legkedvesebb fotómat a faj termőtestéről 2018. március 30-án készítettem. Nem beállított kép, a gomba valóban az ibolya mellett volt. Csak a nyárfa avart sepertem félre, amit aztán visszahúztam fotózás után. Sosem sepregettem a gyűjtés okán a ligetben, hiszen eső és meleg hatására mindig feljönnek az avar fölé a cseh kucsmagombák! Hiszen spórázni akarnak és az avar alatt annak aztán semmi értelme. Amikor megnyúlt a tönkjük, már láthatóvá is válnak és könnyű a gyűjtésük. Bár ekkor is javasolt óvatosan járni és figyelni a kisebb termőtesteket, amik még nem nőttek meg, mert nem egyszerre jönnek fel. Ahogyan tapasztaltam, két-három hétig is tart a termőhulláma az első szedhető példányoktól az utolsókig.
Szintén 2018-as fotó, hat nappal korábban készült mint a fenti, tehát március 24-én. Pont előtte való este vonult át egy hidegfront kisebb havazással, amitől a hét évvel korábbi első cseh kucsmagomba keresés igencsak télies hangulatban zajlott le. Ekkor még túl kicsik voltak, és én egyet sem szedtem fel, csak ezt a fotót készítettem mint dokumentációt. Türelmes voltam, és vártam. Tudtam, hogy a berobbanó meleg időben a kellő nedvesség hatására gyorsan megnőnek. Hat nappal később kényelmesen annyit szedtem, amennyi nekem kellett a szezonnyitó kucsmagombás étel elkészítéséhez. Ezért is intettelek titeket türelemre két héttel korábban, hogy nem kell rohanni és összetaposni a lakcímeket, csak a jobb időre kell várni és minden jól fog alakulni. Pont így lett, jöttek jó esők és meleg nappalok, és mostanra több lakcímen maxi méretűre nőttek. Ha van egy nyárfásban cseh kucsmagomba, előbb-utóbb megtaláljátok. Nem kell sepregetni! Ha egyet sem látok, másik nyárfást keressetek fel.
2023. március 12-én, tehát a szezonja elején készített fotóm. Látod a termőtest süvegjének a csúcsát a nyárfa avar közül kikandikálni? Én ezt figyelem, ahelyett, hogy sepregetnék eszetlen kódis módjára. Az avar védi a nedves talajt. Mikroklímát biztosít. Megbontani a reménybeli zsákmányt védelmező avartakarót öntökön rúgás, hogy erősebb kifejezéssel éljek. Egyes tudatlan/mohó emberek képesek saját maguknak is ártani eszetlen türelmetlenségükben. Pedig a 2018. március 24.-március 30. közti változás jól jelzi, hogy a türelem kifizetődő. Bár 2018. március 30-án nem készítettem kosárfotót, de a szezonjának zárásakor lefotóztam a pompás zsákmányt.
Hét éve április 8-án mentem ki utoljára csehezni a kis nyárfa-ligetembe. A tökéletes időjárás hatására a liget legmélyebb pontján, ami lassabban száradt ki, így később is indultak növekedésnek a kucsmagombák, gyönyörű példányokat gyűjtöttem, amikre már nem számítottam április elején. Hibátlanok, vagyis ruganyos állagúak, és teljesen frissek voltak a nagy méretük* ellenére. Fontos, hogy a termőtestek frissek legyenek és sehol se legyen belsejükben narancssárga foltok! Az idős cseh kucsmagomba még alaposan átsütve (és előfőzve) is okozhat gyomorpanaszokat. 2017-ben egy közös főzőcskén, aki kétszer szedett és evett a csehes ételből, annak bizony pár órával később volt rosszulléte. Én azóta vagyok óvatos ezzel a fajjal. A 2018-as zsákmányt elajándékoztam.
*A nagyobb kucsmagombákat érdemes töltött gombának elkészíteni. 2017-ben egy közös főzőcskén a süvegekbe
leforrázásuk és lecsöpögtetésük után aszalt szilvát tettem, begöngyöltem
vékonyra szelt húsos szalonnába és tepsiben átsütöttem. Ez volt az az étel, ami később a gondot okozta azoknak, akik sokat ettek belőle. Sajnos 2017-ben már közel se voltak frissek azok a nagy termőtestek, és a gondosságom ellenére a dupla adagjuk panaszokat okozott.
Magyarországon egy olyan rezsim uralkodik, amelynek egyetlen célja a saját hatalmának fenntartása. Nem az emberek jóléte, nem az ország felemelkedése, nem a jövő generációinak biztosítása – hanem pusztán az, hogy azok, akik most uralják a rendszert, örökké hatalmon maradhassanak. És ehhez megvan minden eszközük: az állami propaganda, a választási törvények manipulálása, a jogi és gazdasági nyomásgyakorlás. Az ellenzéket ellehetetlenítik, a civil szférát felszámolják, a sajtót pórázon tartják.
Miért maradnak mégis hűségesek hozzá? A Fidesz hívei nem hűségesek Orbánhoz, mert ő olyan vezető lenne, aki gondoskodik róluk. Hűségesek hozzá, mert félnek. Félnek attól, hogy mi történik, ha más kerül hatalomra. Félnek a bizonytalanságtól, amit a propaganda sulykol: hogy „Brüsszel elveszi az országot”, hogy „a migránsok lerohanják Magyarországot”, hogy „a liberálisok a gyerekeinket nemátalakításra kényszerítik”. Ezek az emberek nem a valóság alapján döntenek, hanem az alapján, amit a hatalom beléjük táplált. Nem mernek szembenézni azzal, hogy a valódi fenyegetés nem kívülről érkezik – hanem belülről, a saját vezetőiktől.
Mit kockáztatnak az inaktívak? Sokan úgy gondolják, hogy nem érdemes foglalkozni a politikával, mert „úgysem lehet változtatni”. Ők a rendszer legnagyobb támaszai. Ha a hatalom kritikus tömeget érezne az utcán, ha látná, hogy az emberek már nem félnek, ha a rendszer támogatottsága látványosan megroppanna, akkor már nem lehetne mindent a szőnyeg alá söpörni. De az inaktívak hallgatása felbátorítja a zsarnokokat. Aki most nem áll ki a saját jogaiért, az holnap már nem lesz abban a helyzetben, hogy egyáltalán legyenek jogai.
A türelem ára – miért nem elég kivárni a választást? Vannak, akik azt mondják: „már csak ki kell bírni 2026-ig, és akkor majd demokratikusan leváltjuk őket.” De mi garantálja, hogy 2026-ban valódi választás lesz? Semmi. Erdogan és Putyin példája mutatja, hogy egy autoriter rendszer nem engedi meg a tisztességes versenyt. Vagy kizárják az ellenzéki jelölteket, vagy megfélemlítik a szavazókat, vagy egyszerűen úgy alakítják a választási rendszert, hogy esélye se legyen senki másnak.
És közben itt forrong a civilizációs válság Ez a politikai játszma önmagában is veszélyes, de van egy nagyobb fenyegetés, amire Orbán és Putyin rendszere sem fog megoldást adni: a világunk alapjai recsegnek-ropognak. A klímaváltozás, az energiaválság, az erőforrások kimerülése, a mesterséges intelligencia és az automatizáció okozta társadalmi feszültségek mind ott tornyosulnak felettünk. Ezek a problémák olyan kihívások, amelyekre egy önmagába zárkózó, korrupcióval és lopással működtetett rendszer képtelen választ adni. A Fidesz hatalmának fenntartása mellett ezek a válságok tovább mélyülnek, míg végül már késő lesz.
Mi a megoldás? Nem lehet tovább halogatni. Ha az emberek nem állnak ki most, ha nem mutatják meg, hogy elegük van ebből a rendszerből, akkor a végső összeomlásig fogják fenntartani. Nincs már idő a passzivitásra, nincs már idő a várakozásra.
A cselekvés első lépése a tájékozódás – ne higgy el mindent, amit a kormánypropaganda mond! Nézz utána a híreknek, keresd az alternatív forrásokat.
Beszélj róla! A hallgatás a hatalom legnagyobb támasza. Beszélj ismerőseiddel, családoddal, hívd fel a figyelmet arra, hogy mi történik.
Légy aktív! Ha tüntetés van, menj ki az utcára! Ha civil szervezetet találsz, amely kiáll az elveidért, támogasd őket! Ha eljön a választás, ne csak szavazz, hanem figyelj oda a választási folyamat tisztaságára is!
Ne félj! A hatalom félelmet akar kelteni, hogy ne merj cselekedni. De ha elég sokan mernek, akkor a rezsim már nem tud mindenkit elhallgattatni.
A jövő nincs előre megírva A történelem azt mutatja, hogy egyetlen rendszer sem tart örökké. Minden diktatúra megbukik egyszer – a kérdés csak az, hogy addig mennyi kárt okoz. A mi felelősségünk, hogy ezt a folyamatot ne évtizedekig tartó szenvedéssel érjük el, hanem most, azonnal kezdjünk el dolgozni a változásért. Ha most nem cselekszünk, akkor később már lehet, hogy nem is lesz rá lehetőségünk.
Vannak idők, amikor az ellenállás nem óriási gesztusokkal, hanem apró, alig észrevehető cselekedetekkel kezdődik. A szivárványos kitűző és a magyar kokárda viselése együtt egy ilyen apró tett lehet – egy szelíd, de határozott kijelentés: hiszünk egy sokszínű, szabad, demokratikus és élhető Magyarországban. Hiszünk abban, hogy a hagyomány és a nyitottság nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Hiszünk abban, hogy a jövőnk nem determinált, hogy van mozgásterünk, és ha felismerjük egymást az utcán, a tömegben, a metrón, akkor tudni fogjuk: nem vagyunk egyedül.
Ez az apróság sokkal mélyebb kérdéseket vet fel, mert nemcsak egy autokrata rendszerrel szembeni tiltakozás, hanem a világunk egyre gyorsuló széthullására adott válasz is. A populizmus, amely egyre több helyen nyer teret, nem pusztán politikai eszköz, hanem tünete annak a válságnak, amely a modern ipari civilizáció egészét áthatja. Egyre több ember érzi magát elveszettnek és erőtlennek, miközben a nagy rendszerek – legyen szó a gazdaságról, a klímavédelemről, vagy éppen a demokráciáról – recsegnek-ropognak. Egy autokrata mindig az ilyen pillanatokat használja ki: egyszerű válaszokat ígér bonyolult problémákra. Mindig van egy ellenség, akire rá lehet mutatni, mindig van egy múltbeli aranykor, amit vissza kell hozni, mindig van egy vezér, aki majd megment minket – és ez a történelem során már számtalanszor vezetett tragédiákhoz.
A valóság ezzel szemben sokkal összetettebb, és éppen ezért a változásnak is sokkal mélyebbről kell fakadnia. Nem elég a választásokban reménykedni, amikor az egész intézményrendszer egyetlen hatalomra lett szabva. Nem elég dühös Facebook-posztokat írni, ha közben nem találunk módot arra, hogy a mindennapokban is kifejezzük az ellenállásunkat. Az alulról szerveződés, az egymásra ismerés, a közösségek újbóli felépítése az egyetlen út, amely hosszú távon valódi változást hozhat.
A szivárványos kitűző és a kokárda ennek a szimbóluma lehet. Egy üzenet, amely egyszerre a hagyomány tiszteletéről és a jövő reményéről szól. Egy apró tett, amely kifejezi, hogy nem adjuk meg magunkat, nem fogadjuk el a megosztottságot, és hogy nem félünk kimondani: hiszünk egy másik Magyarország lehetőségében.
A történelem nem a nagy beszédekkel és politikai nyilatkozatokkal változik meg, hanem azokkal a mindennapi emberekkel, akik apró tettekkel észrevétlenül elkezdik formálni a valóságot. Ha ma csak annyit teszünk, hogy ezt a két szimbólumot együtt viseljük, már akkor is egy lépéssel közelebb vagyunk ahhoz, hogy megtaláljuk egymást, és egy széttöredezett világban újra közösségekké váljunk.
A szerb és a magyar társadalom látszólag hasonló politikai helyzetben van: mindkét ország élén egy erősen autoriter vezető áll, mindkét kormány szoros kapcsolatokat ápol Oroszországgal, és mindkét rendszer visszaszorította a sajtószabadságot és a demokratikus intézményeket. Ennek ellenére, amikor a szerbeknek elegük lett Aleksandar Vučić kormányzásából, egy millió ember vonult az utcára, míg Magyarországon a nemzeti ünnep alkalmával egy új politikai szereplő (Magyar Péter) hívására „csak” százezren gyűltek össze. Miért van ez a különbség?
Történelmi gyökerek: a harcos szerbek és a kompromisszumkereső magyarok
A szerbek történelmileg mindig harcoltak az elnyomás ellen. Az Oszmán Birodalom uralma alatt a szerb felkelések erőszakosak és véresek voltak, és a 20. század háborúi is hozzájárultak ahhoz, hogy a szerb társadalomban máig él a politikai ellenállás kultúrája. Egy szerb számára természetes, hogy ha egy vezető túl sok hatalmat akar magának, akkor azt utcai demonstrációkkal, tüntetésekkel próbálják visszaszorítani.
Ezzel szemben Magyarország történelme más utat járt be. 1848-ban és 1956-ban is megpróbáltunk forradalmat csinálni, de mindkét esetben az erősebb hatalom leverte az ellenállást. A Kádár-rendszer alatt a magyar társadalom megtanulta, hogy „aki csendben marad, azt békén hagyják”. Ez a mentalitás mélyen beivódott, és a legtöbb magyar inkább alkalmazkodik a hatalomhoz, mintsem hogy nyíltan szembeszálljon vele.
Politikai rendszer és ellenállás: Vučić kaotikus, Orbán precíz
Szerbiában a politikai rendszer korrupt és autokratikus, de sokkal kevésbé zárt, mint Magyarországon. Az ottani média nem teljesen egyoldalú, az ellenzéki hangok hallhatóbbak, és a társadalom nagyobb része aktívan foglalkozik politikával. Emiatt a tömegtüntetések is könnyebben szerveződnek.
Magyarországon viszont a Fidesz egy sokkal hatékonyabb hatalmi gépezetet épített ki. A kormánypárti média dominálja a tájékoztatást, a választási rendszert úgy alakították át, hogy szinte lehetetlen legyőzni a kormányt demokratikus eszközökkel, és az állami intézmények Orbán emberei által vannak irányítva. Ilyen környezetben a társadalmi ellenállás sokkal nehezebb, mert az államhatalom minden eszközzel elfojtja a kritikus hangokat.
A politikai alternatíva szerepe: mozgalom vs. személyi kultusz
A szerbek tömegesen tüntettek Vučić ellen, de nem egy konkrét politikai vezető miatt, hanem azért, mert elegük lett az egész rendszerből. A szerb ellenállás egy szélesebb mozgalom része.
Magyarországon viszont az ellenállás nem egy ügy köré szerveződik, hanem egyetlen ember, Magyar Péter személye köré. A magyar politika hagyományosan „vezérközpontú”, vagyis az emberek nem ügyekhez csatlakoznak, hanem karizmatikus figurákhoz. Ez azonban veszélyes, mert ha az adott személy hibázik vagy meggyengül, az egész mozgalom összeomolhat.
A „kivárás” öngyilkos taktika
Sokan azt gondolják, hogy elég „okosan kivárni”, és a rendszer magától megbukik. Ez azonban óriási tévedés. Orbán Viktor rendszere nem egy spontán széthulló kártyavár, hanem egy pénzzel és hatalommal stabilizált autokratikus rezsim. A Fidesz kontrollálja az állami költségvetést, a közmédiát, a választási rendszert és a rendőrséget is. A 2026-os választásra szinte korlátlan anyagi erőforrásaik lesznek, miközben az ellenzéknek alig marad mozgástere.
Ráadásul nemzetközi szinten is van egy nagyobb játszma: az orosz birodalmi tervekhez kötődő hatalmi struktúra nem fogja hagyni, hogy Orbán Viktor „csak úgy” megbukjon. Ha az ellenzéki mozgalmak túl erősek lennének, könnyen elképzelhető, hogy Moszkva aktívan beavatkozna, például dezinformációs kampányokkal, gazdasági zsarolással vagy akár egyéb rejtett eszközökkel.
Mit lehet tenni?
Ha a magyar társadalom valóban változást akar, akkor el kell felejteni a passzív várakozást és az egyéni „megmentőkbe” vetett hitet. Egyetlen ember nem fogja megdönteni ezt a rendszert – csak egy széles körű, társadalmi mozgalom lehet erre képes. Ehhez pedig szükség van a politikai ébredésre, az összefogásra és a civil társadalom aktivizálására.
Ha ez nem történik meg, akkor a 2026-os választás is csak egy újabb előre lejátszott meccs lesz, ahol a Fidesz a végtelen pénzügyi erőforrásaival és a hatalmi gépezetével újra és újra dominálja a politikai terepet. A szerbek megmutatták, hogy lehetséges tömeges ellenállást szervezni egy autokratikus rendszer ellen – a kérdés csak az, hogy a magyarok képesek lesznek-e tanulni ebből a példából.
Három éve július közepén fotóztam le a gyulai duzzasztónál a kiégett gátoldalt. Forró és száraz nyarunk volt, amikor napközben már picit sem esett jól a séta és iszkoltam haza a vastag vályogfalak közé, a behúzott függönyös szobámba, ahol a kinti majd negyven Celsius fok helyett kellemesebb 26 Celsius fok várt engemet. De elmenni a duzzasztóhoz jó ötlet volt, mert keményen szembesültem a valósággal, hogy életem majd fél évszázada alatt mennyire átalakultak az évszakok és a valamikori meleg évszakból "pokoli" lett. A hőségnapok és napsütéses órák száma jelentősen megnőtt és egyre többször adnak ki harmadfokú hőségriasztást is. A telek enyhék lettek és a síkvidéki hótakaró eltűnt. A mostani tél ráadásnak még száraz is volt, holott a hideg évszakban kéne feltöltődnie a talajnak életadó vízzel. Március elején már enyhe aszály volt, ami a valóságban sokkal fenyegetőbb, hiszen folyóink vízgyűjtőin a hegyeken a hótakaró csekély, vagyis azzal a vízzel kell gazdálkodnunk, ami a tájban van vagy a felhőkből hullik alá. Mindkettő kevesebb a szükségesnél! Komolyan fenyeget minket a vízhiány.
A víz alapvető létszükséglet. Ez egy olyan tény, amivel vitatkozni totálisan értelmetlen. A víz globálisan nem lett kevesebb, de az eloszlása elképesztően szélsőségessé vált, és Európa évek óta szárazsággal küzd. Bizony, nemcsak nálunk vannak aszályos nyarak! Ha pedig Európán belül több kulcsfontosságú termőterületen üt be az aszály, még minket, a fejlett világot is komolyan megütheti az élelmezési válság. Ukrajna egy éléstár, aminek termőterületeivel kiegészíteni Európa ellátási láncát nem egy elvetélt ötlet. Több lábon állni az élelmezés tekintetében az európai szövetségnek igencsak kívánatos, hogy elkerüljük a nagyobb problémákat, és életveszélyes helyzeteket. Az ember nagyon hamar ki tud vetkőzni magából, ha megbillen a megszokott keretrendszer, amiben él. Elég csak a hírhedté vált 1977-es New York-i áramszünetre gondolni. Ipari civilizációnk alól kitermeltük az alapot, súlyosan roncsoltuk az ökoszisztémákat, konkrétan élettelen porrá szántjuk és vegyszerezzük a termőföldet, a talajdegradáció globális probléma és minket sem kímél, ugyanis vannak helyek az országban, ahol a váztalajt szántják! Horrorisztikus látvány. Több kulcsfontosságú nyersanyag kimerülőben van és a szemétből való újra kinyerésük energiaigényes, miközben fosszilis energiahordozóinkat jobb lenne nem használni, hiszen már így is túl sok széndioxidot engedtünk vissza a légkörbe. Ennek pedig valós következményei vannak.
Az emberiség, mi mindannyian egy olyan krízis sorozattal állunk szemben, amilyet még nem tapasztaltunk meg. A 21. századra a fajunk globális jelenséggé vált, a holocént magunk mögött hagytuk és beléptünk az antropocénbe. Nincs olyan zuga a bolygónak, ami érintetlen lenne ipari szennyezésünktől. Belegondolni is rossz, hogy a mikroműanyag miféle károkat fog okozni az élő szervezetekben, így bennünk is. Bele fog telni pár ezer évbe, mire az élővilág kiheveri az ember okozta károkat. De a természet regenerálódni fog, mi viszont, erősen specializálódott lényekként, kegyetlenül ráfaragunk az ipari civilizációnk túlkapásaira és összeomlására. Tény, ez a rendszer fenntarthatatlan, hiszen egyirányú erőforrás kinyerésen alapul, és nincs végtelen erőforrásunk a végtelen növekedéshez!!! Teljesen abszurd abban reménykedni, hogy a fogyasztás örökkön örökké megy tovább. Elég csak ismét felidézned, hogy a termőtalajaink az ipari mezőgazdaság miatt jelen időben élettelen porrá esnek szét. Aztán tényleg itt van a vízhiány fenyegető esélye is. Ezek nem humbugok, hanem valós problémák! Ezek azok, amikre a hazai rezsim sem tud épeszű választ adni, mert bőven meghaladják a kompetenciáit. Ráadásnak a rezsim a 20. században ragadt, képtelen túllátni saját önérdekén. Az ország erőforrásainak kisajátítása nélkül életképtelen. De ez már egy másik bejegyzéshez kapcsolódó gondolati kitérő.
Én egy szűk szakterületre specializálódott átlagember vagyok, aki szerény életvitel mellett alázattal műveli szakmáját és őszintén szereti a kedvenceit, a gombákat. Nincs nagyzási hóbortom és nekem is remeg a gyomrom, amikor olyan témákkal kell foglalkoznom, amik messze túlmutatnak rajtam, amilyen a klímaváltozás is. De zöldben járóként látom a változásokat! A saját szemének hisz az ember, mert ha már annak sem hisz, vagyis tagadja a valóságot, akkor elment az esze. Látom az élőhelyek gyors átalakulását, a kocsányos tölgyek nagymértékű pusztulását, a biodiverzitás hanyatlását. Láttam, amikor a viharos szél felkapta a szántóról az élettelen porrá szétesett talajt és vitte mint valami sötét kavargó felleget. Még szerencse, hogy nem felém jött a szél, mert bajban lettem volna. Látom a hidrológiai/meteorológiai adatokat. Előre reszketek a nyártól. Most nagy szerencsénk volt, hogy az év 11. hetén eljutottak hozzánk esőt adó ciklonok, de pontosan tudom, hogy három-négy napig fújó szél képes felszárítani az égi áldást, és ismét láthatóvá válik a tény, végzetesen kiszárítottuk a tájat. Víz nélkül pedig nincs élet. Sok gondolkozni valót adtam. De ha nem kezded el megérteni a helyzetet, akkor képtelen leszel cselekedni, holott most mindennél időszerűbb, hogy megszervezzük magunkat és összeadjuk a tudásunkat, tetterőnket! Figyelmedbe ajánlom a Vízvisszatartás lehetőségei csoportot, ahol már javában tart az önszerveződés és itt-ott a cselekvés is. Ez egy példaértékű kezdeményezés, mert a világunkat egyetlen egy módon tudjuk megújítani, ha alulról újraszerveződünk. Az ipari termelés felemésztette világunkat, ami maradt, nagyon körültekintően kell használnunk, hogy a fiataloknak élhető jövője legyen. Ez mindannyiunk felelőssége, még azoké is, akik nem tudtak gyermeket világra hozni!
1. Bevezetés: Miért van szükség új nemzetfogalomra?
A 21. században a világ egyre inkább szembesül a hagyományos nemzetállami rendszer korlátaival. A globalizáció, a multinacionális vállalatok térhódítása és a klímaválság olyan kihívások, amelyeket nem lehet egy elavult, etnicista nemzetfogalommal kezelni. A modern nemzetfogalomnak az együttműködésre, az ökológiai egységekre és a közös emberi sors felismerésére kell épülnie.
2. A modern nemzet három pillére
Kulturális sokszínűség és nyelvi nyitottság A nemzet nem faji vagy etnikai alapon szerveződik, hanem kulturális és szellemi közösség.
A határmenti térségekben különösen fontos a nyelvek kölcsönös tanulása, hiszen a természeti terek egységes rendszert alkotnak, amelyeket mesterségesen vágtak ketté a politikai határok.
Tájegységi összekapcsoltság és ökológiai egység A természeti környezet meghatározza az emberek életmódját és lehetőségeit, ezért a nemzetfogalomnak figyelembe kell vennie a környezeti adottságokat.
A fenntartható fejlődés csak akkor valósulhat meg, ha a természeti terekben élő emberek együttműködnek a környezeti kihívások kezelésében.
Alulról építkező közösségek és szolidaritási hálózatok A modern nemzet nem egy központosított, felülről irányított rendszer, hanem egy organikus hálózat, amely közösségekből épül fel.
A helyi közösségeknek kell biztosítaniuk az egyének támogatását és összekapcsolni őket nagyobb nemzetközi struktúrákkal.
3. A modern nemzet gyakorlati cselekvési terve Nyelvtanulás és kulturális nyitottság: a határmenti térségekben az emberek tanulják egymás nyelvét, hogy valódi kommunikáció jöhessen létre.
Helyi gazdaság erősítése: a külső tőke által irányított globalizációval szemben a helyi gazdasági kapcsolatok erősítése a cél.
Fenntartható életmód: a környezeti válságra adandó válaszok a helyi szinten kezdődnek, közösségi szintű kezdeményezésekre van szükség.
Szolidaritás és közösségi részvétel: nem a hierarchikus hatalomgyakorlás, hanem a részvételi demokácia kell, hogy meghatározza a modern nemzet irányait.
4. Záró gondolatok
A modern nemzetfogalom nem a faji vagy etnikai alapú bezárkózásra épül, hanem a kulturális közösségre, a természeti terek egységére és az alulról szerveződő szolidaritásra. Csak így lehet egy olyan világot építeni, amely ellenáll a 21. századi válságoknak és valódi alternatívát kínál a kizsákmányolásra és agresszióra épülő rendszerekkel szemben.
A világ egy olyan gazdasági rendszer fogságában vergődik, amely az egyéni és nemzeti érdekek helyett kizárólag a tőke és a profit szentségét szolgálja. Az egykori gyarmatosítás új formában tért vissza: ma már nem hadseregek vonulnak be országokba, hanem a pénzpiacok, a multinacionális vállalatok és a globális pénzügyi elit alakítja át a világot saját érdekei szerint. Ebben a harcban a kis nemzetek – különösen Európa közepén – rendkívül kiszolgáltatottak, ha nem ismerik fel időben a veszélyt és nem szerveződnek tudatosan az önvédelemre.
A globális tőke új hódítása
A világválságok után a pénz szabadon áramlani kezdett, a határokon átívelő vállalatok megerősödtek, és a nemzeteknél is nagyobb gazdasági hatalmakat hoztak létre. A világ egyre inkább néhány óriási gazdasági központ kezébe került, míg a kisebb országok elvesztették gazdasági szuverenitásukat. A fejlődés, a kamatos kamat, a tőkefelhalmozás és a terjeszkedés lett a modern világgazdaság dogmája, amelyet kíméletlenül végigvisznek mindenhol, ahol erre lehetőségük nyílik.
Miközben egyes országok – Kína, India, az USA – gigantikus gazdasági erőközpontokká nőtték ki magukat, Európa kis és közepes méretű nemzetei egyre inkább alárendelődtek ennek a rendszernek. Azok, akik nem alkalmazkodtak időben, gazdasági és politikai függésbe kerültek, elveszítették önálló döntési képességüket, és a saját polgáraik életminőségét sem tudták megvédeni.
Mi vár ránk, ha nem ébredünk fel?
A globalizáció és a pénzügyi világuralom nem egy elvont, távoli probléma, hanem a mindennapi életünket meghatározó valóság. Ha nem figyelünk, egyre mélyebb gazdasági kiszolgáltatottságba kerülünk, ahol:
A helyi gazdaságok és vállalkozások összeomlanak, mert nem bírják a multinacionális óriások versenyét.
A politikai vezetés teljesen tehetetlenné válik, mert a gazdasági érdekcsoportok irányítják a döntéseket.
A társadalom kettészakad, mert a globális tőke által támogatott elitek kiszolgálják az új gyarmatosítókat, miközben a hétköznapi emberek egyre nehezebb körülmények között élnek.
A fiatalok tömegesen elhagyják az országot, mert nincs jövőkép, nincs stabil megélhetés.
Ez nem egy távoli, elméleti lehetőség – ezek a folyamatok már most zajlanak körülöttünk.
Mit tehetünk, hogy ne legyünk áldozatok?
A kis nemzeteknek nincs esélyük egyedül megküzdeni a globális pénzhatalommal, de vannak olyan stratégiák, amelyekkel megvédhetik magukat:
Regionális együttműködés és erős szövetségek
Egyetlen kis ország sem képes egymaga szembeszállni a globális tőkével. A politikai és gazdasági szövetségek – például az Európai Unió vagy más regionális koalíciók – védelmet nyújthatnak, ha azokat jól használjuk. A cél nem a teljes függetlenség (ami illúzió), hanem az érdekérvényesítés és az önvédelem.
Nemzeti gazdasági stratégiák és tudatos fogyasztás
Támogatni kell a helyi vállalkozásokat, az innovációt és az önellátó gazdaság kialakítását. A nemzeti érdekeket előtérbe helyező gazdaságpolitika hosszú távon a túlélés záloga.
Tudatos társadalmi ellenállás
Az embereknek meg kell érteniük, hogy a globális hatalmaknak nem érdekük a kis nemzetek jóléte. A politikai döntéseket, a média manipulációit, és a gazdasági érdekeket kritikusan kell szemlélni, nem pedig vakon követni azt, amit elénk tesznek.
Politikai felelősség és vezetői elszámoltathatóság
Az ország politikai vezetésének kötelessége, hogy a nemzeti érdekeket képviselje, ne pedig külső gazdasági érdekcsoportok kívánságait teljesítse. A korrupció, a külső függés és a politikai alárendeltség nem maradhat következmények nélkül.
Ha most nem cselekszünk, később már nem lesz lehetőségünk.
Minden egyes nap, amikor nem teszünk semmit, egy újabb lépést jelent afelé, hogy elveszítsük az önállóságunkat, a megélhetésünket és a jövőnket. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy sodródjunk az árral. A kérdés nem az, hogy van-e választásunk, hanem az, hogy felismerjük-e időben, milyen veszély fenyeget minket – és hajlandóak vagyunk-e tenni ellene.
Mert ha nem ébredünk fel, akkor mások fognak dönteni helyettünk. És azok, akiknek a kezében van a tőke és a hatalom, nem a mi érdekeinket fogják nézni.
