1978-ban születtem Békéscsabán, és 1998 óta járom a szülőföldemet, hogy megismerjem. Kerestem a saját lehetőségeimet egy olyan világban, amely látszólag változatlan, de mégis drámai átalakuláson megy keresztül.
2000. augusztus 21-én, amikor az addigi legmagasabb helyi hőmérsékletet, 41,7 °C-ot mérték, poros naplemente borította a tájat. Akkor futott át először rajtam az érzés, hogy ideje másképp figyelnem a valóságra. A környezetem hiedelmei – a megszokott mondatok, rutinok, narratívák – elfedték előlem a szigorú tényeket. Sejtettem: ha továbbra is ezek között élek, azok a tények előbb-utóbb felőrölnek.
Jó döntés volt, hogy elkezdtem a kézzel fogható, megismerhető értékeket keresni. Ebben a gombák segítettek a legtöbbet. Tökéletes kulcsnak bizonyultak a természethez. Ahogy megismertem őket, úgy vált egyre világosabbá számomra a táj szerkezete is. Mivel a különféle gombafajok más-más élőhelyet kedvelnek, általuk észrevehettem azokat az eltérő ökológiai foltokat is, amelyek a szemnek sokszor láthatatlanok.
Rá kellett döbbennem azonban, hogy az ember jelentősen átalakította ezt a tájat. A természetes élőhelyek csupán nyomokban maradtak meg. Ha nem lenne itt a Körös-Maros Nemzeti Park, a szülőföldem jóval sivárabb lenne. Az "agrársivatag" kifejezés sajnos fájdalmasan pontos.
Minek is nevezhetnénk azt a több hektáros táblát, ahol egyetlen növényfaj nemesített változata uralkodik? Még a félszáraz gyepek is jóval változatosabb fajkészletet rejtenek! Az ilyen monokultúrás táblák borítják a térség nagy részét. Hiába van rajtuk valamiféle haszonnövény, ezek a területek védtelenek a széllel és a napsütéssel szemben. Amikor beáll az aszály és az első hőhullám légköri szárazsággal társul, a növények egyszerűen élve megsülnek. Pontosan ez történt 2022 nyarán a kukoricával.
Tényleg megéri erőltetni az ilyen típusú termelést? Valóban hasznot hoz? És mennyire fenntartható mindez? Az öntözésről szóló állandó ábránd egyre abszurdabbnak hat. Hiszen a szivattyúk működtetése energiaigényes, az energiaárak pedig az utóbbi években drámaian megemelkedtek. Az öntözőrendszer kiépítésének költségét, ahogy a működtetés árát is be kellene építeni a termény árába – ez pedig jelentős drágulást eredményezne. A globális piacon így a hazai gabona nem versenyképes.
Éppen ezért okoz pánikot sok hazai "zöldbáró" körében Ukrajna EU-csatlakozási kérelme. Az ukrán termelők lesöpörnék a magyarokat a piacról. A 19. században ugyan a gabonatermesztés fellendülése száz évre hírnevet hozott a szülőföldemnek – az ország éléstára lett –, de ez súlyos következményekkel járt. A táj vízrendszerének drasztikus lecsapolása komoly kiszáradáshoz vezetett.
Már akkor is voltak, akik figyelmeztettek, hogy ebből baj lesz, de a gabonában rejlő haszon elhomályosította a józan belátást. A nagybirtokosok a közösségi munkával lecsapolt földekhez könnyedén hozzájutottak, a kisbirtokosok pedig hoppon maradtak. Elég csak Áchim L. András hősies küzdelmére gondolni, aki a helyi parasztok érdekében szállt szembe a hatalommal.
Ez a korszak vetette meg a Viharsarok hírhedt alapjait. Ekkor dőlt el a magyar falu sorsa – amit a mai napig sokan nem hajlandóak felfogni. Egy hamis narratíva köt minket a földhöz. Olyan kép él sokak fejében, amely már nem felel meg a valóságnak: a többség ma már testileg és lelkileg sincs felkészülve a földművelésre. Nem tud alkalmazkodni a természethez – és valljuk be, fél is tőle.
Most azt kérdezem magamtól: megérte mindez? Megérte erőszakot tenni a tájon – és az embereken is? Érdemes-e a félszáraz sztyeppévé váló vidéken tartani az egyre fogyatkozó népességet, miközben szemfényvesztő ígéretekkel próbálják őket ott tartani?
Ezekre a kérdésekre keresem a választ. Az eddigi tapasztalataimat, ismereteimet összefoglaltam – érdemes elolvasnod.
I. Kaán Károly: az utolsó nagy nemzeti tájformáló akarat
1. A Széchenyi-féle terv örököse
Kaán Károly örökölte Széchenyi látomását, aki a XIX. század közepén még a folyamszabályozás, közlekedésfejlesztés, öntözés és birtokrendezés szintjén álmodta újra az Alföldet. A cél nem csak gazdasági volt – hanem civilizációs: emberhez méltó, a természet erőivel együtt élő társadalom megteremtése.
2. A Kaán-féle terv (1928 után)
Kaán a trianoni sokk hatására komplex fejlesztési tervet dolgozott ki:
Erdősítés a homokhátságon,
öntözéses gazdálkodás,
állattenyésztés és földhasználat optimalizálása,
szociális reformok a parasztság érdekében.
Mindezt úgy, hogy megőrizze a paraszti világ autonómiáját és méltóságát.
3. A holland modell csapdája
Kaán nagyra tartotta a holland modellt – de nem láthatta a rendszerszintű különbségeket:
Hollandia városi, tőkés, centralizált társadalom, erős polgársággal és a világkereskedelembe integrálódva.
Magyarország részben feudális, részben kisbirtokos, szétszabdalt struktúrájú ország volt, szűk nemzeti piaccal.
A holland vízgazdálkodás sikere infrastrukturális, társadalmi és politikai feltételeken múlt – ezek a Horthy-korban és később sem valósultak meg.
II. Az Alföld „második bukása”: kollektivizálás és földvagyon-átjátszás
1. 1956 után – a falu lefejezése
Az 1956 utáni erőszakos kollektivizálás felszámolta a falu önrendelkezését:
A paraszti tudás- és értékrendszer szétverése,
a földhöz való kötődés megszűnése,
elidegenedés a tájtól.
2. „Zöld bárók” és földprivatizáció
A rendszerváltás után:
A termőföld nem nemzeti kincs, hanem spekulatív eszköz lett.
A korábbi „közösből” nagyüzemi tulajdon lett, kevés kézben:
→ ma is oligarchák uralják a magyar földvagyont.
Ez a birtokszerkezet nem képes alkalmazkodni az ökológiai válsághoz – sem társadalmilag, sem gazdaságilag, sem morálisan nem fenntartható.
III. A Tiszántúl és Körösvidék: perifériából peremvidék
1. Geopolitikai és társadalmi helyzet
A városai (Debrecen, Szeged) nem hálózatban működnek, hanem izoláltan.
Bár egyetemi központként komoly értelmiségi bázissal rendelkeznek,de nem tudják kisugározni erejüket a környező, leszakadó térségekre. Ehelyett inkább beszívják a maradék tehetséget, a vidék ifjúságát.
Ez a folyamat egy önmagát erősítő spirált indít el:
A tehetséges fiatal vagy helyben marad városi diplomásként, elszakadva vidéki gyökereitől, vagy továbblép Budapestre, Nyugatra, végképp elhagyva a régiót, miközben a kiürülő falvakban nem marad sem humán, sem gazdasági tőke, amely a megújulás alapja lehetne.
Az egyetemi város így nem centrumává válik a térségnek, hanem elhatárolódó erődként működik – miközben látszólagos fejlődése elfedi a régió strukturális hanyatlását.
2. „Senki földje”
A régió egyre inkább peremterületként viselkedik:
A határ közelsége nem előny, hanem elszigetelődés.
A vízgazdálkodás katasztrofális, a táj kiszáradt.
A klímaváltozás felgyorsítja a lakhatatlanná válás folyamatát.
A falvak zöme elnéptelenedett, az ifjúság elvándorol.
IV. Merre tovább? – A jövő kérdése
A jövő alternatívái az Alföldön: illúziók helyett realitások
1. Korlátozott, de lehetséges ökologikus alkalmazkodás
A globális klímaváltozás, a csökkenő csapadék és a szélsőséges időjárás azt üzeni, hogy az Alföld nem lesz a jövő mezőgazdasági motorja — legalábbis nem a jelenlegi, intenzív, iparszerű formában.
De lehet egy újfajta, ökologikus gazdálkodás tere, amely:
regeneratív mezőgazdaságra épül: vízvisszatartás, talajmegújítás, erdősávok, mozaikos művelés,
extenzív állattartást integrál, kis léptékű rendszerekben, és figyelembe veszi a táj eltartóképességét.
Ez nem hoz gyors gazdasági növekedést, de megőrizheti az itt élők emberi méltóságát, és csökkentheti az ökológiai kockázatokat.
2. Léptékcsökkentés és tudatos visszavonulás
Nehéz, de bátor gondolat: nem minden települést lehet és kell megmenteni. Az Alföld szórványosan elhelyezkedő, népességfogyó falvai egyre inkább a „visszavonulás tereivé” válnak. Ez nem kudarc, hanem a térségi racionalitás elismerése.
A jövő egyik realista forgatókönyve a következő lehet:
kisebb, koncentrált központokat erősítünk meg (pl. Debrecen környéke, Szeged vonzáskörzete),
a periférikus falvakba csak alapinfrastruktúrát biztosítunk,
a lakosságot támogatott mobilitással segítjük abban, hogy méltósággal költözhessen.
Ez fájdalmas döntés, de a valóság elfogadása nélkül nem lehet működő rendszert építeni.
3. Speciális funkciójú zónák létrehozása
Az Alföld néhány része új szerepet kaphat — de nem agrár- vagy ipari központként, hanem különleges övezeteként:
újraerdősítési és újragyepesítési projektek reagálva az erdősztyepp átalakulására.
szolárfarmok vagy szélenergia-parkok a szelesebb részeken (pl. Dél-Békés),
kísérleti öko-települések, ahol kis közösségek új életformákat próbálnak ki,
vagy éppen rekreációs zónák, ha vízvisszatartással élhetőbb mikroklímát lehet teremteni.
Ezek nem hoznak tömeges fellendülést, de a hasznosítás logikáját megváltoztathatják: a föld nem csupán profitforrás, hanem élő ökoszisztéma, amelynek jövőjét meg kell őrizni.
Két út van:
Hazugságban tovább vegetálni – „felzárkóztatni”, amit nem lehet.
Radikálisan újragondolni a térséget:
Ökológiai helyreállítási zóna,
új gazdálkodási modellek (agroökológia, sztyeppei legeltetés),
akár irányított népességátcsoportosítás más térségekbe (tabutéma, de valóságos!). Egyébként a lakosság magától is megy, tehát az elvándorlás miatt keseregni őrültség. Az emberek tisztán látják, hogy ez a vidék számukra semmit se adhat. Erőszak külső források megígérésével mégis maradásra bírni őket!
Itt az ideje reálisan látni a föld eltartó képességét.
