Szenteld meg napjaidat

December 10-én a könyvtárban fotóztam le az eszpresszót, mert illusztrációnak szántam egy cikkhez, aminek a témája az időnk jobb megbecsülése. Az ember többféle nehézséggel néz szembe létezése során, az egyik hogy tisztában van a véges élettartamával, az elkerülhetetlen sodródásával a megszűnés felé. Nyomasztó tudás, amiről számos módon igyekszünk elfeledkezni. Ha úgyis véget ér a létezésünk, miért is foglalkoznánk komoly dolgokkal, éljünk a mának és merüljünk el a kényelemben, legyünk felelőtlenek, minek is törődnénk a holnappal, ami elhozhatja számunkra a véget? Pedig az embert a tudás egyben felelősséggel is sújtja, hogy becsülje meg életidejét és igyekezzen jó dolgokra felhasználni. Nekem ünnep minden nap, amikor az elveimhez hűen cselekedtem és jó dolgokat tettem. Értékelem a produktivitást és a nyugalmat, amik felváltva követik egymást napjaim során.
Megadom magamnak az időt, hogy értékeljem a tetteimet, kategorizáljam az élményeimet és tanuljak belőlük.
Amikor kortyolgattam a kávét, a kávécserjére gondoltam, hogy honnan származik, rákerestem egy amerikai cég keresőjével, az etiópiai hegyvidékről, közben a kínai gyártmányú telefonon Carl Orff német zeneszerző leghíresebb művét, a Carmina Burana-t hallgattam, mindezt Közép-Kelet Európában, Magyarországon egy közművelődési intézményben a 21. század első negyedévszázadának vége felé járva. Szédítő és nagylátószögű kitekintés volt a világra, egyetlen csésze kávé által, amit a kezemben tartottam. Origó voltam, a tapasztalatok örvényének közepe, és örömömet leltem a nyugalomban és a világ felfogásában egyszerre. Életem egyik kegyelmi pillanata volt. Hálásan ittam meg a kávét, és vittem vissza a csészét a büfébe. Aztán felszedelőzködtem és mentem tovább a vándorutamon.
Kívánom, hogy te is meg tud szentelni a napjaidat! Mert egyszer élünk, és mikor igazán jó, vedd észre és örvendj az élet ajándékainak.