Mályvádon jártam, avagy a hiábavalóság útján

A városlakó ember nem tudja, nem látja, és nem is meri felmérni, hogy a létezését biztosító természeti környezet milyen mértékben károsodott miattunk. Olyan szintű a pusztulás, hogy még a mi életünkben ránk is hatással lesz. Kint jártam az egykori erdőségünkben, ami mára sok kis ültetvénytagra szabdalt fatemető. A nyitóképen megörökített keményfás ligeterdő folt szó szerint folt, kb. 40 fából áll, aminek közepén három nagy kocsányos tölgy van, kettő már kiszáradt, egyben még van picike élet, koronájának alig húsz százaléka kilombosodott. Zömmel kőrisek alkotják, de van benne vadkörte, mezei juhar, egybibés galagonya és valamelyik szil, ami éppen bontogatta leveleit, így nem tudtam eldönteni, hogy melyik, mezei vagy vénic. A kicsinysége ellenére szíven ütött, pontosan tudtam, hogy mit látok, és ebből kellene, pont ebből legalább száz hektárnyi összefüggő erdő. De nincs, még hektárnyi sem. Az összes száz évnél idősebb erdőtag régen kitermelésre került, jelenleg a 80 évesek vannak soron, és az új telepítésekből nem lesz semmi, mert a klímaváltozás miatt kiszáradnak. Úgy látom, hogy az erdészet versenyt fut a kíméletlen változással, amit mi magunk hoztunk a fejünkre. Kitermel, elad, amíg van mit. Aztán utánunk a tűzvész és sivatag. Csodálatos... Elképesztő, hogy milyen szinten aláaknáztuk létezésünk alapjait. Hol van már az erdő Békés megyében? Ennyi, amit a fotómon látsz. De már ez sem az őseredeti, hanem előző században kezelt állományból maradt meg.
A fotóim kellemesek a szemnek, de a fotózás most meggyötört. Úgy érzem magamat mint akit össze-vissza vertek. A haldokló erdőség panasza kifacsart.