Jel a természettől

A díszes tarkalepke Euphydryas maturna az egyik legtökéletesebb ízeltlábú jelöltje a keményfás ligeterdő karakterfaja címre. Bonyolult életciklusú lepke, aminek fejlődése során szüksége van az erdő mindhárom szintjére. Találtam egy tanulmányt róla 2006-ból. Az EU több országában visszaszorulóban van vagy eltűnt, így fajmegőrzési feladata van Magyarországnak. Láttam már korábban, csak akkor nem tudtam lefotózni, így meghatározni sem kép hiányában. Ezzel a példánnyal nagy szerencsém volt a tegnapi pósteleki sétán, mert fázott, így az sem érdekelte, hogy az ujjbegyemre sétáltattam a közeli fotó kedvéért. Aztán visszatettem oda, ahonnan felvettem. A héten felmelegszik az idő, kedvük lesz repülni. Könnyű lesz megfigyelni a fajt az ültetvények közti művelési utakon. Amiért külön örültem neki, mert a napokban váltottam levelet az erdészet igazgatójával, egy szinttel feljebb kaptam választ a felvetésemre, hogy fizetnék védelmi pénzt csak kíméljék meg az egyik idősebb ültetvénytagot legalább húsz évig. Természetesen elutasításra került a javaslatom, mert ha hagynák száz évig lábon a tölgyültetvényt, addigra sokat romlana a faanyag vagy akár összeomolhatna az egész. Sokkal jobb, ha kitermelésre kerül és helyét újratelepítik. Mert az erdőgazdálkodásnak köszönhető, hogy egyáltalán léteznek azok a tölgyesek, amikben mozgok. Hmhm. Ebben van igazság. Azonban ott a bökkenő, hogy oké, a fákat az előző erdész generáció telepítette, de honnan teremtek itt a keményfás ligeterdőre jellemző fajok? Azokat is az erdész ültette? Oké, az ehető bogyókat termő cserjék magjai madár begyben utazva érkeztek. Sokféle növényt hozhatott az árvíz. Azonban ezek csakúgy véletlenszerűen nem állnának össze felismerhető növénytársulássá, ha nem lenne természetes azonális társulás a keményfás ligeterdő.  Pedig ez történik újra és újra csak egyre szegényebben, ahogy fogy a víz.

Miért volt fátlan az Alföld? A tájat évezredek óta lakják, és az emberek számtalan nemzedékének faigénye felemésztette az eredeti erdőket. Eleve a magasabb térszíneken lévő erdők útjában voltak a letelepedő embereknek, akik jobb szerettek árvíztől kevésbé érintett részekre építkezni. Sose volt teljesen puszta az Alföld, többek közt a folyókat puhafás galériaerdők kísérték. A pusztaság javarészt nekünk köszönhető. Az ember tájátalakító, sőt az egész élővilágot felforgató tevékenységét meglepően alulbecsülik pont az emberek.
Igen, a mai erdők számtalanszor felújított ültetvények. Ezt elismerem. Azonban a tájban jelenlévő fajok az élő bizonyítékai az eredeti növénytársulásoknak. Sajnos a második képen nem egy fajgazdag, idős tölgyültetvény látható, hanem a keserű valóság, amire cserélődik az őshonos kincs. A száradás miatt a vízigényes kocsányos tölgy helyett rövidebb vágásfordulójú, ipari fának könnyebben termelhető fajok telepítése a kívánatos(?), amilyen a nemesnyár és a fehér akác. Ezek egymással szomszédos ültetvénytagjai láthatók a fotómon. Az aljnövényzetük kevés fajból álló gyomtársulás. Ennek itt semmi köze a természethez. Abszolút az ember, a mi célunkat szolgáló(?) faültetvény. 

Ezen a képen a 117-es csertölgy ültetvény egyik sarka látható a hagyásfákkal és a cseperedő fiatal fákkal. Ha jól emlékszem, 2014-ben lett újravetve a letermelt rész. A faanyagtermelés a mezőgazdaság egyik szakterülete. Azonban az erdészet olyan fontos ökoszisztémát kezel egyszerű terményként, ami alapvető hatással van a szárazföld vízháztartására és biológiai sokféleségére. 2007 után ismét egy rendkívül száraz áprilison vagyunk túl, és a május sem hozta meg az aranyat érő esőt. És nincs a tájban elég igazi erdő, ami szivacsként tárolhatná az értékes nedvességet. Kiszáradunk.
Ideje lenne szemléletet váltani és észrevenni, hogy Békés megyében nincs értelme az erdőgazdálkodással szenvedni. Az erdészet igazi 21. századi feladata a meglévő állományok védelme, invazív fajoktól való megtisztítása, a vízpótlásuk megoldása, a területük bővítése lenne. Nem maradnának munka nélkül az erdészek, és végre valóban az erdővel foglalkoznának a rettenetes tarvágás réme nélkül, ami kétlem, hogy ne rendítené meg őket. Én szoktam pityeregni, amikor átnézem a helyi fotóimat. Nekem fájdalmas az értékvesztés. Nem az akadékoskodó sötétzöld beszél belőlem, amikor felszólalok a helyi fás vegetáció védelme miatt, ami halálra van ítélve a kiszáradás miatt. Biztos? Az ember képes pusztítani, de megóvni is. Bőven itt van az ideje, hogy az ember az erőit a megőrzésre és nem a kizsákmányolásra fordítsa. Nemcsak a díszes tarkalepke tűnne el a tájból, hanem az ember is. Valójában saját magunkat irtjuk ki csak képtelenek vagyunk ezt belátni.