Kalamunda nemzeti parkban

Tavaly decemberben meglepő ajándékot kaptam internetes ismerőstől, meghívott vendégségbe magához Nyugat-Ausztráliába. Békéscsabáról átrepülni Perthbe minden téren életem egyik legkülönlegesebb élménye volt. Ugyan okozott némi lelkiismeret furdalást az ökológiai lábnyomom hirtelen növekedése az interkontinentális repülőút miatt, de úgy voltam vele, hogy egyetlen egyszer bocsánatos bűn megjárni a déli kontinenst. Bár bujkál bennem a kisördög, hogy meg kéne ismételni pár éven belül, mert az időbe nem fért bele minden és bőven van, amit még látni szeretnék odaát. Ha nem jön össze, nincs okom keseregni, mert bő két hét alatt sok mindent láttam. Ami különösen megragadta a figyelmemet, hogy a ritkán lakott szigetkontinens lakossága megengedheti magának, hogy hihetetlen méretű területeket jelöljön ki a természetnek. Nyugat-Ausztráliában 135 nemzeti park van. Ettől egy olyan zöld mániás mint én könnybe lábadt szemmel rajongásba esett. Szegény vendéglátómat húztam magammal a zöldbe. Ezt is nézzük meg, azt is, végül voltak napok, amit átaludtam, mert teljesen kimerítettem magam. December 12-én jártunk Kalamundában, de ide csak délutánra értünk ki, így pár óránk volt, hogy járjunk pár kilométernyit a turistaösvényén. 

Milyen érzés volt tölgyes helyett eukaliptusz erdőben járni és felriadó őzek helyett kengurukat látni? Ugyanolyan varázslatos. Ami más volt, hogy a fák illóolaj tartalma miatt végigkísért az eukaliptusz aroma. Amikor hazajöttem, a kinyitott utazótáskámból búcsúként még egyszer felszállt az illat. Úgy érzem, végzetes szerelembe estem a déli kontinens eukaliptusz erdőivel is. Különösen vonzó, hogy tényleg hatalmas erdőségek. Összehasonlítva szülőföldem töredezett tölgyültetvényeivel, éles a kontraszt. Hasogatóan éles. Micsoda magyar vagyok, hogy magyar szívem sóvárog az ausztrál "idegen" erdők után. Ironizáltam. Természetbúvárként én az egyetemes zöldben gondolkozom, és nekem egyik erdő sem visel nemzeti szín pántlikát. Igaz, hogy a mérsékelt övi lombos erdő az igazi számomra, ebben lettem azzá, aki vagyok, de könnyedén otthon érzem magam bármelyik természetes állapotú erdőben. Szerencsémre a zöld szeretete világpolgárrá tett. 

Decemberben a déli kontinensen kora nyár volt hőhullámmal nyakon öntve. A súlyos aszály ellenére zöldelltek az eukaliptuszok. Az év elején a világsajtót bejárt ausztrál tűzvész nem nyugaton, hanem a keleti részen tombolt. A tűzveszélyre egy tábla figyelmeztetett, hogy irányított égetéssel fogják elejét venni a későbbi nagyobb bajnak. Illetve ottlétem alatt láttam távoli tűz füstjét, majd napokkal később áthajtottunk a leégett részen, amikor északra mentünk a sivatagba. Az erdőtűz normális jelenség odaát, ami extrémmé tette az előtte lévő évekig tartó aszály. A vendéglátóm szerint azért olyan vékony felettük az ózonpajzs, mert az erdőtűzből felszálló égéstermékek roncsolják. És ez már évezredek óta így van. Tényleg nagyon erős volt a napsütés, kalapot, napszemüveget viseltem és az arcomat, kezemet napfényvédőkrémmel kenegettem. Ha levettem a napszemüveget, percek alatt káprázni kezdett a szemem a fehér fénytől. Elképesztő tapasztalat volt. Azonban a természet gazdagsága a környezeti kihívások ellenére lenyűgözött. Jó lett volna esős időszakban látni az erdőket. Amikor nálunk ősz lesz, akkor odaát tavasz, és nyílni fognak a vadvirágok. Micsoda kaland lenne dokumentálni a déli kontinens természeti gazdagságát!