2018 júliusa után, amikor Vésztő-Mágor emlékhelyén csodálkoztam rá a megye távoli múltjára, 2020 májusában ismét az időszámítás előtti időkbe tettünk látogatást Atival. Eredetileg a fokozottan védett bókoló zsályára Salvia nutans voltam kíváncsi, de a történelmi uszadék mérete lenyűgözött, így jobban körüljártam. Évezredekkel korábban, mintegy háromezer éve épített védmű elképesztő teljesítménye a régmúltban itt élt népnek. Az erózió, a szántás sem tudta eltüntetni, tisztán kivehető a mezőgazdasági nagyüzem táblái közt a meglepő szintkülönbség. A Google Maps felvételén is tökéletesen kirajzolódik a Tatársánc, aminek a neve becsapós, hiszen jóval a tatárjárás előtt készült el, és egykori lakói még időszámításunk előtt eltűntek. A jelen száraz viszonyai közt, a kultúrtáj sivatagában elég nehéz elképzelni a valamikori kettős vizesárokkal és folyóággal védett területet. A térképrészleten a világos "kifli" forma a sánc maga, míg a halványabb majdnem egyenes vonal tőle jobbra a valamikori folyóág. Az ív fenti végénél van az elképesztően ritka, becses kincsünk, az eredeti növénytakaró picinyke darabja, a legutóbbi jégkorszak óta háborítatlan ősgyep. Ez a picike természeti csoda ősibb mint a Tatársánc. Fennmaradását a valamikor gazda hagyománytiszteletének köszönheti, aki legelőként használta, akár a nagyszülei. Dr. Kiss István botanikus 1930-ban fedezte fel és javasolta védelemre, amit 1971-ben megkapott. A jelenben a Körös Maros Nemzeti Park gondozásában van. Hazánk egyik legkisebb védett területe, alig nagyobb fél hektárnál.
A kerítéssel körbevett részét csak kutatók látogathatják, de az ő munkájuknak köszönhetően azon túl is megfigyelhető a legbecsesebb értéke, a bókoló zsálya. Fokozottan védett, nagyon ritka, abszolút kímélendő az élőhelye. Lelkiismeret furdalásom van. Ide nem kellenek látogatók, nem kellenek hobbi fotósok, akik csak egy képet akarnak a ritka növényről. Nekem se kellett volna itt "idétlenkednem". Vitáztam is önmagammal, hogy mennyire helyes írnom róla. A szeretet és büszkeség vitája volt. Szeretem a természeti értékeinket, csodálattal zarándokolok el hozzájuk. Azonban kész katasztrófa lenne a bókoló zsálya számára, ha évente virágzási idejében százszámra keresnék fel a zarándokok, akik szintén csak egy fotót akarnának róla. NE! Pláne ne furgonnal! Mi a kisautónkat a dűlőút félreeső részén a gyomtársulásban hagytuk és gyalog mentünk az ősgyephez. De így is tekergettem magam, hogy nem kéne nagyon taposni, de nagyon nem... Vannak szentélyek, amiket jobb távolról csodálni. Soha többé nem megyek az ősgyephez. A Tatársáncot még egyszer fel fogom keresni, mert a nagyot néztük meg, a kicsiről csak este szereztem tudomást a neten böngészve.
A dűlőúton hagyott kocsitól fotózva az ősgyep kerítése (majdnem középen) és balra a Tatársáncon meghagyott picinyke fa-cserje folt. Ez pont az ívén van az egykori védműnek. Ha tovább fordulsz bal felé, akkor egyértelműen kirajzolódik előtted a régi erődítmény lankás oldala. A sánc jelentősen meredekebb szántatlan, ősgyepi részénél. Itt készítettem videót. A körbekerített védett terület a védmű egykori külső felén van. Tehát felfelé sétálva pont a tetejére másztam fel. Elég jelentős magasságú volt. Nyomasztó belegondolni, hogy a letelepedett népcsoportnak hányszor kellett szembenéznie fosztogatókkal, akik kíméletlenek lehettek, ha ellenük ilyen méretű sáncra volt szükség. Csak mellékes megjegyzés, miután a klímaváltozás hatására összeomlott a jelenlegi civilizációnk, a túlélő gazdálkodóknak ugyanazzal kell szembenéznie mint a Tatársánc megépítőinek. Ez egy ősi haláltánc az eltérő életmódot választó népcsoportok között. Sok tanulsága van a történelmi emlékeinknek. Érdemes fellapozni az idő könyvének lapjait, a különféle korokat őrző talajtani rétegeket. Különleges élmény ősi építményen sétálni. Biztosra vesszük, hogy mi vagyunk a legokosabb, legfejlettebb emberek, közben csak egy vagyunk a sokaságból, akik itt éltek. A jelenben a múlt a jövőre okít. Ne feledkezz meg az ősökről, és becsüld meg a táj értékeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése