A föld húsa a gomba

A gomba a természet különce, mert sem nem állat, sem nem növény, miközben mozdulatlan életmódja miatt emlékeztet minket a növényekre, azonban kitin tartalmú sejtfala van, ami viszont állati tulajdonság. Egyszerűbb, ha külön kezeljük, és örvendezünk a földi élővilág sokszínűségén, hiszen vannak növényeink, állataink és gombáink.
A kapcsolatom a gombával a bolti csiperkével kezdődött. Sose voltam elájulva az ízétől, ellenben érdeklődve tanulmányoztam az egyedi megjelenésű zöldséget. „Miért zöldség a gomba, amikor nem is zöld, hanem fehér?” Kérdeztem anyámtól, aki nem tudott válaszolni a talányos kérdésre. Így magamtól eredtem neki a gombák megismerésének. Az első vadon növő gombafaj, amit megismertem, a gyapjas tintagomba volt. Jellegzetes megjelenése, viszonylag nagy mérete azonnal szemet szúrt nekem. Tehát már két gomba nemzetséget megismertem, a csiperkéket és a tintagombákat. Aztán jöttek a galócák, hiszen sajnálatos módon minden évben előfordulnak mérgezések, így volt ez a gyermekkoromban is, ezért hamar megismerkedtem képről a gyilkos galócával. Élőben sokkal később esett meg a találkozásunk, de azonnal felismertem. Hamarább találkoztam légyölő galócával egy őszi osztálykiránduláson a Bükkben. Egy telepített lucos tele volt vele. Aztán megismerkedtem a mezei csiperke fajokkal, nagyspórás, erdőszéli, kétspórás, ízletes, sziki, sárguló. Ez utóbbi hányást, hasmenést okoz. Azonban már a szagával eltántorítja az embert az elfogyasztásától. Majd felfedeztem a rendkívül jó illatú, aromás mezei szegfűgombát. Sose értettem, miként lehet összetéveszteni a susulykákkal vagy a parlagi tölcsérgombával. Azoknak nincs ilyen remek illata! Aztán következett gombász életem egyik nagy szerelme, egy őszi napon belebotlottam a lilatönkű pereszkébe. Ízre, illatra egy földi kemény kalapos gomba. Nincs olyan kifinomult mint a sztárolt ízletes vargánya és annak pereputtya. Ellenben kedvenc élőhelyén tömegesen fejleszt termőtesteket és az ember degeszre eheti magát vele. Rántott gombakalapként a kedvenc ételeim egyike. Pörköltnek is ízletes. Jól érvényesül pereszke íze, akár a marhahús egyedi aromája, ez is hasonló mód birizgálja az ember ízlelőbimbóit. De rántott kalapként jobban szeretem fogyasztani. A legutóbbi felfedezettem a nyárfa érdestinóru. Hozzászokva a mezei gombák ütős ízeihez, meglepetésként ért, hogy a telepített nyárfásainkban éldegél egy finomabb gomba. Akárha vajon pirítottam volna (étolajon pároltam), oly édeskés volt, és enyhe dió aromát véltem felfedezni mohó belapátolása közben. A termőtest húsa frissen szedve kemény, párolás után vajpuha volt. Jellegzetessége, hogy megfeketedik, picit sem zavart. Imádtam, beleszerettem, felvettem a „wanted” listámra.
A nyárfa érdestinórut elneveztem az Alföld vargányájának. Ha már nincsen ízletes, nyári, bronzos, király tinórum, akkor a szegény rokonukat fogom magasztalni és nagy áhítattal belapátolni. Íze van olyan jó mint az ízletesé. Bár tény, hogy hasasabb tönkje miatt a királyi rokon jobban mutat a képeken, hálásabb fotó téma. De szép is lenne egyszer végigfotózni a tinóru nemzetség összes faját! Álmom többek közt a sátán tinóru megörökítése. Gyönyörű gomba. A nevével ellentétben csöppet sem ördögi, csak gyomorrontást okoz. A tinóruk közt nincs halálosan mérgező faj. Rossz ízűek, hascsikarást keltők vannak, illetve a kis nemezes tinóruk egy penészgomba hatására gyorsan megromlanak és ételmérgezést okoznak. Ezeket a fajokat éppen emiatt nem gyűjtöm. Tinóruból láttam már: arany és molyhos nemezest, okkersárgát, keserűt, változékonyt, nyárfa érdest, és az őrségi túráknak köszönhetően ízletest, nyárit, bronzost.
Az évek alatt cirka nyolcvan gombafajt ismertem meg, és ezekről napestig tudok beszélni. Mert a gombák csodálatosak.