FOMO, avagy a közösségi oldalak hazugsága

A nyitóképen én vagyok látható mint ember, akiről elvileg a 21. század szól, hiszen ezernyi szolgáltató az én kegyeimet keresi és tucatnyi platformon hirdethetem egyéni adottságaimat, amolyan "self-made man" módjára. Kereslet és kínálat megtalálja egymást. Ahogy azt Móricka elképzeli... Sok évnyi munka után ugyanott vagyok, ahonnan elindultam. Körbeértem, de legalább tapasztalatokkal gazdagabban. Az egyik meglátásom, hogy hiba volt 2009-ben a kék közösségi oldalra regisztrálnom. Hallgatnom kellett volna a kétely hangocskájára, hogy biztosan kell ez nekem? Persze a Google is, aminek a blog felületét használom, szintén megkéri az árát az ingyenességének, de a keresőóriás nem okozott pszichés kárt nekem, míg a másik ártalmamra volt. Mocsok dolog elhitettetni a magányos emberrel, hogy társaságba került az online felületen, amikor semmi más nem zajlik mint adataival és sokszor értékes szellemi alkotásaival gyarapít egy olyan szörnyet, ami semmit sem ad cserébe, hanem még többet követel és ráadásnak fiktív valóság buborékjába zárja az embert! A gépi algoritmus ügyesen sáfárkodik az adatokkal és hülyíti meg a közösségi oldalt használókat, valamint erősíti fel az indulatokat, hiszen eleve frusztráltak vagyunk, mert érzékeljük a csapdahelyzetet, amibe önként léptünk bele.

Micsoda hazugság, hogy az online térben együtt vagyunk, közben magányosan böködjük a mobil kijelzőjét. A valóság a képen látható, ilyen valójában a világ. Sehol senki, csak én a magányos szemlélő, mert mindenki más szintén a személyes poklába zártan hiszi magáról, hogy valaki, közben egy ügyesen ólba zárt haszonállat, aki láthatatlan uraknak termeli a gdp-t és lelki-testi nyomorban éli le életét. Közben bántja saját magát és másokat is. A nyomorúságnak ezernyi módja van. Láttam én már többet is, és megéltem párat. Például krónikus szeretethiányban nőttem fel. Életem első húsz éve mint egyetlen nyomasztó rémálom tekereg a tudatomban. Fojtogató múltkígyó, ami élve emészt. A szeretethiány sokféle öngyötrő lépésre vett rá és teljesen kiszolgáltatott a közösségi oldal algoritmusának. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ha unatkozni kezdek, másféle elfoglaltságot keresek magamnak, és a kék oldal untatni kezdett. Visszatérek a 2009 előtti állapothoz, amikor még nem hülyítettek meg a különféle közösségi életet ígérő alkalmazások, és a mobilom egyszerű eszköz volt és nem gépi póráz, de már mindazokat tudta, amikre alapvetően szükségem van. Jelentősen produktívabb voltam és nemcsak a fiatalabb korom miatt.

Átok és áldás egyszerre, hogy többféle kreatív adottsággal születtem, mert mindig valamin dolgozok, csak éppen az alkotásaimra senki sem kíváncsi. Ha nem lenne a krónikus szeretethiány fájó tapasztalata és férfinak születek, vígan lennék kérges szívű remete, aki köp a társadalomra. Sóhaj. Mindegy. Így is szerencsés vagyok, hogy van elég eszem felismerni, ami ártalmas és változtatni a szokásaimon. Bár tény, hogy nehéz elfogadni, embertelen korban élünk, és hazugságokból szőtt hálóban vergődünk és a másik ember inkább lesz az ellenségem mint a bajtársam. Jobb kerülni a többieket és a saját dolgaimmal foglalkozni. Ez utóbbi nekem könnyen megy. Kár, hogy szinte lehetetlen megszabadulni a legalapvetőbb igényünktől, a kötődéstől. Pedig megtanultam, hogy a másik ember az esetek jelentős részében fájdalom forrása és én sem vagyok az a tünemény, aminek mutatom magam. Inkább alkotok valami szépet, amit csak én látok. Ahogyan tapasztaltam, a közösségi oldalak használatával pont a saját életemről maradok le, és az értékes életidőt tölthetem önmagam elkápráztatásával is. Hiszen tehetségem pont azért van, hogy az öröm forrása legyen és boldogságot teremtsek általa magamnak. Felnőtt emberként pedig elég erős vagyok, hogy elfogadjam a totális közönyt. Ez már csak ilyen játék. Senki se ígérte, hogy könnyű lesz.