Elszigetelve

Pont egy hónapja, május másodikán készítettem az önarcképet egy rövid videó előtt, de nem voltam elégedett a felvétellel, így rövid ideig volt csak elérhető a csatornámon. Aztán kicsivel később csináltam másikat, ami viszont megtekinthető. Kinek rögzítem a videókat, írom a blog bejegyzéseket? Jó kérdés. Ugyan a blognak van hetvenöt feliratkozója (évek óta ugyanennyien vannak), de őket sem ismerem. A kék közösségi oldalon a helyi csoportomban több mint hétszázan vagyunk, de onnan kb. tíz embert látok személyesen is, mert időnként beugranak hozzám a vizsgálóba. Elképesztő aránytalanság. Ott a nagy csoport, de gyakorlatilag NINCS semmi valós tevékenység. Hidd el nekem, az online jelenlét illúzió, és megdöbbentően erőteljes a magány érzése, amikor az ember lerakja a phabletet és körülnézve szembesül a valósággal, hogy mennyire el van szigetelve és az összeköttetés másokkal csak látszólagos. Iszony. Egyelőre fogalmam sincs, hogy hogyan fogom legyűrni a kétségbeesést. Tapasztalataim alapján nemcsak nálam van gubanc. Franz Kafka elbeszélésben érzem magam. Gyönyörű kora nyári nap van, tele a levegő a vegetáció illataival, de az egészet áthatja valami sötét kedvtelenség, és gonoszság. Hol lelhetek menedékre? Hol találok "hálás közönséget", embereket, akik értik a szavam, akiket szórakoztatva taníthatok és jól érezhetjük magunkat életünk röpke ideje alatt? Sehol senki. Tényleg a pusztába kiáltozok.