Május 12-én naplementekor sétáltam hazafelé, amikor megláttam a növények árnyékát a falon, és egy színpadképet idézett elém a látvány, amit itthon képszerkesztővel egészítettem ki. A képzelet betölti a hiányt. Ez az egyik legfontosabb adománya. Ha nincs sikerélmény, akkor az álmodozás segít, felpezsdít, életben tart. Csodálatos, hogy az agy nem tud különbséget tenni a képzelt és a valós élmény között. Ugyanúgy reagál a hibátlanul felépített kalandra mintha tényleg megtörténne, és fülig szalad a mosolyom. Ha nem vagy író, vagy nem használod a képzelőerődet jó dolgok elképzelésére, fogalmad sem lehet róla, hogy mennyire jó érzés a fantáziálás. Annyira fenséges! Kevés dolog tud a való életben
ennyire felpezsdíteni. A képzeletnek semmi sem szab határt. Bár érdekes, hogy kizárólag a valóság elemeit kombinálom tetszésem szerint. Semmi olyasmi nincs, ami túlmutatna a földi életen, vagyis a képzelet a hétköznapokból táplálkozik és nem újat mutat, hanem valami egészen mást. Azonban a nézőpont váltás, és a változatosság gyönyörködtető. Sosem volt életeket teremtek és másvalakivé változva kalandozok a benső világomban. Egyfajta színjátszás, amit művelek. Az első dalnak csodás szövege van. Az iránytűről szól, ami mindannyiunkban van, a fényről, mely mutatja utunkat. Ez amolyan stáblistás zene nálam, ami az első nagyobb történetblokk után szólal meg, vagyis a másodiknak linkelt szám után, ami az egyik csúcspont zenei aláfestése. Itt ér véget a történet felvezetése. A harmadik zenével indul be igazán a konfliktusok sora. Pedig milyen nagyszerű és a hozzátartozó jelenet is pompás, de ami elkerülhetetlen, eljön. A negyedikkel visszaugrok a történet elejére, a prológust festi alá. Egy dráma kezdete. Az ötödik pedig a távoli múltra utal, amikor a központi problémát okozó nemesi ház felemelkedett. Egy olyan jelenetkaleidoszkóp pereg a lelki szemem előtt, amit filmekben látni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése