Holnap van a nemzetközi nőnap és emberi lényként mindig is irritált, amikor a nemem alapján próbáltak szerepet rám osztani és kényszerpályára állítani. Nem. Sose éreztem magaménak a hagyományos női szerepet! Annyiféle út van, amit a nő is bejárhat és a férfiaknak sem kéne megnyomorodniuk, mert elhiszik, hogy nekik muszáj könyörtelen mácsóknak lenniük. Emberek vagyunk, bonyolultak, ezerféle vággyal és esendők. Őrültség kényszeríteni a másikat olyasmire, amitől idegenkedik. Egyáltalán egyesek honnan veszik az isteni jogot, hogy beleszóljanak mások életébe?! Ez olyasféle arrogancia és ostobaság, amitől pár másodperc alatt felforr az agyvizem. Én megnyomorodtam, mert megpróbáltam igazodni a vélt elvárásokhoz. Aki kényszeríteni próbált, rég elfelejtette, hogy mit művelt velem. Egyedül cipelem a traumáimat. Azonban tanultam a hibámból és erős önvédelmet alakítottam ki. Olyan szintű arcba robbanást kapna tőlem az okoskodó, hogy kómába zuhanna. Kölcsönkenyér visszajár. Amilyen az adjonisten olyan a fogadjisten. Nem vagyok bosszúálló alkat, de felnőttként irritáló ostobaságokra határozott nemmel reagálok. Szerencsémre senki se olyan vakmerő, hogy hülyeségekkel traktáljon. Szemem villanása elégséges elnémítani a másikat. Oh, de milyen hosszú út volt, mire eljutottam a felismerésekig! Az elsők közt voltak.
Amikor kisgyerekként ráeszméltem anyám és nagyanyám boldogtalanságára, ami a reménytelen helyzetükből eredt, tudatalatti célommá vált a sorsuk elkerülése. A másik megfigyelésem volt, hogy valami érthetetlen okból, de a bátyámat jobban favorizálják mint engem a másodszülött lányt. Aztán megszületett első húgom, de ő is pusztán bájos kislányként volt kezelve, közel sem részesült ő sem akkora figyelemben mint az elsőszülött fiú. Egyre jobban csodálkoztam, mert mi lányok sem voltunk semmivel se kevesebbek a bátyánknál. És erősen furcsálltam anyám sarokba szorított állapotát, és azzal éles szembeállásban apám jelentősen nagyobb mozgásterét. Kicsi gyerek voltam, de egyből észlelni kezdtem, hogy itt valami nincs rendjén. Anyám és nagyanyám ordító boldogtalansága a mai napig kísért.
Felfordul a gyomrom az indulattól, amikor rózsaszín mázzal öntik le a régmúltat, idealizálják a hagyományos női szerepet. És a társadalom mint valami gonosz démon erőszakot tesz a nőkön, csak a reprodukciós szerepet szánva nekik. Mennyi nyomorúság fakadt a nem kívánt életekből! Nézz utána az angyalcsinálásnak. De eleve a múltban a nők magasabb halandósága, a gyermekágyi láznak nevezett förtelem, ami semmi más nem volt mint vérmérgezés, amit a mosdatlan kézzel nyúlkáló nőgyógyászok okoztak. A nők szenvedtek és szenvednek a mai napig, amikor már az egyedszámunk kritikusan magas. Nem értitek, nem vagytok képesek értelmezni, hogy véges az élővilág eltartó képessége! A Föld biológiai erőforrásai igenis végesek és mi hihetetlen mértékben éljük fel!!!
És most ne gyere nekem azzal, hogy gyerek nélkül magányosan halok meg. Életem jelentős részében egyedül vagyok. Picit sem lesz meglepő számomra, hogy a halálom idején is egyedül leszek.
Anyám és apám életet adtak nekem, és én az életemmel szabadon rendelkezem. Mindig is erős volt bennem az önkifejezés vágya. Számomra a legfontosabb cél az alkotás. Semmi más nem fontosabb. És az életembe nem fért bele egy másik emberi lény. Akkor lettem volna önző, ha elhiszem, hogy a génkészletem annyira, de annyira menő, hogy muszáj továbbörökítenem és ezen célból életre kényszerítettem volna egy újabb emberi lényt. Az élet kegyetlen, igazságtalan és nehéz. Az emberi faj az élővilág elpusztítója. Mindenféle tekintetben őrültség lett volna tőlem a hagyományos női szereppel azonosulni és odaláncolnom magam a hitvesi ágyhoz, a babaágyhoz és a háztartási gépekhez.... NEM! Láttam a női felmenőim boldogtalanságát. Nem vállaltam a szenvedést. Végignézek önmagamon, az utódon. Ezért?! Hah. Micsoda ronda tévedés! Semmivel sem vagyok több náluk. Az emléküknek, áldozatuknak adózok azzal, hogy a saját utamat járom és nem örökítem tovább a boldogtalanságot. Nem éri meg.
A címben szereplő "nevenincs problémát" egy frissen megjelent könyvből vettem. Bár késve jelent meg magyar nyelven és egyes megállapításai tévesek, de összességében fontos problémáról szól.
Ember vagyok, és sokadlagos számomra, hogy nő nemű. Ideje elsöpörni a rabszolgatartás mindenféle változatát és a nő nemű emberi lényeket felszabadítani a reprodukciós teher alól. Szülhessenek a férfiak is! A tudomány tegyen érte. Csodás lenne. Egyből zuhanna az egyedszámunk és a természet is nyerne a modern megoldással. Kevesebb ember, több természet és a fajunk sem hal ki. Igen, szüljenek a férfiak is! Virág helyett ezt kérem.
