A tavaly áprilisi fotómon két őz sétál Nagyréten a város közelében. Egyértelműen kultúrtájban készült a fotó. Ez már kapásból bajossá teszi számomra a vadászati kiállítás szlogenjét. Miféle természettel lenne egy, aki vadászik? De tényleg. A Kárpát-medence évezredek óta lakott, milliók éltek itt és alakították át a tájat. A 19. századi folyószabályozás, a földek nagyarányú feltörése és megművelése, az erdők többszöri tarvágása, majd az idegenhonos fajok telepítése gyakorlatilag felszámolta az eredeti növényzetet. Rég eltűnt a vad természet, legalább két évszázada nagyon erős emberi hatás alatt van a teljes medence. Tehát mégis miféle természettel lenne egy, aki járja a terepet és ott vadászik, horgászik, gombászik? Nincs természet, csak kultúrtáj, amit az ember alakít a szükségletei szerint. Ebben járunk, amikor a jelenben ősi tevékenységeket folytatunk vagy imitáljuk azokat. A vadászat, horgászat, szarvasgomba gyűjtése engedély köteles. Kész csoda, hogy gombászni szabadon lehet, de csak azért mert abban nagyon kicsi pénz van és mindig is a szegények időtöltése volt, semmi megbecsültsége. A horgászok a nagy számuk miatt tudtak elérni lobbi erőt, míg a vadászat főúri szórakozásból lett jelenkori hobbi. Elég nagy különbség van a hivatásos és vendégvadász között. Előbbi rosszul fizetett szakember, utóbbi hobbiból lő ezt-azt és fizet érte nem is keveset.
A tájban nem természeti erők irányítják a vadászható állatok életét, hanem tudatos vadgazdálkodás. Az apróvad például nem is tud már megélni a hatalmas, csupasz szántók közt, muszáj mesterségesen nevelni és aztán szabadon engedni vadászati célból. A nagyvadak, őz, vaddisznó, dámvad (utóbbi nem őshonos) a kis erdőterületekre nézve kész sorscsapások. Doboz-Szanazug erdőtömbjében nagy vadaskert van, de nemcsak ott találkozol az állatokkal. El se tudnak bújni előled. Biztos lehetsz benne, hogy bárhol is menj be Kétkörösköz pici erdőfoltjaiba, a közeledben lesz pár tucat jószág. Azonban a sok vad ellenére a vadhús mégsem népszerű alapanyag a magyar konyhában. Én például évekkel korábban ettem utoljára dámvadat. Nem is kívánom. Csak extra különlegesség, amit igen ritkán fogyasztok. Ez a sokadik ok, amiért értetlenül figyelem a vadászati kiállításra elköltött irdatlan pénzeket. Minek, kinek? Elég drága hobbija valakinek a kiállítás megtartása, amire a magyar emberek adóját költik. Azonban ez a pár tíz milliárd pusztán aprópénz az "uraknak", akik ezer milliárdos tételben fosztották ki az államkasszát és fosztogatták az EU-s fejlesztési pénzeket az eltelt tíz évben. Rongyrázás teljesen értelmetlenül a vadászati kiállítás. De minek van itt értelme? Magyarország régóta illúziókba temetkezett furcsa hely.
A galambgomba csendéletet a Zselici négy fa túra után fotóztam le a start/cél helyen augusztus 22-én. Somogyban lehetett gombászni, de még jobb volt a helyzet Zalában, ahol a szúnyogok nagyobb száma is jelezte a több vizet. Most hétvégén, ha nem lenne őrült kánikula és nyugaton lennék, akkor Zalát választanám gombászatra. Mindig érdemes megnézni a talajnedvesség térképet, illetve követni több gombász fórumot. Ezek alapján el tudsz igazodni. Az idei nyárral viszonylag szerencsénk volt, mert a rendkívül száraz tavasz után adott elég vizet. Én is örülhettem két jó termőhullámnak a háztájiban, példának egy júliusi beszámoló. Nincs hiányérzetem. Sajnos hétvégén túlságosan meleg lesz a terepjáráshoz. Én a hűvös szobában fogom átvészelni a hőséget. Az évek során olyan lettem mint a kedvenceim, csak árnyas, kellemes hőmérsékletű helyeken érzem jól magam. A napsütés és meleg kikészít. Azonban a hidegfront utáni enyhébb időt ki fogom használni és hozok nektek friss természetfotókat. Gombákról új képeket nem ígérek, helyben nem esett elég eső augusztusban. Kívánom nektek, hogy jól teljen a hétvége és újult erővel induljatok neki az év kilencedik hónapjának! Kedden már szeptember elseje lesz.
A hosszú hétvége negyedik napján hajnali négykor ébredtünk a taszári szállásunkon. Az utolsó napra Ati egy könnyű túrát választott, a kallósdi Erdőkerülő 22 km-es távját. Ezért ötkor elindultunk Somogyból Zalába, hogy a Zselic után a Zalai-dombságban túrázzunk. Azonban előbb tettünk egy kitérőt a 67-es úton a zenélő szakasz miatt. Tehát elmentünk Kaposvártól a Balaton felé, majd visszafordultunk. Totál megérte. Feel good poén a zenélő út. Szeretem a dalt, valahogy megragadt a memóriámban és ha olyan kedvem van, akkor eléneklem magamnak. Kár, hogy a környék falvainak lakosait picit meggyötri a gyakran hallható dallam. Biztos valaki gondolt rá, hogy ki az az ökör, aki miatt már hat előtt dalol az út... Üzenem neki, hogy mi voltunk. Pontosan 5:50-kor mentünk végig rajta. A kedves kis poén megadta az alaphangulatot, egyáltalán nem voltam már bepöccenve. A kedvemen sokat javított, hogy a hidegfront lehűtötte a levegőt és felhőket vont az égre, megszűrve a napfényt. A frissebb levegő sok terhet levett rólam. Sima utunk volt Kallósdra, ahová fél kilencre megérkeztünk.
Atival együtt indultam el, de ő nagyon hamar maga mögött hagyott, én pedig kicsit bóklásztam a fák között. Végre itt tudtam egy-két normálisabb gombafotót lőni. Bár éppen vastagabb felhőzet vonult át, amitől még sötétebb lett a fák között. Ezért a lisztgomba után felhagytam a fotózással és továbbmentem. A 4 km-es távot választottam. Bár a nyitóképen látható útjelzőnél elgondolkodtam, hogy a 10-esre menjek, de három nap párolódás és mászkálás után inkább a könnyű sétánál maradtam. A rövidke táv pont jól esett a felhős, enyhébb időben. Sajnos a második képen látható, hogy a Zalai-dombságban sem úsztam meg a szembesülést a tájrombolással: halott fák, invazív kanadai aranyvessző Solidago canadensis, munkagép által feldúlt dűlőút, aztán kukoricaföld... Picit forgattam a szemem, aztán megvontam a vállam: az ember képtelen együtt élni a természettel, muszáj felszámolnia azt, mert többé nem otthona. Ha felszámoljuk az élővilágot, a saját létfeltételeinket is megszüntetjük. Érdekes taktika. Evolúciós zsákutca a fajunk a látszólagos tündöklése ellenére. Inkább nem folytatom a gondolatmenetet.
Fél tizenegyre visszaértem az autóhoz és beültem megvárni Atit, aki fél egykor megérkezett. Huszonkét kilométert megtett négy óra alatt. Ez jó idő. Kicsit szusszant, evett, aztán megbeszéltük a hazautat és a kitérőt Iharosberény felé, amiről korábban már írtam. A gesztenyés volt a négy nap végén az extra jutalom.
Így visszatekintve nagy pech volt pont kifogni a melegebb nyári időt, a harminc Celsius fok körüli meleg három napon át szívta az erőmet. Jelentősen jobb volt a közérzetem vasárnap a hidegfrontnak köszönhetően. Jó lett volna többet gombászni. Szerettem volna több gombafotót készíteni. Csak néhány sikerült. Pedig az egyik legtökéletesebb élmény elmerülni a termőtestek csodálatában, és ott szöszmötölni az avarszinten a gombák között. Annyira békés és csendes mikrovilág. Na majd legközelebb a háztáji megadja, amire vágyom. Nem vonz a messzeség. Egy időre elcsendesült a kalandvágyam. Agyonverték a rontott erdők... És most itt az utolsó képválogatásom a dunántúli utazásról.
A dunántúli utazás harmadik napja pocsék emlék. Semmi kedvem a megírásához, de a tanulsága miatt erőt veszek magamon. Basszus, hogy negyvenen túl is beleesek a pozitív elképzelés csapdájába! Pedig számtalanszor megtapasztaltam, hogy jobb semmit sem várni, mert akkor nincs csalódás. Én bolond, teljesen ráizgultam a Zselicre. Régóta nem jártam igazi erdőben, nagyon vágytam rá, és az ígéret: "Simonfa fő látványossága a természeti környezet." felpörgetett. Aztán akkora maflást adott a valóság, hogy csillagokat láttam, de nem a Zselici csillagparkban, ahová nem mentünk el. Olyan szinten felképelt a rontott erdők látványa, hogy délutánra bucira dagadt fejjel egyetlen egy dologra vágytam, begubózni a szálláson és kialudni a mérgemet. Amikor háromszáz kilométert utazok a természeti környezetért pontos elképzeléssel arról, hogy ez mit jelent, AKKOR NEM FEHÉR AKÁC ÜLTETVÉNYEKRE SZÁMÍTOK A TÚRÁM ELSŐ KILOMÉTERÉN EGYBŐL. Igen, most ordítottam, mert pokolian dühös vagyok. Van egy kép a válogatásban, amin egy bükkfa áll akácültetvény szélén. Szinte éreztem, hogy egymásra nézünk a fával, és a fa sem értette a dolgot, mi ez az egész, amiben él. Nem tudtam semmi jóval biztatni.
Itt egy "gyönyörű példa a természeti környezetre", jellegtelen tölgyes, vagyis kezelt ültetvény. Itt kizárólagos cél a faanyagtermelés. De láttam haldokló (fiatal) fenyőültetvényt, utolsó évüket élő hagyás bükkfákat, elvadult újulatot, és egy egész irtást tele parlagfűvel! (A képválogatásban láthatsz hagyásfát kiemelkedni az újulatból, de az egy tölgyfa. A bükkök elkeserítően néztek ki, nem lőttem fotót róluk.) Valamint sok-sok fehér akácot, a Zselicben. Pedig csak tíz kilométert sétáltam, de egy életre elegem lett a tájegységből. Biztos vannak "érintetlen" részei, szép erdői is, és csak nekem nem volt szerencsém, de a látottak alapján komoly bajban vannak az erdők odaát is. Pedig nem úgy indultam neki a napnak, hogy délután kettőre felforr az agyvizem. Ati a Zselici négy fa túra nagy távjára nevezett elő. Amíg ő harminc kilométert tett meg, én a tízesen mentem végig. Nem neveztem a túrára, nem érdekelnek a teljesítménytúrák, mert nem szeretek átrohanni a tájon. Én szemlélődök, dokumentálok, befogadok, és remélem, hogy pozitív lesz az összkép. Hát, 22-én szombaton a totális negatív tartományba lökött az élményanyag. Egyáltalán nem azt kaptam, amit reméltem. Pedig sokáig reménykedtem, hogy mégis minden oké lesz és pazar anyagot gyűjtök a Zselicben. Nem jött össze. Nincs is kedvem többet írni. Kiszórom a képeket és kész.
Augusztus 23-án a dunántúli kalandozásom negyedik napján az extra élmény az iharosberényi szelídgesztenyés volt. Mivel a harmadik nap totál nyűg volt és nem akarlak a nyavalygásommal fárasztani, a negyedik délelőttje pedig totál snassz volt, inkább a ragyogó élményről írnék, ami a gesztenyés volt. Bár az önarcképemen látszik a nyúzottság, hasonlítsd össze a pécsi fotómmal, de a mosolyom ugyanolyan örömteli. Az iharosberényi gesztenyésről évek óta tudok, de el nem tudtam képzelni, hogyan és mikor lesz esélyem meglátogatni. Most kapóra jött nekem, hogy Ati kinézte magának a kallósdi Erdőkerülő túrát is. Ezután a hazafelé úton kijelöltem kitérőnek a gesztenyést. Eredetileg északnak kerültünk volna, de erről lebeszéltem Atit, mert a Balaton környékéről tömegek indulhattak vissza a fővárosba. Délen is nagyon sokan voltak. El tudtam képzelni, hogy északra mi van. Ezért a kallósdi túrázás után délnek fordultunk Iharosberény irányába. Nagyon megérte a kis kitérő. Egyszerűen pazarul rendben tartott, elképesztő fákkal teli a község gesztenyése. Sötétzöld szívem fényesen ragyogott a fák között. Bárcsak több időm lett volna! Ez már csak ilyen. Kis kóstolók jutnak a jóból. De aki a kicsit nem becsüli... Öröm volt ez a pár perc is. Ráadásnak itt találkoztam először idén az ősz egyik jelével, az őszi kikericcsel.
A szelídgesztenye társul gombákkal, így gombákat is találtam a fák alatt. Az egy szem csiga csócsálta rókagombáról raktam ki képet, de zömmel galambgombákat kerülgettem. Tuti él vargánya is itt, de ha kibújt, le is szedte valaki.
Egyébként azért tértem ki a gesztenyés felé, mert addig nem láttam szelídgesztenye fákat az utunk során. Nélkülük nincs dunántúli utazás. És milyen jól tettem, hogy elmentem hozzájuk. Ez az élmény tökéletes zárása lett a négy napos kalandnak. Lásd a képeket.
Augusztus 21-én reggel nyolckor ébredtem a váraljai ifjúsági táborban. Ati már hatkor felébredt. Elvileg a péntek lett volna a szabadnap, amikor Ati nem túrázott, így én dönthettem el, hogy hová menjünk. Akár gombászhattunk volna is. Azonban a Kelet-Mecsek idén nem kapott elég esőt, aminek több látható jele volt. Nem erőltettem a gombászatot a nyári melegben, a bizonytalan cél helyett konkrétat jelöltem ki. Eleve szerettem volna a déli kéken menni, teljesíteni egy szakaszt. Ezért a Hidasi-völgyet választottam. Ati vett mindhárom kéktúra füzetből, így ő a füzetjébe pecsételt Zobákpusztánál, ahol a kocsit hagytuk. Aztán tizenegy órakor nekivágtunk a völgynek a kék jelzéseket követve. A szakasz népszerűségét jelezte, hogy több túrázóval is találkoztunk. Egy idős pár a forrásokat kereste fel a völgyben. Sajnos a szárazság miatt a Hidas-forrásból is alig csordogált a víz és a patak éppen csak folydogált. Átkelni rajta sehol sem jelentett gondot. A völgy mikroklímájának hála láthattam gombákat, de egyik sem volt szép állapotban. Inkább nem erőltettem a fotózást. Mobillal kattintgattam.
A völgy legnagyobb látványossága nekem az öreg bükkfa volt. A többi fához viszonyítva is jól érzékelhető a mérete. Elképesztő matuzsálem. Amikor először vettem észre a bükkfákat a Kisújbányára vezető út mellett még 2018-ban, meglepődtem. A bükk hűvösebb-esősebb klímát kedveli, ami miatt 800 métertől felfelé található meg a hegyvidékeken. A Mecsek túl alacsony, ráadásnak szubmediterrán jellegű a klímája, amik miatt nekem egyáltalán nem jutott volna az eszembe itt bükkfákat keresni. A domborzat generálta mikroklíma csodákra képes. A patakvölgyek kis oázisok a bükk számára, így olyan tájegységekben is megél, ahol tényleg egzotikumnak számít. Alapvetően a tölgyekért vagyok oda, de az idősebb bükkfák ugyanúgy lenyűgöznek. A Cigány-hegyre vezető leágazásnál is áll egy idős példány, amit ismét megcsodáltam és lefotóztam. A hatodik képen láthatod. Harmadszorra jártam nála. Idén nem mentem fel a kilátóhoz, mert sokan jöttek-mentek és én már kétszer voltam odafönt. Atit felküldtem, mert ő először járt itt.
Délután kettőre megérkeztünk Kisújbányára, aminek bevezető útján pont szembe jött velünk az egyik csabai turistaegyesület csoportja. Kicsi az ország, mondtam az ismerős túravezetőnek. Teljesen megértem, hogy miért választották úti célnak a Kelet-Mecsek legszebb részét. Én is szívesen jövök ide. Kezdek otthonosan mozogni benne. A hazatérés érzésével rogytam le a vegyesboltnál kifújni magamat. Ati is pihent pár percet, majd visszaindult Zobákpusztára az autóért. Én pedig bementem az Óbányai-völgybe a Ferde-vízeséshez. Aztán délután négykor elindultam az aszfaltozott úton, de nem sikerült elérnem a főutat, mert Ati gyorsabb volt. Pont szembejött velem a szerpentinen. Gyorsan beugrottam az autóba és rükvercben mentünk pár száz métert, mert természetesen egy másik kocsi lefelé igyekezett. Izgalmas volt. Innen már kevés dolog történt velünk. Hat óra körül elhagytuk Baranyát és átmentünk Somogyba. Este hétre már Taszáron voltunk a szállásunkon. Szombaton a Zselicben túráztunk, de erről később írok, ha kihevertem lelkileg az élményt. Bevezetőnek csak annyit, felforrt az agyvizem a rontott erdők látványától.
Békés megyében cirka 340 000 ember él 75 településen. A megapoliszok korában, ahol egy-egy óriási városnak több milliós lakossága van, megyényi területen pár százezer ember meglepően kevés. Azonban fontos tudni, hogy a megyének régóta nem célja a lakosság megtartása, a mezőgazdasági nagyüzem gigászi táblái gépekkel könnyedén művelhetők. Az más kérdés, hogy a vízhiány miatt, a tartósan aszályos időszakokban tönkremegy a vetés vagy ki se kel... Ha nincs víz, öntözőberendezés, ellehetetlenül a nagyüzemi gazdálkodás. Ugyanígy, ha nincs elég víz, elpusztul az erdő. Az erdei ökoszisztéma végóráit a szülőföldemen végignézhetem. Szívderítő éveknek nézek elébe... Azonban hiába vagyok tisztában a helyzettel, az éles kontraszt dél-nyugat és dél-kelet között ismét oldalba rúgott. Amint elhagytuk Kecskemétet, az utolsó csárda után, elhalkult az élet. A kultúrtáj után a kultúrsivatagba értünk. Hihetetlen, hogy mekkora különbség van az ország déli felének két oldala között. Pedig a Dunántúl sem gazdagabb! Sőt Tolna megyében még kevesebben élnek mint Békésben.
Azonban nagyon látszik, hogy dél-keletet tényleg tönkretette a törökdúlás. Valamikor ugyanolyan sűrű faluhálózatunk volt mint Dunántúlnak. Az elpusztult Árpád-kori templomok jelzik a falvak helyét. 150 év kiesett a történelmünkből. A 18. század második felében idegen ajkú urak gyarmatosították a megyét és hoztak telepeseket a benépesítésére. Mivel nagyon kevesen maradtak a tájat valóban magukénak érző emberek, akik becsülték annak adományait, tudatos és szívtelen gazdálkodás indult meg. Lelkileg is senki földje lett dél-kelet. Ez a gyökértelenség, arculatnélküliség most tűnik fel nekem saját magamban. Sosem éreztem igazán mély érzéseket a szülőföldem iránt. Mit lehet szeretni a pusztában és a kemény mezőgazdasági munkában? Itt nincs öröm, csak disznóvágáskor a duhaj pálinkás mámor, ami inkább keserű őrjöngés mint felszabadító boldogság. A nehézségek, a kiszolgáltatottság, az idegen akarat mind ellehetetlenítik az emberi élet kiteljesítését. Érthető, hogy miért keseredik meg a lélek idő előtt és halunk meg korán. Vagy miért mennek el, akikben még buzog a tettvágy. Illúzió, hogy itt a kizsigerelt tájban boldog lehetsz.
Nagyon mély és komoly szemléletváltásra lenne szükség a tájhasználatban. Egyszerűen tarthatatlan tovább a rettegés a víztől. Túl jól sikerült a folyószabályozás, pangó vizes csatornákká silányodtak a Körösök, a megye érhálózata. Hasonlat jön, ha rossz a keringésed, hamar súlyos testi panaszaid lesznek, pont ugyanígy van a szülőföldem esetében is, a kiegyenesített folyók képtelenek betölteni funkcióikat és elég vizet adni a földnek. Az egykori vízi világból félsivatag alakul ki miattunk. És az erdők teljesen megsemmisülnek. Gombászként az erdő rendkívül fontos számomra. Azonban a mezők gombáira is gondolok, mert a mezei fajoknak még sanyarúbb a sorsa a 2000 óta még inkább felerősödő időjárási anomáliák miatt. A klímaváltozás valós folyamat és javában átalakítja a világunkat. És itt most bejezem a bejegyzést, mert kezd nyomasztóvá válni. Később folytatom és újragondolom.
A hosszú hétvégét három dél-nyugati megyében töltöttem el. Atit kísértem el Dunántúlra, ahol ő három teljesítménytúrán vett részt. Azért én sem maradtam a popómon, koptattam a térdeimet és kicsivel több mint negyven kilométert gyalog tettem meg a dimbes-dombos tájakon. Kapásból az első napon alaposan megtoltam magam, követve a térképet a Felsőhavi utcán mentem fel 2019 év fájához. Hamar rájöttem, hogy túlvállaltam magam, mert olyan meredek szakaszra tévedtem, ahol elég egy kicsi hátrabillenés és hanyatt esve legördülök a mélybe. Képzeletbeli őrangyalom bokájába kapaszkodva és bízva a saját életösztönömben, másztam fel a fához. Az öreg mandulafánál készített önarcképemen nem is látszik, hogy rendesen meghajtottam magamat. A fotó csalóka. Azonban nagyon örültem a fának, mert nem hittem volna, hogy valaha is eljutok hozzá. Sajnos a napállás miatt árnyékban állt, esélyem sem volt normális fotót készítenem a fáról, ami 2018-ban a hazai év fája versenyt nyerte meg a pécsiek lokálpatrióta hozzáállásának köszönhetően, majd 2019-ben az európait is. Kis tábla jelzi győzelmét.
A napfelkelte órájában értem fel a hegyre és elnézve a Boldogasszony-templom mellett a pihenőhelynél ilyen volt a látvány.
Abszolút vallástalan vagyok, ha csak az öreg mandulafák élnének a hegyen, nekem úgy lett volna igazán szép az élmény. A természet az egyetlen templom, amiben szabadon szárnyal a hitem. Többször leírtam, hogy a szervezett vallást hatalmi eszköznek tekintem, semmi köze az ember magasabb rendű igényeihez, pláne nem a szellemi dolgokhoz. Ezért nekem kerülendőek. Amúgy is fantasy íróként pontosan tudom, hogy mi a különbség valóság és képzelet között. Nem keverem a kettőt. Amilyen kis szertelen a külső látszatom, olyan könyörtelen a benső igazságom. A természeti jelenségek megfigyelése után ugyan miben is hinnék? Látom, hogy hogyan működik a világ. Ezen mese nem segít. Sorry, a szellemi kitérőért, de folyton gondolkozom, még túra közben is.
Újabb mobilos kép a havihegyi mandulafáról és társáról. A háttérben kivehető a tévétorony, ami mindenhonnan jól látható, uralja a tájképet. A képválogatásban is szerepel egy fotó a toronyról.
2017-ben Atival felmentünk a kilátóba, miután végigjártuk az állatkertet. Az egy életre szóló emlék. Plusz 1992-ben is voltam odafent a vándortábor első napján. Ettől még megkísértett a gondolat, hogy átmegyek a Misinára. Légvonalban szinte kéznyújtásnyira volt. Aztán ránéztem a térképre és gyorsan kijózanodtam. A reggeli hűvösség tűnőben volt, egyre melegedett a levegő a napsütés hatására. A város útjai, házfalai sugározták vissza a hőt. Tudtam, hogy nem bírnám sokáig a sétát a melegben. Egyszerűen elfogyna minden erőm idő előtt. Pedig nagyon sok idő állt rendelkezésemre, Ati a Mecsek 600 túra nagy távján vett részt, csak estére végzett. Bár a Zengőt nem tudta megmászni, így is 49 kilométert tett meg át a többi hatszázas hegyen. Végül is a Misinát illett volna megmásznom, de észszerű döntést hoztam.
Lenéztem a Havihegyről a városra és eldöntöttem, hogy a belvárosba megyek. A Bazilikát fentről már a Canonnal fotóztam le. A képválogatás többi képét a géppel lőttem. Előbb a tettyei városrészbe sétáltam át, mert ott sosem jártam, amikor 2000-2001-ben a városban éltem. Akkoriban életveszélyes rom volt az egykori püspöki palota. Húsz évvel később igényesen konzerválva várja a látogatóit. Jó ötlet volt megnéznem. Majd a Magaslati úton indultam el, ahonnan lefordultam a Hunyadi János utcára, amin a Bazilika közelébe jutottam el. Innen már jól ismert helyeken bolyongtam és felkerestem húsz évvel korábbi életem egykori színhelyeit, amik csak nekem fontosak. Mindig fura érzés valamikori fontos helyeken "kísérteni". Valójában az életünk során számtalan "kishalált" tapasztalunk meg, és régebbi énjeinkkel, ha találkozhatnánk, nem hinnénk el, hogy önmagunkat látjuk. Bár jó emlék Pécs és kedvelem, de rájöttem, hogy többé nem lesz közöm a városhoz. Ami egyszer volt, örökre elillant. A mostani látogatásom élő képeslappá változott, amit önmagamnak adtam. Az elégikus hangulatot csak fokozta, hogy a nemzeti ünnep ellenére meglepően kevés turista tartózkodott a belvárosban. Pedig láthattam a négy nap során, hogy özön ember mozdult ki, de huszadikán Pécsett alig voltak. És én is elhagytam Dél-Dunántúl központját este nyolckor.
Másnap a Kelet-Mecsekben túráztam. De erről a következő bejegyzésben írok.
