Négy nap Dunántúlon

A hosszú hétvégét három dél-nyugati megyében töltöttem el. Atit kísértem el Dunántúlra, ahol ő három teljesítménytúrán vett részt. Azért én sem maradtam a popómon, koptattam a térdeimet és kicsivel több mint negyven kilométert gyalog tettem meg a dimbes-dombos tájakon. Kapásból az első napon alaposan megtoltam magam, követve a térképet a Felsőhavi utcán mentem fel 2019 év fájához. Hamar rájöttem, hogy túlvállaltam magam, mert olyan meredek szakaszra tévedtem, ahol elég egy kicsi hátrabillenés és hanyatt esve legördülök a mélybe. Képzeletbeli őrangyalom bokájába kapaszkodva és bízva a saját életösztönömben, másztam fel a fához. Az öreg mandulafánál készített önarcképemen nem is látszik, hogy rendesen meghajtottam magamat. A fotó csalóka. Azonban nagyon örültem a fának, mert nem hittem volna, hogy valaha is eljutok hozzá. Sajnos a napállás miatt árnyékban állt, esélyem sem volt normális fotót készítenem a fáról, ami 2018-ban a hazai év fája versenyt nyerte meg a pécsiek lokálpatrióta hozzáállásának köszönhetően, majd 2019-ben az európait is. Kis tábla jelzi győzelmét.

A napfelkelte órájában értem fel a hegyre és elnézve a Boldogasszony-templom mellett a pihenőhelynél ilyen volt a látvány.
Abszolút vallástalan vagyok, ha csak az öreg mandulafák élnének a hegyen, nekem úgy lett volna igazán szép az élmény. A természet az egyetlen templom, amiben szabadon szárnyal a hitem. Többször leírtam, hogy a szervezett vallást hatalmi eszköznek tekintem, semmi köze az ember magasabb rendű igényeihez, pláne nem a szellemi dolgokhoz. Ezért nekem kerülendőek. Amúgy is fantasy íróként pontosan tudom, hogy mi a különbség valóság és képzelet között. Nem keverem a kettőt. Amilyen kis szertelen a külső látszatom, olyan könyörtelen a benső igazságom. A természeti jelenségek megfigyelése után ugyan miben is hinnék? Látom, hogy hogyan működik a világ. Ezen mese nem segít. Sorry, a szellemi kitérőért, de folyton gondolkozom, még túra közben is. 

Újabb mobilos kép a havihegyi mandulafáról és társáról. A háttérben kivehető a tévétorony, ami mindenhonnan jól látható, uralja a tájképet. A képválogatásban is szerepel egy fotó a toronyról.
2017-ben Atival felmentünk a kilátóba, miután végigjártuk az állatkertet. Az egy életre szóló emlék. Plusz 1992-ben is voltam odafent a vándortábor első napján. Ettől még megkísértett a gondolat, hogy átmegyek a Misinára. Légvonalban szinte kéznyújtásnyira volt. Aztán ránéztem a térképre és gyorsan kijózanodtam. A reggeli hűvösség tűnőben volt, egyre melegedett a levegő a napsütés hatására. A város útjai, házfalai sugározták vissza a hőt. Tudtam, hogy nem bírnám sokáig a sétát a melegben. Egyszerűen elfogyna minden erőm idő előtt. Pedig nagyon sok idő állt rendelkezésemre, Ati a Mecsek 600 túra nagy távján vett részt, csak estére végzett. Bár a Zengőt nem tudta megmászni, így is 49 kilométert tett meg át a többi hatszázas hegyen. Végül is a Misinát illett volna megmásznom, de észszerű döntést hoztam.

Lenéztem a Havihegyről a városra és eldöntöttem, hogy a belvárosba megyek. A Bazilikát fentről már a Canonnal fotóztam le. A képválogatás többi képét a géppel lőttem. Előbb a tettyei városrészbe sétáltam át, mert ott sosem jártam, amikor 2000-2001-ben a városban éltem. Akkoriban életveszélyes rom volt az egykori püspöki palota. Húsz évvel később igényesen konzerválva várja a látogatóit. Jó ötlet volt megnéznem. Majd a Magaslati úton indultam el, ahonnan lefordultam a Hunyadi János utcára, amin a Bazilika közelébe jutottam el. Innen már jól ismert helyeken bolyongtam és felkerestem húsz évvel korábbi életem egykori színhelyeit, amik csak nekem fontosak. Mindig fura érzés valamikori fontos helyeken "kísérteni". Valójában az életünk során számtalan "kishalált" tapasztalunk meg, és régebbi énjeinkkel, ha találkozhatnánk, nem hinnénk el, hogy önmagunkat látjuk. Bár jó emlék Pécs és kedvelem, de rájöttem, hogy többé nem lesz közöm a városhoz. Ami egyszer volt, örökre elillant. A mostani látogatásom élő képeslappá változott, amit önmagamnak adtam. Az elégikus hangulatot csak fokozta, hogy a nemzeti ünnep ellenére meglepően kevés turista tartózkodott a belvárosban. Pedig láthattam a négy nap során, hogy özön ember mozdult ki, de huszadikán Pécsett alig voltak. És én is elhagytam Dél-Dunántúl központját este nyolckor.
Másnap a Kelet-Mecsekben túráztam. De erről a következő bejegyzésben írok.