A tegnapi bejegyzés egyik fotójának muszáj külön bejegyzést adnom, mert megjeleníti az egyik nagy szívfájdalmamat. A szanazugi indikátor helyem állományképe látható rajta a talajszintről megörökítve. Ez egy nyolcvanéves kocsányos tölgy ültetvény, ami pár éven belül kitermelésre kerül. Előbb az egyik felét, majd a másik felét is tarra vágja az erdészet. Természetesen szinte nyomban újraveti majd a tarvágásokat, de ez mit sem változtat a tényen, hogy az általam járt erdőtag megsemmisül. Hiszen sosem volt erdő csak faanyagtermelő állomány. Ezt jól vésd az eszedbe. Nem is értem miért nem hívjuk simán gazdának az erdészt, mert nincs nagy különbség a gabonát termelő gazdálkodó és közte, az egyik búzát, a másik fát termel. A búzatáblát sem nézed rétnek. Vagy igen? Miért nem észleled, hogy a faültetvény nem erdő! Semmi köze a természetes növényzethez. Hmhm. A dolog fonák tragédiája, hogy az őseink által jelentősen átalakított békési tájban a természeti folyamatok még mindig aktívak és őshonos fafajból álló ültetvény esetén a régen elpusztított keményfás ligeterdő megpróbál feltámadni. Oh, basszus, elképzelésed sincs róla, hogy nekem mennyire fájdalmas a félig már átalakult ligeterdő folt megsemmisülése! Az élet eredője az erdő, és Békés megyében a keményfás ligeterdő a zárótársulás. Pusztulása tragédia. Önbecsapás azt hinni, hogy a nagymértékű tájátalakítás negatív hatásai alól mentesülünk. Már nem is tudom eldönteni, hogy melyik gerjeszt bennem nagyobb kétségbeesést, az élet pusztulása vagy az emberi ostobaság és gőg kettőse!
Csak én siratom az erdőt. Nincs itt semmi látnivaló, csak egy sötétzöld futóbolond kesereg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése