Az ember tragédiája

Munka után elsétáltam a Csigakertbe, majd onnan a buszállomásra. A visszaúton díszfának ültetett erdeifenyő alatt megtaláltam gombapartnere, a rózsástövű fenyőtinóru termőtesteit. Egyet felemeltem, hogy a haldokló fenyő állapotát jelző tűleveivel lehessen egy képen. A fenyőfa nem idős, cirka 15 éves lehet, mégis a végét járva. Döbbenten szembesültem a két élőlény tragédiájával. A fenyőtinóru a fenyővel együtt fog elpusztulni. A gyökérkapcsolt gombák erősen rá vannak utalva a fára, amivel társultak. Nincs másik fenyő a gomba környezetében. A termőtestet puhán visszatettem a fa tövéhez és szomorúan távoztam. Tragédiájukban osztozunk. A fajunk generálta változások visszaütnek ránk is. Amikor hömpölygő tömegeinket látom, sosem egy sikertörténet jut az eszembe, hanem az entrópia győzelme. Ez nem fejlődés, hogy a technikára hagyatkozva, felemésztve az élővilágot populáció robbanást élünk meg. Pont úgy járunk mint a lemmingek. És tévedés, hogy szívósabbak lennénk mint az erdeifenyő és a rózsástövű fenyőtinóru, még náluk is gyengébbek vagyunk. Hamarosan mindannyian a bőrünkön érezzük hibás döntéseink visszacsatolását. Vége a gondtalan dőzsölésnek. Mindennek ára van, és az élővilág felemésztésének is. Ez az ember tragédiája, hogy a faj szintjén semmivel sem volt értelmesebb a kicsike lemmingnél. Nagy tömegben mi is csak állatok vagyunk.