Héricsek a pusztában

A ritka erdélyi héricsnél eddig háromszor jártam, és a gyakoribb tavaszi héricsről évről évre lemaradtam. Ideje volt felkeresnem a kikelet egyik emblematikus vadvirágát, amíg virágzik. Időben mentünk ki Atival a kígyósi pusztába, megtaláltuk a még virágzó héricseket. Az autót a széles dűlőút mellett hagytuk, ami egykoron forgalmas országút volt, és begyalogoltunk a virágokhoz. Az időjárás kellemes volt, egyedül az erős napfény zavart. Fotózni sem könnyű a verőfényben, de azért sikerült pár szép fotót lőnöm a mai túra főszereplőjéről. Megörökítettem a puszta másik karakterfaját is, a szerényebb megjelenésű csattogó szamócát. Apró, de finom ehető gyümölcsök lesznek kedves, fehér virágaiból. Ugyanúgy rózsafélék családjába tartozik mint a fatermetű vadkörte vagy az indásan terjedő szeder. Ugyan nem vadkörte volt, hanem árpával érő körte, de sose felejtem el, ahogy 1992-ben valahol megpihenve a mecseki vándortábor során, kiéhezve megettük az összes lehullott gyümölcsét az öreg és hatalmas körtefának. Vagy egy őszi túrán a Bükkben a szeder festette lilára ujjainkat és nyelvünket. Amikor tényleg érett, meglepően finom az egyedi ízű szeder. Most a pusztában emberi felhasználásra alkalmas növények közül egyedül a kamilla lett volna elérhető, de védett területen mindent a szemnek, semmit a kéznek tiltás van érvényben. Azonban jó volt érezni az illatát, amikor leguggoltam a kamilla mellé fotót készíteni. Érdekesség, hogy kimondottan igényli a szikes talajt. Ahol picit is jobb minőségű a föld, ott nem szeret lenni, mert más, erősebb növények kiszorítják. Ezt megfigyelhettük a kígyósi pusztán. Az eltérő igényű növények mutatják a mozaikos szerkezetét. Mert picit magasabb, kicsit mélyebb részeken más fajok vannak. A mélyebb részeken itt-ott vizet is láttunk, ami az aszályban kellemes látvány volt.

Elmentünk egészen a kígyósi erdő déli végéhez. Onnan visszanézve lőttem a képet az egykori Apáti útról. Valamikor a pusztában volt egy ilyen nevű település. A törökdúlás idején a tatár pusztítást átvészelt középkori falvaink mind megsemmisültek. Régi templomok alapjai, sírok, tárgyi emlékek jelölik a helyüket. Furcsa érzés belegondolni, hogy évezredek óta lakott hely az Alföld. Az idő rétegei egymásra rakódva tanulmányozhatók, és a legfrissebb réteg a mi korunk, amit majd elfednek az utána jövők. A tájban mindig végtelenbe nyúlik az időérzékelésem, és elnémul a jelen zajongása. A városi lét oly könnyű semmiségnek hat a nagyobb távlatot megtapasztalva. Odakint a valóság tömörebb, intenzívebb. Mert az összes érzékedet egyszerre működik. Ha meg akarod tapasztalni az életet, ne zárkózz el a tágabb környezetedtől. Amikor lecseng a járvány, egy jó társsal indulj el például a kék körön.