Visszatekintő júniusra

2024 hatodik hónapja mozgalmasra sikerült, pici okom sincs a panaszra, mert tényleg minden volt, amitől ámulhat a gombász. A május közepétől beindult csapadékos időszak kitartott egész júniusban, és ennek hatására a gombák itt-ott beindultak. Sajnos a nyári párolgás rendkívül erőteljes és a szeles napok hatékonyan szárítanak, így pont lépést tudott tartani az eső a negatív időjárási tényezőkkel. Ez már alapból izgalmas volt, hiszen a kedvenceinknek vízre van szüksége, de ha elillan... akkor nem tudnak termőtesteket növeszteni. A nyitóképet június 14-én fotóztam egy felmérő séta után Pósteleken. A melegkedvelő galambgombák dominálták az élőhelyeket és közeli rokonuk a begöngyöltszélű tejelőgomba. A húsbarna pénzecskegomba már letermett, ezek voltak az utolsó termőtestei, míg a nyárfa-érdestinóruból egyetlen egy darabot találtam. 

Június 27-én négy érdestinóru múmiát találtam. Ezekről lemaradtam. Egész hónapban a magas hőmérséklet miatt nagyon gyors volt a termőtestek életciklusa és hamar lebomlottak. A gombalegyek és csigák sem kímélték a gombákat. Ez jól látható a gombamúmián is, amiből valamilyen jószág jó étvággyal falatozott. Étkezési céllal nem tudtam gombát gyűjteni, a hegyvidékre sem mentem át, mert ott sem alakult ki gombabumm, szórványosan lehetett gombát találni. A magasabb hőmérséklet, kaotikus csapadék eloszlás, aszályos időszakok ugyanúgy sújtják az Erdélyi-szigethegységet is. Ezer méter fölé kell menni gombáért, ami hosszabb utazást és így több benzin elégetését jelenti. Egyszerűen már nem éri meg gombatúrákat tervezni számomra. Ez is egy tanulságos helyzet, ami jelzi a változást. Ellenben a gombákat kedvelem, az oktatást az évek során begyakoroltam, a forró nyarat a tudás átadásával fogom átvészelni. De vissza a szép és viharos júniushoz!

Kilencedikén fotóztam a piruló galócákat Pósteleken. Ezen a napon volt az EU választás is, ami miatt tényleg csak villámgyorsan körbejártam a kastélyparkot, aztán száguldottam vissza a városba szavazni. Minden negatív tendencia ellenére megrögzött demokrata vagyok, aki reméli, hogy egyszer az emberek rádöbbennek a közjó fontosságára. Amíg ennyire bizalmatlan és önző az átlagmagyar, addig ez az ország a lakosai kompetenciahiányai miatt hanyatlani fog. Az is gyengít minket, hogy az életerősek az egyéni önzésükre hallgatva inkább éltek az EU adta előnyökkel és elmentek más országokba. Ez a személy szempontjából érthető és elfogadható döntés, de tökéletes példája a magyarok egyik beidegződésének, hogy kizárólag magunkra számíthatunk, és nem beszélhetünk magyarságról. Tényleg nem tartunk össze, és a kötött hierarchia szemléletünk miatt képtelenek vagyunk összekapcsolódni, folyton felülről várja a többség az ukázt. Megint eltértem a cikk tárgyától, de egyszerre fél tucat téma harcol a figyelmemért, és az egyiknek a címe "Nem alkotunk érdekközösséget". 

Tekintve a klímaváltozás generálta polikrízist, a hierarchikus berendezkedésünkkel, hogy atomizált tömeg vs. jól szervezett gazdasági-bűnszervezet (kormány, elit), képtelenek leszünk érdemben reagálni rá. A tragédia garantált. A víz egyértelműen kulcsfontosságúvá vált. Felelősebb vízgazdálkodás az egyik elsődleges prioritásunknak kellene lennie. Mert hiába kaptunk szinte folyamatosan konvektív csapadékot a hónap során, a talaj felső húsz centijének hasznosítható víztartalma nem érte el a 60%-ot, és egy méteren is beindult a vízvesztés, vagyis a tartalék is párolog el. Ha beüt a 2021-es, 2022-es időjárási helyzet, őszre ismét gyötrelmes aszály lesz. Ennek hatására árgus szemekkel figyelem a csapadékadatokat mint amit a képen is látsz. A pósteleki mérőben a június 12. eső összege látható. A legnagyobb esőt a 22.-23. átvonuló rendszer adta, 24 mm jött össze. Az esős időszakot egy felhőszakadás zárta pénteken, ami pont telibe kapta Békéscsabát. Szó szerint zúgott az eső olyan nagy és sűrű cseppekben hullott alá. Ettől aztán fülledt lett a levegő. A cikk írása közben párolódok a szobában. Hiába a reggeli szellőztetés, a nyár átjárta a házat is.

Összefoglalva az összefoglalót, a május után a június is egy remek hónapja volt az évnek. Sajnos a klímaváltozás fokozta időjárási jelenségek nyilvánvalóan jelen voltak, például 22-én nem hivatalos mérőn a megyében 39 Celsius fok közelébe emelkedett a hőmérséklet, a diónyi jegek, amik lezúdultak az erősebb szupercellákból és itt-ott viharos kifutószél is okozott károkat. A csapadékösszegekben rendkívüli különbségek voltak országszerte, mert akadt olyan településünk, amire 120 mm eső zúdult, míg foltszerűen akadnak olyan tájaink, ahová alig érkezett eső. Ez a zivatarok kis alapterületéből adódik! Szó szerint lokálisan okoznak özönvizet. És bizony még egy zivatarlánc is csak az útvonalán ad nagy esőt, tőle már pár kilométerre porszáraz maradhat minden. Az esők ellenére az ország egyharmadán aszály van. És most fordulunk rá az igazi nyárra, mert hétfőn július elseje. Tippelni sem merek, hogy milyen lesz 2024-ben a forró évszak. Örülök, hogy június még tudott adni gombát nekem. Nagyon sok jó dokumentumfotót készítettem. Két előadást is tartottam. Az előadásokat folytatom tovább. Aztán meglátom, hogy tudok-e terepen fotózni.
Egy biztos, az élet zajlik és átalakulóban a világunk. 

Miért nincs termőhullám a sok eső ellenére?

A fő indikátor helyemen néztem körül délelőtt, és Póstelek a fotómon látható bemutató termőtesteket adta nekem, öt fákkal élő gombáét, és hat korhadékbontóét, melyek közül három talajon, három fán termett. A gombák név szerint: nyeles áltrifla, szemcsésnyelű fenyőtinóru, begöngyöltszélű tejelőgomba, acélszürke galambgomba, rózsás galambgomba, bársonyostönkű cölöpgomba, deres tapló, bimbós pöfeteg, rozsdásszárú fülőke, mezei szegfűgomba, nyakörves szegfűgomba. Bár csak 11 faj, de elég szemléletesen mutatják az élőhely adottságait. Hogy például a kastélyparkban fenyők találhatók, hiszen a cölöpgomba fenyő korhadékán tenyészik, a fenyőtinóru nevében pedig benne van, hogy (hosszútűs) fenyők a fapartnerei. Az áltrifla, a tejelőgomba és a rózsás galambgomba a lombhullató fákat jelzik, leginkább a tölgyet, hiszen mindhármat tölgyek társaságában leltem fel. A mezei szegfűgomba kizárólag fű között terem, ami jelzi, hogy a parkban nem teljesen zárt a fák koronaszintje, hiszen van füves területe is. A deres tapló fatuskón termett, míg a nyakörves szegfűgomba egy ágdarabkán, ami jól mutatja a két gombafaj eltérő táplálék igényét. A bimbós pöfeteg és rozsdásszárú fülőke talajlakó korhadékbontók. Utóbbinak különösen örültem, mert régen láttam. Meglepően vízigényes gombácska, kizárólag nagy esők után bukkan fel és nagyon gyorsan le is terem. Jó években seregesen terem, most csak pár darabot találtam belőle. A 25. hetet záró konvektív rendszer által Póstelekre zúdított 24 mm eső hatott rá. Tényleg kiadós eső volt, akkor mégis miért nem találtam több gombát?

Nyáron rendkívül nagy a párolgás, és a szeles napok még rásegítenek a gyors száradásra. A 30 Celsius fok feletti hőmérsékletek sem kedvezőek a legtöbb gomba számára. (Sőt nem igazán tudok termofil nagygombákról. Kedvenceink zöme mezofil.) A második képen ma fotózott talajrepedéseket láthatsz, ami meglepő lehet számodra. Pedig igazolja, hogy a sok csapadék sem képes ellensúlyozni a nagy mértékű párolgást. A nyár semmiképpen sem ideális időszak a gombászat szempontjából. Ráadásnak egyre melegebb van és a "forró" időszak sokáig tart. 2021 és 2022 nyara különösen emlékezetesek számomra. Idén a február volt eddig megdöbbentő számomra, mert jóval melegebb volt a gyerekkoromban megélt februárokhoz mérten. Ez a szinte folyamatos extra meleg minden élőlényre hat, a fákra és gombákra is. A fákkal társuló gombák esetében főleg kritikus a fapartner kondíciója, hiszen a fa létfontosságú szerves anyagokat ad át a gombának, ha nem zavarja meg valami az élettani folyamatait. A fákat a hőstressz, a légszárazság, a kártevők viszont jelentősen gyengítik. Pár éve megfigyelhető, hogy a hársfák egyes egyedeinek lombja egyik napról a másikra teljesen megperzselődik, élettelen aszalvánnyá lesz. Amikor jön bő eső, akkor alvórügyekből újralombosodik a fa, de ez az erőfeszítés tovább gyengíti és a fa pár éven belül elpusztul.

Rendkívül feltűnő az örökzöldek nagymértékű pusztulása is. Igaz, hogy Békés megyében nem őshonosok, de a Kárpátokban szintén pusztulnak, vagyis az emelkedő hőmérséklet és szélsőséges csapadékeloszlás, összefoglalva a klímaváltozás a fenyők természetes élőhelyeit sem kíméli. Rossz látni a száz éves lucfenyők, jegenyefenyők, feketefenyők agóniáját. Mindhárom társul gombákkal, és utóbbiak alatt teremnek: a szemcsésnyelű fenyőtinóru, a vörös nyálkásgomba, az ízletes rizike. Látszólag elkanyarodtam a témától, holott a fák állapota igencsak befolyásolja a velük élő gombák termőtestképzését, és ahogy összefoglaltam neked, a fák bajban vannak, így a gombák is. Ami még inkább elszomorít, hogy az élőlények szenvedése nem riadóztat minket, hogy ha már ilyen sok faj jelzi a baj mértékét, akkor sürgősen tennünk kellene valamit, különben mi sem ússzuk meg a klímaváltozás negatív hatásait. És nem fogjuk megúszni, teljesen hamis biztonságillúzióban lebegünk, hogy a városaink, a technológiánk megvédenek minket. Oh, pedig a városok az őket ellátó természeti környezet nélkül életképtelenek. A technológiánk pedig extra energiát igényel, amit elő kell állítani. Ha nincsenek közművek, mit kezdesz magaddal és a számtalan kütyüddel a városban?! Egyből kiderül a sérülékenységed és a kiszolgáltatottságod. 

Egy kicsike(?) problémától eljutottam a valódi veszélyig. A klímaváltozás megbolygatta a gombaszezont, már a magasabb hegyvidékeken sincs olyan legendás gombabumm a lucfenyvesek pusztulása miatt, ami tényleg nem tűnhet olyan nagy bajnak számodra, de az élőlények szenvedésének fel kéne nyitni a szemedet az igazságra, hogy mi ránk is hat és egyre fokozódó mértékben a klímaváltozás. Azon töprengtem, hogy mennyi extra hőt képesek elviselni a fák, és mikortól kezdenek el tömegesen pusztulni. Könnyen lehet, hogy száz évvel később, ha még lesz lakója a tájnak, ő egyáltalán nem fog fákat látni, kizárólag a pusztát fogja ismerni. Ha nem lesznek fák, akkor nem lesznek fákkal élő gombák sem. Könnyen lehet, hogy még az én életemben búcsút mondhatunk helyben a fenyőkkel élő gombáknak, mert a fenyők pár évtizeden belül mind kiszáradnak. Tehát ha megélem a hetvenedik életévemet, már nem fogok szemcsésnyelű fenyőtinórut látni Békés megyében. A kastélypark egészen meg fog változni, de minden más is.
Az emberi faj, mi mindannyian, terraformáltuk a Földet, csak éppen nem kedvező irányba. De ez már egy másik cikk témája (lehetne).

Mi a baj a magyar politikussal?

Egy másik szakma példáján keresztül válaszalom meg a kérdést. A sebész több éves képzés és gyakorlás után vág bele az első műtétjébe. Nemcsak abban érdekelt, hogy a testi elváltozást szikéjével orvosolja, hanem abban is, hogy a műtét után a műtött személy felébredjen és meggyógyuljon az ő ügyességének köszönhetően. Természetesen létezik műtéti kockázat és előfordulnak műhibák, de végigtekintve környezetemen néhány ismerősöm életét egy adott műtét mentette meg, és hát igen, volt olyan is, aki egy epehólyag műtét után szepszisben szenvedett ki. A halál viszont a mindennapjaink része, a zebrán is áthajthat rajtunk egy figyelmetlen embertársunk két tonnás városi terepjáróval. (Hol van az energiatudatosság- és hatékonyság? Ez egy másik cikk témája.) De azért a műtéti eljárások célja a gyógyulás, vagyis a sebész abban érdekelt, hogy hibátlanul hajtsa végre a műtétet. A sebész élet és halál ura, és ez bizony olyasféle isteni állapot, ami bizony kedves az emberi lélek számára. Nem, itt nem az önhittségre gondolok, hanem az emberi készségek maximális kihasználására, a tökéletes önuralomra, a tudás halálbiztos alkalmazására, a tökéletes mozdulatokra, a picit sem remegő kézre. Ezek így mind együtt az emberi lét maximumát adják, és hozzájárulnak egy másik ember életének megmentéséhez.
Gondolom, őszinte az örömöd, hogy élsz. 
Akkor visszatérek a sebész után a politikushoz. Mindkettő szakma, mindkettőt lehet jól és rosszul művelni, bár ha a sebész sokat hibázik előbb-utóbb hentes hírébe kerül, és "remek" városi horror sztorik főszereplőjévé válik. A magyar politikusok jelentős része "hentes", avagy kontár és egy naposcsibe gondozását sem bízná rájuk az ép eszű ember. Akkor mégis miért van rájuk szükség? Ennek a hithez van köze mint bármiféle gyakorlati művelethez, amilyen például egy közösség életének a menedzselése közbizalom által. Igen, a modern politizálás pusztán csak szemfényvesztés, és a politikusok ripacsok. Ez különösen igaz a hazánkban, ahol a nemzeti függetlenség nem hozta el a valódi felszabadulást, hiszen egy tízmilliós lélekszámú nép semmiség a globális emberiségben, és pusztán csak egy nagyobb egység részeként lehet életképes. Az Európai Unió hiányában tényleg csak egy ócska kis keleti árulerakat lennénk. A nyugati cégek betelepülése legalább egy fajta cégkultúra mintát adott a sok mindenben elmaradott magyar népnek. A magyar nép nem tud függetlenül létezni. De ez is egy másik cikk témája. 
Visszakanyarodva a magyar politikushoz. A politikus is ember és nézd meg jól, hogy hogyan élsz, hogyan élnek a környezetben lévők és rá fogsz döbbenni, hogy ami rátok jellemző, pont azokat a hendikepeket nyögi a politikus is. A minden áron való vagyonszerzés elsődleges parancsa vezérel legtöbbünket. Akkor gondolkozz el rajta, ha képes vagy rá, hiszen a gondolkozás megterhelő szellemi folyamat, hogy te mit tartasz a közvetlen környezeted elsődleges problémájának és azt a problémát, hogyan oldanád meg? Van egy tipikus mondat, ami jól jellemez minket: "Jól van ez így." Alapvetően mind minden élőlény mi is a minimálisat tesszük meg az életünk fenntartása érdekében és nagyobbrészt ridegen hagynak minket a környezeti avagy rajtunk kívül álló problémák. Szerinted miért is lenne különb a magyar politikus nálad? 
Arra is gondoltam, hogy a narancs vezér azért teszi, amit tesz, mert a magyar néplélek rögzült túlélési stratégiája hatalmasodott el rajta is, hogy saját vérei boldogulását biztosítsa és ehhez már semmiféle eszköz alkalmazásától sem riad vissza. Pont olyan mint bármelyikünk. 
Nem elég embernek látszódni, emberként is kéne viselkedni, de az emberi kifejezésbe annyi minden belefér, a gazemberség is! A természet sem ismeri a jót és a rosszat, a túlélés az elsődleges az egyed szintjén. Az egyed nem fog szerveződni, ha nem muszáj. Ami társadalmi rend van, azt is úgy használja a többség, hogy csak kivesz belőle, de már cserébe nem ad semmit sem. "Nem az én dolgom." Ez is egy tipikus mondatunk. Miért lenne különb a magyar politikus?!
Akkor miért csüngtök rajtuk? Mert élvezitek a szappanoperát. A mai politizálás semmi több mint színjáték. Elég csak a narancs vezér legutóbbi performanszét visszanézni. Nem volt más célja mint a hatalmát legitimáló szavazói körnek szeánszot tartani. Egy kis szemfényvesztés, amit oly nagyon kedvelnek a "saját dolgukkal törődő, szépen élő, igaz magyarok". 
Ezek után nem kéne csodálkoznod rajta, hogy például nem fogsz sebészt találni időben műtétet igénylő egészségügyi panaszod kezelésére, mert a társadalmi feladatok ellátást senki se akarta vállalni. Tanulj meg műteni! Hiszen egy igaz magyar bármire képes a túléléséért. Ha már a disznóölés és feldolgozás megy, a konyhaasztalon a vakbéleltávolítás is menni fog. 

Kapcsolódó írásom: Kinek a felelőssége?

Ui.: A végére átmentem szürreálisba, de ez a kis nemzet a szürrealitás maga.
A galambok minket jelképeznek, a palimaradakat, akik furfangosnak vélik magukat, közben önsorsrontó szerencsétlenek.

There is no god

As a fervent advocate for nature and a self-described pagan, my skepticism of religious narratives began early. At six, my disillusionment started with a seemingly benign lie about my great-grandmother's death. When I asked directly about her whereabouts—already aware of burial customs—I was told she had gone to heaven. This answer, contradicting my rudimentary understanding of death, seemed a glaring falsehood even to my young mind.
This early experience seeded a deep-seated skepticism. It's amusing, in retrospect, how readily we accept comforting narratives over harsh realities. Humans, unique in their self-awareness, rarely confront their consciousness deeply enough to acknowledge this discomfort. Consider this: If I were to convene with myself at six, sixteen, twenty-six, thirty-six, and my hoped-for fifty-six and sixty-six—what would that reveal about the 'real' me? If my life had ceased at thirty-six, who among these versions would represent me in a so-called afterlife? At forty-six, I often ponder the brain's ability to craft such a coherent sense of self—a notion easily disrupted by physical ailments that can alter one's personality entirely. This leads me to question the very concept of a soul. If our identity is so fragile, how can we claim an immortal essence exists within us?
The fear of death is intrinsic to human nature, yet it does not substantiate claims of divine benevolence. It seems more plausible that our minds conjure comforting tales to cope with the inevitability of our demise. What particularly irks me—as a woman who cherishes nature—is the disproportionate male dominance in the discourse on god and religion. Major world religions, predominantly established by men, often utilize the concept of a deity as a tool in power dynamics—effectively a spiritual measure of might. The historical confluence of religion and violence, where divine sanction was routinely invoked to justify warfare and oppression, highlights the practical uses of religious narratives in pursuing worldly gains.
I find solace in the progress Europe has made, where as a woman, I can openly challenge the sanctimonious deceptions and criticize the dogmas that once went unquestioned. The thought of my nonexistence does not trouble me. I did not exist before 1978, and there will come a time when I cease to be—this is merely the nature of existence. The notion that our fleeting, complex lives—a mere collection of information and experiences—could be preserved by some divine entity is, to me, a profound absurdity. It's comforting to acknowledge that in the grand tapestry of the universe, our individual stories are just that: brief narratives, not bound for eternal preservation. This understanding frees us from the burden of celestial oversight and empowers us to live fully in the here and now.

Erre nem számítottam, pedig tudtam, hogy lehetséges

A szombati naplemente a szaharai pornak és a közeledő erőteljes zivatarfelhők egünkre boruló üllőjének köszönhetően lenyűgöző látványt nyújtott. Az üllők alsó feléről a mammatus felhők lógtak le, tisztára olyan hangulatot adva a pillanatnak mint a Twister című 1996-os filmben, amikor éjszaka közeledik a gyanútlan főhősök felé az F4 tornádót produkáló szupercella. Ugyan a Kárpát-medence kicsinysége miatt nem túl gyakoriak az ilyen felhő gigászok, de azért 2024. június 22. estéjén kitett magáért a légkör és kitermelt elképesztő jégesőket produkáló szupercellákat. Békéscsabának szerencséje volt, egyik sem haladt át felettünk. Láttam már nagyméretű jégszemet, 2016. június 21-én Gyulán.

Természetesen ezt is és a többit egy szupercella szórta el. Ma este még ennél is nagyobbak hullottak néhány településre országszerte. Ekkora jégverés mindent "ledarál" a kertben, a szánton és be tudja törni a palacserepeket, redőnyöket, ablakokat. A klímamodellek évtizedek óta jelzik az extrém időjárási jelenségek gyakoribbá válását a jelen időszakunkra és még tovább is. De a cikk írásakor vihar utáni béke van. Írom a cikket és közben érzem, ahogy a kinyitott ablakok miatt áramlik a levegő a házban, jön be a hideg és tolódik ki a meleg. Az udvar mélyzöld és most az égen vastagabb, szürkébb felhőzet van. Ismét morog egy felhő, ami tőlünk keletre halad el és Póstelekre zúdítja záporesőjét. A felhő kifutószele miatt kicsit a városban is megélénkült a szél. Csodálatos újraélése van a medárdi időjárásnak, amiben már oly régen volt részem. Tinédzserkoromban megszokott volt a konvektív szezon és rajongva figyeltem a hatalmas felhőket. Jó ismét átélni a régi tapasztalatot. Ez jobb mint ha beszorult volna a déli forróság a Kárpát-medencébe! Ráadásnak nagyon jó esőt kaptunk az ijesztő felhőkből. A kiadós záporeső síkterepen is okozhat múló bajt, de ha hegyvidékre zúdul rá, akkor pusztító áradássá lesz. 

Ez a helyi katasztrófa annak, aki nem éli át, pusztán csak borzongató szenzáció, miközben a klímaváltozás globális jelenség és egyikünk sem menekülhet hatásai elől. A videóból különösen erőteljes pillanatnak tartom, ahogy a három ember a házak közé feltorlódott autókon áll. Az ipari civilizációnk alkonyának egyik legtalálóbb élet adta illusztrációja. Kevesekben tudatosul, de a motorizáció a fajunk történetéhez mérten röpke ideje létezik, a Ford T-modell 1908-tól volt kapható. A kőolaj az 1850-es évektől kezdődően lett meghatározó nyersanyaga a hihetetlen gyorsasággal fejlődő ipari civilizációnknak, előtte a szenet használtuk. Gyilkos irónia, hogy a környezettudatos német állam bezáratta atomerőműveit és újranyitotta ligninbányáit. A felgyorsult technikai fejlődésünk negatív fejleménye az ugyanilyen ütemű felszámolása a természetes élőhelyeknek. És még van valami, ami minket is hátrányosan érint, hogy valami iszonyatos mértékű környezetterhelést zúdítottunk a bioszférára és saját magunkra is!

Tegnap lementett hőtérképen jól látszik, hogy a közeledő hidegfront ellenére milyen sokáig tartotta magát a hőség a dél-keleti országrészben, ahol élek. Késő délután még mindig 30 Celsius körül volt a meleg, így nem mentem ki a városba, pedig számos jó program volt, de nem akartam ismét csurom vizesre izzadni és este a zivatarok idején eláztatni a kamerámat. Inkább itthon maradtam élőben követni az égi eseményeket. Eleve nem tudtam aludni, mert a szobába már beszorult a meleg, 28 Celsius fokosra melegedett fel. Ilyen gyorsan még sosem érte el a nyári hőmérsékletét a szoba, erre általában eddig a második tartósabb hőhullám során került sor a korábbi években. Ahhoz mérten, hogy milyen kellemes, esős, kánikula mentes időjárás volt az év 24. hetén, annál durvábban ért engem a pár nap alatt ránk ömlő forróság dél-nyugat felől. Ez igen meleg trópusi légtömeg volt, amihez aztán hétvége felé társult egy meleg nedves szállítószalag is. Aztán jött a hidegfront, ami hullámot vetett felettünk és a hatalmas energiák egymásnak feszültek és gigászi felhőtitánok, avagy szupercellák alakultak ki, amik később rendszerré szerveződtek, és a műholdképen egy mezoléptékű konvektív rendszer jelent meg, avagy MKR. A szombat este légköri sztárja volt Európában, egyértelműen uralta a kontinens ezen részét. Ez a méltóságteljes légköri fenomén adta a kiadós esőt a gombász terepemnek. 

Az most engem nem érdekel, hogy egyénileg kit milyen kár ért, mert létezik biztosítás, és az ember gondol a bajra, amiről évtizedek óta tudomása van. Természetesen elkeserítő látvány a jégkár, vagy az elöntött pince, megrongálódott tető, de ezeket ki lehet heverni, ami viszont egyre inkább elviselhetetlen lesz, az emelkedő hőmérséklet. Tényleg felgyorsítottuk a felmelegedést, ami korábban sosem tapasztalt kihívás elé állítja a globálissá vált civilizációnkat. Akik most születtek, azok közül páran meg fogják élni a század véget, és életük során meg fognak fizetni a felmenőik pazarló életmódjáért. Nem az AI rúgja ránk az ajtót, mert ahhoz energia kell és az nem lesz, hanem a klímaváltozás. 

Jó dolgokra gondolva

Egy gyenge hidegfront érinti hazánkat, aminek hatására a dél-nyugati szél észak-keletire fordult át, és a hőmérséklet lement 32 Celsius fokra, ami már elviselhető, ha az ember nincs a napon, hanem egy fa árnyékában húzódik meg. A normálisabb nyári időben kilenc után tettem egy rövid városi sétát, a piactól elmentem a könyvtárig onnan a Békési úti zsilipig, majd onnan hazáig sétáltam. Ez egy szolid városi kör, cirka öt kilométeres táv. Útközben nézelődtem, a zöldet figyeltem és közben a mai előadásra gondoltam. 17:55-kor kinyitom a chat szobát, amit régóta használok. 18 órakor kezdem el az előadást, aminek a témája a helyben élő tinóruk. Húsz fajt mutatok be, és a fotókat mindet én készítettem Békés megyében, vagy Békéscsaba zöldterületein. Közben a városi tinóru fotók kapcsán kitaláltam a következő előadás témáját, a városi gombákat. Itt már sokkal könnyebb volt összeszednem a húsz fajt. Tíz korhadékbontót és tíz fákkal élő gombánkat fogom bemutatni június 27-én ugyanúgy délután hattól és a megosztott chat szobában. Az előadásaim ingyenesek, de ha valamelyiken részt vettél és tetszett, akkor támogathatod a munkámat a Donably-n keresztül. 

Ehhez a könnyed kis bejegyzésemhez kapcsolódó írásom: Az élet jó dolgai.

Globális öngyilkosságba hajszoljuk magunkat

Pár éve száradtak ki az idősebb nyírfák és a fiatalabb lucfenyő Békéscsaba belvárosában. Egy kínai díszkörte árnyékéból fotóztam le a szomorú látványt.
Sok fa haldoklik a városban, mert nem bírják a változó klímát, amire ráerősít a városi hősziget hatás. Hadd ne részletezzem, hogy mennyire fontos a "fa" az életünk szempontjából. Elég csak a világfára mint jelképre utalnom, ami egyetemes szimbóluma a fajunknak. És mi, a jelenben élők vállvonással elintézzük a fák pusztulását. Pedig a fák haldoklását figyelmeztető jelnek kéne mindenkinek tekintenie. A fák helyhez kötött élőlényekként ki vannak téve a hőségnek, a szárazságnak, a magas UV-nek, a kártevőknek, és a fokozódó nehézségek végül végeznek velük. Mi emberek, akik biztonságos, mesterséges élettereket hoztunk létre önmagunk számára egyszerűen behúzódunk a házainkba a hőség és tűző napfény elől. Ha már átmelegedtek a falak, sokan bekapcsolják a légkondicionálót és ezzel le is tudják a változó külső környezet problémáját, vagyis homokba dugják a fejüket. Nem gondolnak bele, hogy a változások nemcsak a fákra hatnak, hanem ránk is. Egyáltalán nem természetes, hogy van ivóvíz-hálózatunk. Ez egy rendkívül bonyolult rendszer egyik eleme, ami nagyon sérülékeny. A fokozódó vízhiány minket is fenyeget! Emlékezz vissza, hogy micsoda aszály volt 2022 nyarán, amit nem, továbbra sem a jégármérséklő rendszer okozott, ugyanis ugyanebben az évben a Pó-folyó is rendkívüli mértékbenPó-folyó is rendkívüli mértékben összezsugorodott. A képet 2022 augusztusában mentettem le a Google térkép utcanézetéből, valamelyik hídról készült a felvétel. Két éve egész Európát sújtó aszály volt, nemcsak minket "sújtott az ég". 

Ideje ráeszmélnünk, hogy a tömegtermeléssel felpörgetett, fogyasztásra ösztökélő ipari civilizációnk fenntarthatatlan, és mostanra igen súlyos károkat okozott az élővilágnak és gyermekeinknek is.
Muszáj különbséget tennünk szükséglet és igény között. Mik a valódi szükségleteink és mik a mesterségesen felszított igényeink. A szükségleteink kielégítője mind a mai napig a természet avagy ökoszisztéma. Az élővilág biztosítja számunka többek közt az élelmet. Veszélyes mértékben távolodtunk el a természettől, és olyan tudást hagyunk veszni, ami a polikrízis során is életmentő lenne számunkra. Nem, a technológiánk nem fog megmenteni minket. Minden eszközünk energiát használ, ami ha nincs, akkor semmi sem működik. Az ipari civilizációnk rendkívül energiaigényes és sajnos a mai napig az energia 80%-át fosszilis energiahordozók elégetésével állítjuk elő. A zöld átállás hazugság. Nem a fán teremnek a napelemek, miközben a növények képesek a fotoszintézisre, ami évmilliók óta a legnagyszerűbb módja a napfény eltárolásának energiában gazdag szerves vegyületekbe. A fák nagyszerűek, de a tömegember közömbösen nézi a pusztulásukat. A közöny visszaüt. A 21. század lehetővé tette sok száz millió ember számára, hogy elérje a fajunk kollektív tudását és mégis ostobán belehajtunk a végpusztulásba. Ennek nem így kéne történnie. Itt most befejezem a gondolkozást, később folytatom.

Szükséglet vagy igény, avagy nem létszükséglet az okos eszköz a kisgyereknek

Három hete találkoztam egyik oktatásban dolgozó ismerősömmel, aki óvodásokkal foglalkozik és elmondta nekem, hogy 24 rábízott gyerekből 10 speciális nevelési igényű. Ez megdöbbentett. Ennek egyik oka lehet, hogy kevesebb idő jut a gyermekek figyelmi szükségleteinek kielégítésére, a valódi kötődés kialakítására, hogy az anya és apa sokat ringassa meghitten a kisdedet fenntartva a szemkontaktust. A baba számára létszükséglet a szülő maximális figyelme és testi közelsége. Ennek hiányában súlyosan sérül a kisded.
Nagy gondnak látom, hogy a szülőpárok magukra vannak maradva a gyereknevelés gondjaival, holott tízezer éve a törzsekben élve az volt a normális, hogy többen is besegítettek a kicsik gondozásába. Az atomizált társadalom nem kedvez a normális családi életnek. A látszólagos fogyasztási szabadság pont a magánélettől foszt meg minket, az emberi kötődésektől. Érdekes anomália, amit érdemes átgondolni. Egy másik cikk témája lehetne. 
Feltétlenül nézd meg a fenti videót, ha kisgyermekes vagy. Ide pedig egy elrettentő felvételt illesztek be. 

A harmadik videónak a 19. percétől van a közérthetőbb része, amit feltétlenül érdemes meghallgatnod! Ironikus módon az internetet bekebelező megacégek termékei, a közösségi alkalmazások pont az elszigetelődést segítik elő, és pont akkor amikor sokkal jobban együtt kéne működnünk, hiszen számtalan válság fenyeget minket!

Human bonds

It's worth reading the scene in the previous post, because it's a continuation of that and takes place about four years later. 
The English translation, like the previous text, was done with ChatGPT. The other translator I am using to write this post is DeepL. The illustrations are generated with DallE integrated into Bing. If I'm patient enough and manage to enter the description of the image correctly, it generates quite good illustrations that are great for enhancing my imagination. It's a very rewarding hobby to experience, through storytelling, the pure emotions that accompany our human relationships. The reality is that there is too much noise in our lifes and it is not nearly as easy to face everyday struggles with a clear heart. And if I can find the right musical illustration for the scene, I feel like I did as a teenager in the cinema, amazed by the magic, the one thing that can extract gold and other precious things from the murky river of life. Storytelling really is magic and I love to create. Please read the scene.


Their First Adventure Together

Taking advantage of the maid and nanny's inattention, Gabriel slipped out the door while the doctor was occupied with Mother. He crept down the hallway, moving silently among the long shadows cast by the setting sun. He halted abruptly when he heard the patter of small footsteps. Looking down, he met the gaze of his three-year-old sister, Sophia, bundled in a pink dress, her brown eyes wide and curious. He grunted softly. Sophia, the ever-changing creature, was Mother's treasure. Both had grown much, but he had become stronger and taller.

If he wanted, he could lift Sophia and spin her around, eliciting a strange sound Mother called laughter, a sign of joy. Mother warned him it was a delightful but dangerous game, and he should not do it.

He longed for birds but knew he had to watch over Sophia. Grunting again, he shook his head. He moved faster than the little one, kicked off his shoes, and started running. The doors were locked, but the windows were not. Outside awaited the park, the other half of his world.

A soft voice called out.

"Gab, wait for me. I want to play."

He huffed like an angry spotted cat. The room, his sanctuary, was filled with her toys. Mother played with her all day, sending him off to play by himself. Mother explained kindly that when he was little, he had her full attention, but now he was a big boy, a squire with duties, protecting noble ladies. Mother, the center of his universe, was more than just a noble lady, and looking down at Sophia, he did not see the world's center but an annoying spotted cat, charming yet mischievous, stealing his birds. He growled more menacingly.

Sophia pouted, mimicking the maid, and stomped her foot, an action she had copied from him.

"I'll cry, and Mother will notice us."

He recoiled. He hated the sharp sound Sophia could produce in countless ways, much like he could imitate bird calls. They both fidgeted, facing each other. He leaned forward, trying to appear more threatening, and growled.

Sophia giggled and stretched out her arms to be picked up. He couldn't scare her off. He placed her on the open window sill, pulled himself up next to her, then jumped out into freedom, catching her as she impatiently jumped after him. He winced and growled into her ear. His hot breath ruffled her blonde curls.

Sophia hugged his neck and kissed him.

"Tickles."

He felt, rather than heard, her rapid heartbeat, not as quick as the birds' he caught. Sophia watched him with eyes as clear as the spotted cat's when they met under the bushes. Two hunters sharing the same territory. He could never catch the cat, but Sophia was inseparable. She clung to him. Pondering the strange situation, he turned towards the park, growing clearer as the shadows lengthened.

He set her down and surveyed the park, the other half of his world and sanctuary. He scanned with his eyes, his most vital sense in the twilight, his ears aiding him by day, his nose guiding him with myriad scents at all times, his feet and hands sensing the ground beneath and the air above. Instinctively, he licked the air like a snake, which also stole his birds but preferred bad-tasting frogs. Snakes were cold, like frogs, both dreadful to him. He shuddered, shedding human behavior.

Sophia's heart gave a loud thump; he heard it. Looking down at the little being, now a radiant pink vision, the rising moon.

"Gab, let's go back. Mother said Father would release the hound to catch the fox tonight. It's late."

He remembered the words: hound, fox. He had been smaller, frightened by the large dog, like the biting pony. But now, he was bigger and stronger. He barked a few times in satisfaction. According to Mother, the fox was smaller than the hound and roamed at night, stealing pheasants in the royal park. He never hunted pheasants; they were too big and screeched painfully when caught. He remembered dropping the noisy bird immediately. He knew which trees the pheasants roosted in and shrugged.

He straightened and sniffed, listened, and searched for the hound and fox. Neither was detected. The park was his. The feeling that his time had come, that he was in a place filled with countless toys waiting to be grasped, overwhelmed him. He silently dashed and ran among the trees. The soft call, a childish voice, couldn't stop him. Why care about the weak little being who couldn't follow him? He would bring her the spoils, like the spotted cat to its clumsy kitten. He ran towards the tulip tree, whose blossoms' scent immediately caught his attention. How long it had been since he climbed it! Mother forbade bird catching. Mother was sad when she found him with a bird in hand.

Mother wasn't here now. He often made the mistake of pursuing his passion in Mother's presence. Strong and big, he could now climb out the window and revel in the dark.

The tulip tree hosted many birds' nests, and in late spring, he knew they would all have feathers, sleeping unsuspectingly. He aimed for the highest number he knew and liked, wanting a hundred birds! A double flash at ground level, a pair of eyes. The spotted cat dashed nearby. He knew its behavior, fleeing. He raised his head, hearing a heavier animal's movement, careless about concealing its presence. He knew why; only a strong and well-fed predator moved like that, leisurely patrolling the park. Instinctively, he listed known creatures, the hound flashed in his mind. The cat fled from the hound, but the dog didn't care for the swift night shadow. The animal paused, moving more cautiously. A soft growl.

"Gab! Gab!" – a frightened voice and pink glow at the path's end where he had started.

He moved simultaneously with the hound. Closer to his sister, he turned to face the animal when it arrived. Sophia clung to his leg, panting heavily, her heartbeat and hot breath felt. The dog was enormous, but he feared no animal; the park was his, the other half of his sanctuary. The rage surged in him—how dare the dog scare Sophia? His scream turned into a roar, far more powerful than he expected. The eerie sound echoed among the trees. He saw the giant dog turn and flee for its life. Wings fluttered in the canopy, birds startled. Sophia's soft crying jolted him from his triumph; he was the park's strongest. Sharp beams of light from the palace, candles in every window. Human voices. The game was over, the night adventure ended. Not a single bird could he catch. He looked down at his sister, sitting on the ground and crying like the spotted cat's blind kitten. The cat protected its kitten, charging with a fury he hadn't expected. What did the cat do next? It moved the kitten to a safer place. He bent down and scooped up his sister. He remembered an image from a storybook, doing what the knight did with the maiden who became his noble lady. More voices, stronger light among the trees, servants approaching with torches. He had to hurry to get back to the open window unnoticed. He hoisted his sister onto the sill and jumped beside her. Sophia sobbed. He leaped into the hallway and set her down on the floor. The hallway's end was dim, hiding them. He closed the window and pulled the curtain back in place. He crouched in front of Sophia, stroking her head as Mother often did to him.

"Mother said you'd watch over me," the little creature said, swallowing her tears.

He whimpered, his nerves now processing the stimuli, and Mother's request to watch over his sister, Mother's face with large brown eyes looking at him, his world, and he had forgotten. He withdrew from Sophia and hid in the corner, as lights approached, his eyes accustomed to the dark aching. Human voices.

"The princess! What is she doing here? Are you alright, young miss?"

"Be careful! Look, there he is."

A familiar voice, the doctor spoke.

"Enough, return to your posts. I'll take care of the royal children."

"Are you sure you don't need help? That sound wasn't from an animal."

"Bring some nails; we need to secure the windows."

The lights with tall, stern figures, whose names Mother often mentioned, palace guards, retreated, leaving the three of them in the dim hallway's end. The doctor moved, picking up Sophia.

"Your little shoes are dirty; let's change them before anyone notices you were outside. It's alright, nothing to worry about. A big mug of warm, honeyed milk is the best cure for fright."

He watched from his corner as the doctor, who behaved like the soft round creatures with sweet scents, unlike the doctor who smelled somewhat like the park, surrounded by plant scents and unnameable odors. Mother said the doctor was a healer, akin to a protective knight.

The doctor cradled Sophia like Mother did, watching him with an entirely different look than anyone else in the sanctuary.

"Where others see a monster, a boy hides in the corner. Fetch some milk for both of you with Lilibeth."

The doctor, like Mother, spoke the same way. He leapt out and hugged the doctor's waist.

Extra interest from Hong Kong

 

As a Middle Eastern European, a citizen of a small country occupied by the Soviet Union between 1956 and 1989, it is with a sour mood that I acknowledge the extraordinary interest in my blog by a Hong Kong internet bot. I truly respect the customs of other cultures, but after decades of studying man and the workings of oppressive power, the violence is the same everywhere, no matter what cultural glaze is poured over it, and the gangrenous flesh of the broken face of man is spilling out from underneath. It is a shame, a crime, the way human exploits another human. It's a good thing I don't have children, so they can't be slaves to anyone. For me, it is bad enough that the orange regime is turning my country into an eastern colony for its own survival. Anyway, I have long known that human is stupid enough to commit the same sins over and over again. So we deserve for our stupid actions the collapse of the biosphere and the inevitable mass death by torture. My suggestion is that whether you are Western, Eastern, Southern or Northern, take advantage of the last years of peace to bid farewell to our universal values with a clear conscience and prepare for the inevitable. 

Hőhullám előtt Pósteleken

Az év 24. hete az esőt adó ciklonoknak köszönhetően, amik harminc nap alatt végül 68 mm csapadékot adtak Békés megyének, csodálatosan üde zöld és gombákban gazdag volt. Ennek ellenére sem érte el a termőhullám a 2020-as szintjét. Mi tért el idén a négy évvel korábbitól? Beékelődött két pokoli nyár, a 2021 és 2022-es! Ezek olyan forróak és szárazak voltak, hogy még tovább száradt Békés megye, és az égi áldás már nem képes pótolni a veszteséget! Tehát hiába kaptunk jó esőket, azok már képtelenek érdemben enyhíteni a szárazságon. Időszakosan kivirul a táj, de olyan erőteljes a párolgás, és akkora a vízhiány tájléptékben, hogy az esők pozitív hatása hetek alatt elillan és kialakul a pusztító aszály. Észrevehetően pusztulnak a fák a hősokk és vízhiány, valamint az UV-terhelés miatt. Pluszba a legyengült fákat számos kártevő támadja. A csodálatos nyitóképem tünékeny idillt örökített meg a pósteleki kastélyparkban. 

Tizenkettedikén nagyon jó esőt kaptunk, ennek csapadékösszege látható a mérő csövében, ami a kutatóház udvarán található. Ezzel lezárult Békés megyében a 2024-es medárdi(?) szezon, és közelít felénk a nyár első hőhulláma. A 25. hét egészen másmilyen lesz időjárás tekintetében. Napok alatt minden termőtest le fog bomlani és gombátlanná válnak az élőhelyek. Elképesztően gyorsan tőr ránk a forró légtömeg! Hétvégén már 30 Celsius fok fölött tetőzhet a napi maximum, és csütörtökön 38 Celsius fokon tetőzhet a hőség. Az emberi test átlagosan 36-37 Celsius fokos, tehát 38 már láznak felel meg! A jó hír, hogy ha alacsony a páratartalom, akkor jobban viseljük a hőséget, mert hatékony az izzadásunk hűtő hatása. Persze ilyen forróságban bőven kell vizet inni, és jobb 11-16 óra között árnyékos helyen tartózkodni. Az UV-sugárzás nagyon erős. Ez ellen is szükséges védekezni. Sajnos a bőrrák későn felfedezve halálos ráktípus. De félre a komor témákkal, mert a mai séta igazán csodálatos volt, még egy videót is készítettem.

Ezért szeretek a zöldben lenni, mert a természet hangjai és a természet látványa nyugtató hatású. Csak akkor szisszenek fel, amikor kullancslégy landol rajtam, amitől jobb minél hamarább megszabadulni. Természetesen fotóztam is. Lásd a képválogatást.

Molière halála

Itt van az íróasztalomon Molière Hat színművének tizenegyedik kiadása az Európa kiadótól 1989-ből. A műveket Illyés Gyula és Vas István fordította le. Íróként alapvető ismernem az egyik legkiválóbb színpadi szerző munkáit. Molière a leghíresebb francia uralkodónak, a napkirálynak, XIV. Lajosnak dolgozott. A 17. század igencsak mozgalmas volt, az európai hatalmak csatáztak és globálisan terjeszkedtek, de a tudomány fejlődése töretlen volt, és számos nagy művész ebben a században alkotott. Ekkoriban félmilliárd ember élhetett a bolygón. És a következő század hozta el a töretlen népességnövekedés kezdetét, ami a 21. század első felében tetőzik. Az orvostudomány fejlődésének jelentős szerepe volt a csecsemőhalandóság visszaszorításában és az életkor meghosszabbításában, amik még inkább felgyorsították a népességrobbanást. Ugyanakkor tény, hogy az áldásos fejlemények kíséretében tudatosabban kellett volna rálátni a világra is, hogy a véges bioszférát óhatatlanul gyorsuló ütemben használja fel az egyre növekvő népesség és végül a boldog emberáradásnak az éhínség vett véget, mert enni kell, és éhen halni a 21. században is bőven lehetséges. 
Molière tuberkulózisban hunyt el, ami egy lassú lefolyású baktérium okozta tüdőfertőzés, minek egyik aggasztó tünete a vérköpet. Gümőkórnak is nevezzük, de a kór részletes ismertetőjétrészletes ismertetőjét inkább olvasd el magad is. A TBC a 20. század első felében magyar népbetegség volt. Visszaszorítását segítette a védőoltás és a kötelező tüdőszűrés bevezetése. Azonban a megbetegedést okozó baktérium még mindig jelen van, de az orvoslásnak köszönhetően sehol sem okoz járványos mértékű megbetegedést a 21. században. 
Ahogy a történelemben és tudománytörténetben kalandozok, egyes penészgombák antibakteriális hatását egy francia katonaorvos fedezte fel, Ernest Duchesne, aki harmincas éveiben gümőkorban halt meg. Ironikus, hogy kutatásainak eredményeit a Pasteour intézet a fiatal korára és ismeretlenségére hivatkozva visszautasította. Ezért a penészgombák antibakteriális hatásának felfedezéséért Alexander Fleming kapott Nobel-díjat a 20. században. Az antibiotikumok túlzott használata viszont a baktériumok gyors alkalmazkodása miatt végül ellenálló baktérium-törzsek létrejöttét eredményezte. De ettől még a Penicillium chrysogenum-ból kinyert vegyület jelentősen hozzájárult az orvoslás fejlődéséhez. Louis Pasteur pedig a védőoltással és a pasztörizálással járult hozzá az emberiség fejlődéséhez. 
Jó nagy utat tettem meg a képzeletemben korokon át. Micsoda fejlődés, micsoda győzelmek és tragédiák, emberi sorsok és tanulságok! Az elért eredményeket érdemes megőrizni és megbecsülni. Amit most természetesnek veszel, könnyen elveszhet, ha nem gondoskodunk a tudás ápolásáról. Mert a baktérium jelen vannak, és a fejlődésnek ára van.

A zöld igazság

Élőlényekként élő természeti környezetre van szükségünk, vagyis a természet az életfenntartó rendszerünk. Ez egy alapvető igazság, ami ellen ágálni teljes esztelenség. Ha szerinted valami világ feletti lény vagy, minden bizonnyal életben maradsz levegő, víz, élelem nélkül. Vagy nem? Szerinted honnan van az élelem? Olvastál már a talajpusztulásról? Az ipari megoldásaink mint a gépesített mezőgazdaság a rengeteg vegyszerrel számos módon károsan hatott a természetre. Ezek közül az egyik a talaj súlyos károsodása. De ilyen a műtrágyák bemosódása a vizekbe, például tavakban őrült alga burjánzást vált ki, és bár az algák nappal sok oxigént termelnek, de mikor elpusztulnak lebomlásuk oxigént von el a vízből és a halak megfulladnak. A melegedő klíma is kedvez az algáknak. A gyönyörű magyar tenger, a Balaton pár év alatt a túlzott beépítés és erős környezeti terhelés miatt posvánnyá változhat egy forró nyáron. Ne tud meg, hogy a döglött víznek milyen szaga van...

Érthetetlen számomra, hogy az emberek miért nem képesek alapvető igazságok megértésére. Miért hagyták ilyen szinten kiszolgáltatni magukat, hogy már a gondolkozásra is javarészt képtelenek? Ami szintén megdöbbentő számomra, hogy hogyan feledkezhettek meg a mély igényről a zöld iránt?! Engem hét évesen teljesen lenyűgözött a zöld lomb látványa, amikor először jutottam ki Póstelekre életem első osztálykirándulása során pont ilyen idő tájt. De mindenkire hatott a szabad tér, belevetettük magunkat a tanár javasolta játékokba mint például a bújócska. Bőven akadt rejtekhely a fák között. Akkoriban volt még egy játszótér is a park közelében, ahol szintén kedvünkre mozoghattunk. Csodálatos élmény, ami a mai napig megmaradt az emlékezetemben. Ennél is gazdagabb és fantasztikusabb volt 1992-ben a kéthetes vándortábor a Mecsekben. Én mindig is örömmel mentem a fák közé és most, ahogy a cikk írása során kinézek az ablakon, a zöld udvart látom. Mindenfelé cserjék és fák a városi telken, és persze nagyon sok velünk élő állat, főleg madarak. 

A Földön azon élőlények, amikben klorofill vagy hasonló vegyület található, képesek egyedül a fotoszintézisre, amely során a napfény energiáját felhasználva szervetlenből szerves jön létre. Ezen alapul a mi fajunk élete is. Egyébként a növények a világ urai, rendkívüli élőlények, hiszen többek közt képesek arra, hogy egyetlen sejtjükből megújuljanak. Én például egyetlen tíz centis rózsa ág darabkából neveltem egy az eredeti tővel megegyező növényt, ami mostanra ember magas, virágokkal teli rózsatővé növekedett. Hát, ha levágnám a kisujjam utolsó percét, képtelen lennék abból kinevelni a klónomat. Az ember jelentősen sérülékenyebb és tökéletlenebb lény mint bármelyik növény. Több belátást kéne tanúsítanunk és visszafognunk gőgünket, amivel folyton nekirontunk a természetnek, mert mi vagyunk a világ urai. Ez is az egyik súlyos és önveszélyes téveszménk. 

Amennyi ideje még hátra van az ipari civilizációnknak én már biztosan nem fogom anyagi javak felhalmozásával tölteni. Két fontos írásomat ajánlom figyelmedbe: A szegénység a természetes állapotunk, Az utolsó helyes mintázat. Ezek szellemében élek és cselekszem, miközben tisztában vagyok vele, hogy minden visszafogottságom ellenére az életmódom fenntartása 2,5 Földet igényelne, vagyis én magam is ártok a természetnek. Ez egy kemény felismerésem volt, hogy akarva-akaratlanul ártalmára vagyok a gyönyörű világunknak. Hogy enyhítsem frusztrációmat, maradok a zöld vonalon, továbbra is hirdetni fogom a gombák nagyszerűségét, és dokumentálom a fajunk generálta gyors változásokat. Folytatom az oktatást is, hiszen szívesen osztom meg a tudást, amely valóban az egyetlen olyan értékünk, amely sosem fogy el. Június 20-án 18 órától a chat szobában a tinórus előadásomat hallgathatod meg. De nem táplálok semmiféle reményt, pusztán hasznosan töltöm el a hátralévő időt az összeomlásig. Elég jó vagyok megfelelő adatmennyiség esetén a jövő kiszámításában, és a jelenleg rendelkezésemre álló információk alapján "kivágtuk magunk alól a fát".
Kicsit mélyedj magadba, csendesedj el, hogy megérezhesd az élet rezdüléseit önmagadban és körötted. A világ nélkülünk is továbbmegy, de nagyon nem mindegy, hogy jelenlegi civilizációnk hogyan ér véget. Tanulj a 20. század borzalmaiból és becsüld meg az életet, és nemcsak a sajátodat. Különben semmi esélyünk önmagunk árnyoldalával szemben. 

Rájöttem, a fideszesek labancok

Egy beszélgetés közben a központosított hatalom említése kapcsán ugrott be, hogy a 19. századra a magyaroknak elege lett a Habsburg uralomból és függetlenedni akartak, és ez a vágy vezetett el az 1848-as forradalomhoz.
Tehát a magyarok függetlenek akartak lenni. A narancs rezsim propagandájában is központi téma a szuverenitás. Akkor nem értem, hogy a narancs rezsim miért is erőltette a központosítást, ha egyszer elismert érték a függetlenség. Ennek az értéknek az országon belül is érvényesülnie kellene, de nem, a rezsim teljesen ledarálta az intézmények és önkormányzatok ellenállását, és aki még őrizné függetlenségét, azt sem hagyja békén. Úgy néz ki, hogy a narancs galeri a viselkedése alapján birodalom-mániás labanc, és pusztán jelmezként viseli a kuruc gúnyát alaposan átverve az etnonacionalista magyarokat. 
További gond, hogy alapvető nemzeti értékeink mint például Szent István választása, hogy nyugatra pozicionálta hazánkat, totális tagadásban van.
Visszatérve a függetlenségre, miért is orosz-kínai átjáróház a szuverén Magyarország? Miért is áll egyetlen agyaglábon, a külföldi autóiparon hazánk gazdasága? Előbb nyugati, aztán keleti ipari gyarmat leszünk. Ez nem éppen fejlődés, hanem rendkívüli veszély és kiszolgáltatottság! Úgy látom, hogy a nemzeti magyarok minden nagy szavuk és sértett önérzetük ellenére nemzetvesztők, avagy árulók. Persze mindig a másikat kell vádolniuk a saját bűneikkel. Micsoda ócska trükk. A nemzeti magyarok, akik a narancs rezsim hívei, egy birodalmi téveszme rabjai. Kár, hogy engedjük nekik, hogy tönkretegyék jobb sorsra érdemes hazánkat. Mindenünk megvolt hozzá, hogy európai nemzet legyünk, egyenestartású büszke magyarok. És inkább a narancs rezsim hívei vágya által lettünk csicskák, téveszmés bolondok, akik ismételten elárulják értékeinket. 
Hétfőn meglátjuk, hogy mi maradt belőlünk, merre tart utunk. 

The power of storytelling

A year ago I invented the character of Gabriel Ravenwood from a picture. Basically, I dream up my heroes, but as a middle-aged creator in broad daylight, I routinely brainstorm and let my creative flow. Why have I been doing it since I was little? I am a small human being, one of the tens of billions of people who have lived and will live on Earth. I know the limits and boundaries of my being, and the only way I can transcend them is to become others and turn my own life into heroic stories. It's amazing to see the experience of my fallible and small human life transformed into the story of another being, which is nothing like my own life. I am very skilled at transforming reality into imagination while experiencing my own life and the life of another. This wonderful gift of the mind has allowed me to gradually discover my own power, because the most important lesson of my heroes is that it is possible to change and to change circumstances. Also, it's really a flood of joy when I marvel at my heroes and dive into the transcripts of my own life and revel in the experiences. This is the greatest, purest experience of joy in my life. All other joyful experiences are below it. Yes, living my heroes has changed me. My heroes are heroes because they have succeeded in their mission. My heroic stories are not for the entertainment of others. But the way I have helped myself can be useful to others. Storytelling is indeed one of our most powerful tools. 

The song is the closing track of Twisted Red's music compilation. I'll share an excerpt from this story, which tells the story of the main character's life from the age of five to the age of nineteen.

The Little Knight and the Noble Lady

He stood on tiptoe to reach the door’s button, slowly turning it and pushing the door ahead of him. His heart raced despite the calm atmosphere. The green curtains filtered the sunlight, evoking the world of the grand old park outside within the spacious room. The room and the park were two halves of the world he shared with his mother. He winced and shifted his gaze from the bed where his mother lay to the peculiar nest-like structure on legs. In it lay the small creature that had invaded his world. The little creature was silent now, not making that piercing noise that had made him scream as well. He listened to the sounds, his mother’s heartbeat and breaths. Her heartbeat was steady; she was in deep sleep. This was his chance to investigate the intruder.

Barefoot, he crept to the bed, stood on tiptoe, and looked up at his mother, whose soft body under the nightgown and blanket was the refuge of all refuges. He glanced at the little stool he used to climb onto the bed to cuddle with her if she allowed. He picked up the stool and carried it to the open crib. Moving quietly, he mimicked the spotted cat that lived in the park. He climbed the stool and peered into the crib, which his mother called a cradle. Inside, swaddled in soft fabric, lay the milk-scented, pink creature. The little creature was imbued with the scent of his mother’s milk, which he had longed to drink but from which he had been forbidden. The little creature drank his mother’s milk. The little creature received his mother’s softness. He watched his mother’s breathing; she did not wake. He could proceed with his plan.

Like a snake slithering under the bushes when startled, he hissed. He could not categorize the little creature based on known beings that drank his mother’s milk and kept him away from her. His mother gave more of her softness to the little creature. What kind of creature was it? He reached into the crib and touched it. Warm, almost hot and soft, like his favorite pie. It couldn’t be food because it breathed and its heart beat. What kind of animal? His mother had named it Sophia and said it was his sister, his little sister after three brothers. His mother, he, and the room with the park were their world, with no room for anyone else. He growled like the spotted cat when cornered. His growling grew louder as the sense of loss overwhelmed him. The little creature had nestled into their refuge and taken his mother away. His mother belonged to him. She was his treasure. The little creature, like the spotted cat that snatched his birds. The spotted cat was bad. The little creature was bad. What would he do to the spotted cat if he caught it? His fingers untangled the soft fabric to reach the little creature’s neck. His anger and excitement made him bark like a hound chasing the spotted cat.

A sharp sound echoed through the room. His mother made the sound. His mother was shouting.

“Gabriel, don’t hurt your sister!”

He jumped down the stool and stared at his mother. She had noticed him! He chirped like a little bird and shook his arm. He flinched at the sound of the door opening. The doctor rushed in, followed by the nanny and the maid. The trio, scented with mint, candy, and rose, were his mother’s attendants. They didn’t matter; they were beneath his mother and obeyed her, just like he did. But he was his mother’s treasure, from whom he had been displaced by the little creature. He sat down on the floor, curling up and rocking back and forth.

His mother spoke.

“Morina, please bring Sophia here. Lilibeth, help me sit up. Doctor, we will speak later.” Her voice grew soft and strong as she addressed him. “Gabriel, come to me. Bring the stool.”

His mother was calling him! He grabbed the stool and rushed past the nanny to fulfill his mother’s command. He stood by her bed and looked at her, her form filling his mind. If he could, her brown hair would be his nest, her brown eyes the lake he would dive into, and the milk the river he would travel on adventures, with her soft body as the shore where he could rest. He cooed, expressing his overflowing emotions.

His mother smiled and extended her arm.

“Come, my little knight. I will correct my mistake.”

His mother was granting him permission. He climbed onto the bed from the stool and lay next to her cautiously, like a bird hunting under a bush. His mother’s hand caressed him. Her touch was a cloud of down feathers, a shell that protected him from everything. He heard the nurse’s footsteps and felt the faster heartbeat in the embrace of the deeper one, and the little creature’s rising cries. He burrowed his head under his mother’s armpit and hissed.

“My little knight, you are hurting your mother.”

He immediately withdrew and pressed his palms to his ears. He couldn’t bear the little creature’s cries and wanted to outcry it, but his mother was in pain from his outcrying too. Trapped by the sensory overload, he trembled by his mother’s side. She touched him, gently lifting his chin.

“Gabriel, I have plenty of milk. There’s some for you too. Gently, so it doesn’t hurt your mother.”

He looked up at her face, which was like the moon at twilight, the best time to be out in the park looking for unsuspecting birds. His mother smiled as the rose-scented hands freed the two soft mounds, her milk-giving pillows. The candy-scented one placed the whimpering little creature on the right side, and a slurping sound sparked his jealous greed. His anger subsided immediately when the white pillow with the pink bud, the creamy cake flower decoration, but the milk even more desirable than the sweetness because his mother gave it, was before him. Holding back his greed, he took his mother’s gift, and the sweet milk flowed down his throat, filling him with peace. He heard the little creature slurping on the other side, just like him. And between them, their mother’s heart beat. Wet streaks ran down his face from the lake of his eyes. His mother caressed him and spoke softly.

“How can I protect my daughter and my youngest son at the same time?”

“Your Highness, Gabriel adores you. Knightly education. He loves the stories. He must understand something because he always points to the knight in the book and gazes at the noble lady for a long time.”

“The king doubts it makes sense. But he plans. He ran away from you.”

“Your Highness, he ran to the park. That’s where I looked first.”

“How clever, my shining star. Cunning even more than a learned man. Lilibeth, please bring some refreshments! Morina, you can soon change Sophia.”

Joy flooded him. His mother was the center of his world, ruling their refuge. With her warm, soft body next to him, no danger could threaten him. He swallowed the last sip of milk, patted the soft food-giving mound, and curled up next to her. The little creature’s rapid heartbeat was drowned out by his mother’s stronger but quickened heartbeats. His mother was excited. He moved and looked up at her face, wondering what was wrong. She smiled.

“Gabriel, I was exhausted and didn’t pay attention to you, but now you have my full attention because I have something important to tell you. Although you are still afraid of the pony, you are growing quickly and will be a strong man in a few years, a real knight. Do you know what a knight is?”

The word “pony” was forever linked to the creature that had tried to bite him, and at the memory, he growled, then mimicked the creature’s sound, shaking his head just like the frightening pony.

His mother’s expression changed.

“When you grow up, as a knight, you will ride a horse and venture beyond the walls. You will have a mission to protect the noble lady, your sister, Sophia. I am also a noble lady, and you are my little knight.”

The affirmation, the sign of everything being right, he gently patted her face with his open hand, then reached for his mother. She allowed him to touch her face.

His mother spoke.

“Gabriel, Sophia is a noble lady, who is still small, but one day she will be just as beautiful as the maiden in the book. To you, she will be even more beautiful because you will serve as her knight. Pet her like you pet me.”

He quickly glanced at his mother, whose brown eyes attentively followed his every move. He fulfilled her command, gently stroking the soft, warm, milk-scented, blue-eyed bundle with a hiss.

"Sophia is my child, just like you. Sophia is a little girl, while you are a little boy, and five years ago, you were just as small, and I held you in my arms just like I am holding your sister now. You are my treasures, just like my other children. Together with the king, we are a family. My name is Isabella, and the king, who is your father, Maximus, your eldest sibling Alexander, the second-born Nathaniel, the third Maximilian, and you were born fourth, Gabriel. You were a surprise, just like my fifth beloved child, Sophia. The Ravenwood is a beautiful royal family, and its members protect each other. The way you treat me is exactly how you should treat Sophia. You will protect and listen to her. Be her knight. As a noble lady, I command you."

Wet streaks ran down his face as the water flowed from the pools of his eyes. Mother had said so much, and he tried to understand her words, but her command; suddenly, the refuge became threefold. He stared at the tiny creature, and in his disappointment, he mimicked her voice. He cried out like a baby and jumped off the bed. He crawled underneath to find order within himself.

Mother's voice above him, her words law.

"My dear son, I have given you a gift. Sophia will be a refuge for you, a treasure that will bring you comfort."