A hős útja a hétköznapokban - a cselekvő ember története

Egyszerű igazság, hogy az élet mozgás. Amíg mozgunk, amíg cselekszünk, élünk. Ez a felismerés emelt fel akkor, amikor elveszettnek éreztem magam a saját életemben, amikor tétlenségem vagy depresszióra hajlamos magyar elmém hagyta, hogy a sötét gondolataim gúzsba kössenek. Csakhogy az életet nem lehet illúziókban leélni. Átvágtam saját ködös benső tájamon, és addig mentem, amíg meg nem találtam az ösvényt, ami kifelé vezetett a vélt elvárások, hazug mantrák, sötét ösztönkésztetések erdejéből. Apránként ébredtem rá, hogy a hős útján járok, azon az ősi történeti íven, amit évezredek óta mesél az emberiség. Lelkesítő tapasztalat volt, hogy a hős útja nem elérhetetlen eszme, amit csak mitikus karakterek járhatnak végig. A hős útja mindannyiunké. Ez az élet hajtóereje, amely minden cselekvő ember történetében visszaköszön.
Rádöbbentem: az élet egyszerű képlet. Az élő cselekszik. Ha nem cselekszik, bomlani kezd – testileg, mentálisan, lelkileg. Ezt a bomlást ismerik sokan, akik beragadnak az áldozat narratívába. E narratíva szerint mindig más a hibás: a történelem, a társadalom, a család, a gazdaság. Pedig egy életünk van, és senki nem fogja helyettünk teljessé tenni. A hős útja tehát itt kezdődik: a felismerésben, hogy felelősek vagyunk a saját cselekedeteinkért.
A modern ember története nem epikus csatákról vagy földöntúli kihívásokról szól. A hódításaink apróbbak, de nem kevésbé fontosak. A cselekvő ember hősiessége a hétköznapokban mutatkozik meg: felkelni, amikor minden porcikánk ellenkezik; kimondani egy igazságot, amikor kényelmesebb lenne hallgatni; elindulni egy bizonytalan úton, még ha félünk is az elbukástól.
Régebben magam is vártam a sült galambot, a vigasztaló csodatevőt, aki majd megment, hiszen engem sérelem ért! Buta voltam. De ez érthető, hiszen áldozat szerepbe ragadtan még a tanuláshoz is béna voltam. Aztán jöttek a hőseim. A történeteimből sarjadó karakterek megmutatták, hogy az ember nem statikus lény. Ahogy ők küzdöttek, hibáztak, majd felálltak, én is lépésről lépésre haladtam előre. Az apró cselekedetek ereje – mert néha egy tyúklépés is lényeges – meghatározóvá vált az életemben.
A történetmesélésben mindig van egy pont, amikor a főhős döntést hoz. Átlépi a határt a komfortzónából az ismeretlenbe. Ez a pont az életünkben is létezik. Egy munkahelyváltás, egy bátor útkeresés, egy elhatározás, hogy megszabaduljunk valamitől, ami már nem szolgál minket. Minden alkalommal, amikor cselekszünk, a saját történetünket írjuk. Tudjuk előre, mi lesz a vége, egy napon megszűnünk létezni, de addig a napig minden mozdulatunkkal formáljuk a jelenben cselekedve a jövőnket.
Számomra a felismerés, hogy csak egyetlen életem van, mindent megváltoztatott, de az a felismerés is nagyban hatott rám, hogy a hőseim világa, a képzeletem gazdagsága én magam vagyok. Ha ennyi szín, forma, gondolat születhet bennem, akkor biztosan nem lehetek tehetetlen áldozat, bőven van erőm cselekedni! Egyetlen lépésre vagyok a céljaimtól, mert az első lépés a legnehezebb. Megráztam magamat, beintettem a vélt elvárásoknak, és nekiindultam. Élményeket, tudást gyűjtve és a hős útjának más stációit is megtapasztalva, egymás után valósítottam meg a céljaimat. Ezeket szoktam a blogban projektjeimnek nevezni. Csupa apróság, de nekem fontosak. Mint például a mostani blog bejegyzés, aminek fő gondolata, hogy a hős útja nem más, mint cselekvés, mozgás – az élet maga.