Nem biztonságos

Október 26-én felmentem a csárdánál lévő gyalogos felüljáróra és onnan fotóztam le a kis telével a város ikonikus templomait és a tévétornyot, az illúziók tereptárgyait. A vizes, majd lecsapolt pusztában sose volt könnyű az élet. Kérges szívű, korán haló embereket termett a táj, és jelenkori leszármazottaikon csak vékony máz a nyugati jólét teremtette civilizáltság. Csak az erősek élik túl, akik nem sírnak a disznóért, mikor leszúrják. Itt nincs szépség, a túlélés kényszere irányít mindent. Ezért húzódik felemás mosolyra a szám a templomokat szemlélve: kegyes hazugságok, mert nincs égi jutalom a kemény életért. Küzdj és bízva bízzál? Sajnos a bizalom nem elég, és ezt mindenki jól tudja, ezért áztatja háborgó idegeit alkoholba. Keserű szájízünket elfedi az erős pálinka és a zsíros paprikás sült kolbász. Átkom, hogy jó szemmel és jó akaratú elmével születtem. Ide nem kell a szépség követe! Felmorzsol a valóság ismerete, felemészt a kétségbeesés. Pedig a puszta szülötte vagyok, a kispolgár és a paraszt vérvonala keveredett bennem, és szívós kitartással kapaszkodnak erős gyökereim a szülőföldbe. Tövises iglice vagyok és ellenállok ökörnek, ekének, boldogan nyitom rózsaszín virágaimat a kék ég felé. Kár volt megszületnem, mert nem iglice vagyok, hanem ember, egy hatalmasra nőtt populációjú gerinces faj egyede, se nem állat, se nem isten, valami félresikerült lény. Ostoba panasz. Azonban látom, hogy a világ megtelt velünk, sehol sincs művelhető tér, sehol sincs szükség rám. Elsorvadok a pusztában. A szülőföldemen sem vagyok biztonságban. Keserű sors, és oly erős vagyok, hogy még mindig nem áztatom háborgó idegeimet alkoholban. Józanul nézek szembe a pusztulással.